Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-01-01 / 1. szám
Ezen a délutánon hárman ültünk a kávéház egyik csöndes sarkában. Jakobovszky, az ezredes és én, öt óra körül járhatott az idő és a hideg, mint egy gúnyos kéjgyilkos kergette az utcául az embereket, sápadt volt a város és az ólomszürke ég ráereszkedett a háztetőkre. Az ezredes civilben volt, minthogy még két bőséges óra kínálkozott az előadásig, Jakobovszky pedig a feketéjét kavargatta. Én pedig, mondom, ott ültem közöttük, figyelmesen és kíváncsian. Előadás előtt szeretem a színészeket, óvatosan fürkészem a gondolataikat, hitem rá, hogy ilyenkor már közük van a szerepükhöz, Ráday kissé csakugyan Jakobovszky már és Dénes György azezredes. A közönyös idegen ebből mit sem lát — két színész! — gondolja és csak a két színészt látja, holott a szerep kontúrjai már ott kéklenek a hátuk mögött. De ezeknek a kontúroknak a meglátásához is kell valami abból a fajta neuraszténiából, ami a színészt úgyszólván szünet nélkül gyötri. Valljuk meg ugyanis őszintén — nem egészen rendes dolog ez! Itt ül két kifogástalan úriember, cigarettáznak, feketekávét isznak, lehetnének kettős könyvelők a „Dubovetz és tsavaj-, sajt- és csemegecégnél, lehetnének banktisztviselők, pilóták, textilkereskedők, orvosok, ügyvédek, mérnökök — nem, ők két óra múlva testszínt kennek az arcukra, rá halványpirosat, átöltöznek és kimennek nyolcszáz ember elé — játszani! Most közönyösen néznek egymásra és a görög polgárháborúról beszélnek, de két óra múlva mindketten eltelnek indulattal, hol szeretik, hol gyűlölik egymást, az egyik egyenruhában, a másik civilben, ketten szeretnek egy nőt, éhesek lesznek, ha kell és esznek, ha kell, óvóhelyre rohannak és országúton autóznak, revolvert rántanak, reszketnek egy Gestapo-tiszttől, aki most szintén békésen feketézik egy másik kávéházban, vagy éppen a manzsettagombját keresi a szőnyeg alatt. Minthogy javíthatatlan fecsegő vagyok, mindezt félhangosan el is mondom. Csodálkozva néznek rám, persze, ez az egész szeszélyes gondolatsor hirtelen jött — tűnődni kell fölötte néhány percig. Ráday új cigarettára gyújt. — Igen, lehet, hogy furcsa. Persze a színész ott kezdődik, amikor mindezt egyáltalában nem találja furcsának. Két óra múlva kifestem az arcomat, átöltözöm és kimegyek a színpadra mint Jakobovszky, ha ezt így, most elgondolja, tagadhatatlanul különös. Magamra öltök egy embert, akihez nincs semmi közöm és három órán keresztül olyan hevesen élem az életét, ahogy a sajátomat élem a nap többi huszonegy órájában. Csakhogy a határokat nem lehet ilyen élesen megvonni! A színész és a szerep egy ponton összeolvadnak, valahol végzetszerűen egyek! Ha most a telefonos körbejárna és azt kiabálná, hogy Jakobovszky urat kérