Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1947-01-01 / 1. szám

Ezen a délutánon hárman ültünk a kávéház egyik csöndes sarkában. Jakobovszky, az ezredes és én, öt óra körül járhatott az idő és a hideg, mint egy gúnyos kéj­gyilkos kergette az utcául az embereket, sápadt volt a város és az ólomszürke ég ráereszkedett a háztetőkre. Az ezredes civilben volt, minthogy még két bőséges óra kí­nálkozott az előadásig, Jakobovszky pedig a feketéjét ka­­vargatta. Én pedig, mondom, ott ültem közöttük, figyel­mesen és kíváncsian. Előadás előtt szeretem a színészeket, óvatosan fürkészem a gondolataikat, hitem rá, hogy ilyen­kor már közük van a szerepükhöz, Ráday kissé csakugyan Jakobovszky már és Dénes György az­­ezredes. A közö­nyös idegen ebből mit sem lát — két színész! — gondolja és csak a két színészt látja, holott a szerep kontúrjai már ott kéklenek a hátuk mögött. De ezeknek a kontúroknak a meglátásához is kell valami abból a fajta neuraszténiá­ból, ami a színészt úgyszólván szünet nélkül gyötri. Vall­juk meg ugyanis őszintén — nem egészen rendes dolog ez! Itt ül két kifogástalan úriember, cigarettáznak, fekete­kávét isznak, lehetnének kettős könyvelők a „Dubovetz és tsa­­vaj-, sajt- és csemege­cégnél, lehetnének banktiszt­viselők, pilóták, textilkereskedők, orvosok, ügyvédek, mér­nökök — nem, ők két óra múlva testszínt kennek az ar­cukra, rá halványpirosat, átöltöznek és kimennek nyolc­száz ember elé — játszani! Most közönyösen néznek egy­másra és a görög polgárháborúról beszélnek, de két óra múlva mindketten eltelnek indulattal, hol szeretik, hol gyűlölik egymást, az egyik egyenruhában, a másik civil­ben, ketten szeretnek egy nőt, éhesek lesznek, ha kell és esznek, ha kell, óvóhelyre rohannak és országúton autóz­nak, revolvert rántanak, reszketnek egy Gestapo-tiszttől, aki most szintén békésen feketézik egy másik kávéházban, vagy éppen a manzsettagombját keresi a szőnyeg alatt. Minthogy javíthatatlan fecsegő vagyok, mindezt fél­hangosan el is mondom. Csodálkozva néznek rám, persze, ez az egész szeszélyes gondolatsor hirtelen jött — tűnődni kell fölötte néhány percig. Ráday új cigarettára gyújt. — Igen, lehet, hogy furcsa. Persze a színész ott kez­dődik, amikor mindezt egyáltalában nem találja furcsá­nak. Két óra múlva kifestem az arcomat, átöltözöm és kimegyek a színpadra mint Jakobovszky, ha ezt így, most elgondolja, tagadhatatlanul különös. Magamra öltök egy embert, akihez nincs semmi közöm és három órán keresz­tül olyan hevesen élem az életét, ahogy a sajátomat élem a nap többi huszonegy órájában. Csakhogy a határokat nem lehet ilyen élesen megvonni! A színész és a szerep egy ponton összeolvadnak, valahol végzetszerűen egyek! Ha most a telefonos körbejárna és azt kiabálná, hogy Ja­kobovszky urat kérik a telefonhoz! — habozás, sőt meg­gondolás nélkül felállnék és mennék. A színész átitatódik a szereppel, ahogyan az itatóspapír, amikor ráhajol a tintára, mohóit felszívja és megtartja a színét. Jakobov­szky bennem van, az biztos, de ki tudja, hányféle alak van még bennem, emberek, kész és kialakult sorsok: va­laki, aki De Havre-ban született és azért biceg egy kicsit a ballábára, mert a mamája tizenegyhónapos korában le­ejtette és másvalaki, aki azért szeret bele egy szőke nőbe, mert hasonlít az első szerelmére. Érti ezeket a rapszodi­­kus gondolatokat­! Nincs vita, fellebbezésnek nincs helye, vállalnom kell ezeket az embereket, minden hibájukkal, erényükkel, fogyatékosságukkal együtt. Most Jakobovszky sorsát élem és esténként, amikor hazamegyek és szembe­jön egy rendőr, ösztönszerűen megrázkódom. Nem tudok szabadulni az ő ügyeitől, más kérdés persze, hogy aka­­rok-e egyáltalában. Dénes György, az ezredes iszik egy kortyot a kávéból. — A legnagyobb tévedés azután az, amikor a kívül­álló azt képzeli, hogy a színész akkor találkozik a sze­reppel, amikor az igazgató átnyújtja neki és ő otthon hozzáül, hogy elolvassa. Nem akkor találkozik vele elő­ször! Higgye el, hogy ez az „ezredes“ például évtizedek óta bennem van. Ha most megkérdezné, hogy mikor lát­tam és honnan ismerem, nem tudnám pontosan megmon­dani. Ha ismerem, láttam, így beszélt, így mozgott, ugyan­ilyen rosszul hordta a civilruhát és ugyanilyen elegáns volt uniformisában, így pattogott, ilyen hiú volt, ilyen érzékeny, ilyen hős és ilyen gyáva. Valahol, az idegrend­szered­ közt megbújva élt ez a figura. A szerep azután jön éstrekelni. Ha most nagyon vakmerő akarnék lenni, akkor,­ kinyilvánítanám a nagy tételt: az egész színjátszás a rezonálás egyszerű fizikai törvényein alapszik. Ezer hang­­ vájt türelmes mozdulatlanságban, arra, hogy vissz­­hangozihdpsUj): J —- és egyszer mindegyik hangra rákerül a sok­­aji rabszolgára, a császárra, a hotelpincérre, a ka­­landos úrra, az ezredesre, mindre. Remélem! Ráday’ elmosolyodik. —És: hiszni kell a szerep igazságában és a végzetében. Meggyőződés, nélkül nincs jó játék. Nem véletlen, ha pél­dául egy színész nem tud átmenni a szerepének egy pont­ján, azon a ponton mindig kisiklik, melléfog, érzi maga is, hogy hamis a hangja. Van egyfajta színészi hitvallás, amelyet b­em lehet ámítani és elaltatni. És azon a­ ponton azért siklik félre, mert egyszerűen nem hisz benne. A geo­metriai ábra szabályellenes, rossz, hibás vonalak nem ta­lálkoznak, az átlók a szög mellé futnak, az alakítás azon a ponton fölborul. Közhelyszerű szó, hogy: ösztön, de ezt a szigorú színészi mértanit csak az ösztönök mérik. Ezért találkozik nagyon ritkán a kritikus és a színész — a kri­tikus átfogóbb nézőpontokból bírál, a színész nyakig benne vall abban az idegen sorsban, amit magára vállalt és en­nek az idegen sorsnak az igazságáért küzd. És ezt az egész küzdelmet intézi el a kritikus két jelzővel. Dénes előrehajol, kis ábrákat rajzol a márványasztalra. — Maga a mesterség, a játék, a színház — látszólag roppant egyszerű. Ez persze, halálosan veszedelmes lát­­szat. Ugyanolyan veszedelmes látszat, mint ahogyan az írás is roppant könnyűnek tűnik. Papír kell hozzá, ceruza, betűt vetni pedig mindenki tud és a dilettantizmus lázá­ban a rossz író is érezheti, hogy remekművet alkot. A színészethez még ennyi sem kell, papír és ceruza sem. Egyszerűen elég a játékos kedv. A gyötrődés már mélyeb­ben van, nem lehet észrevenni. Ezért olyan sok a potya­utas az irodalomban és a színház körül is. Mert azután végeredményben a technika sokat segít. Ideig-óráig. Ráday az óráját nézi. — Menni kell. Ez a végzetszerű óra, a magánélet haldok­lik. Nem tudom, emlékszik-e még rá, esztendőkkel ezelőtt játszottak itt egy filmet, a címére sem emlékszem, nagy­jából arról szólt, hogy egy tudós, valami injekció segít­ségével el tudja változtatni az arcát. Később már any­­nyiszor adta be saját magának ezt az injekciót, hogy sza­bályszerű időközönként injekció nélkül, teljesen önmagá­tól elváltozott az arca. Valahogy így vagyunk mi is. Ahogy elérkezik az idő, elváltozik az arc és a lélek. Kez­dődik a játék. Együtt lépünk ki hárman a kávéház ajtaján. Jako­bovszky, az ezredes és közöttük én, mint valami közömbös égitest szürke alattvalója, őket — néhány lépésre innen — várja új, színes és izgalmas életük. Nekem meg ittmarad a sajátom, hat óra után is. . Halász Péter

Next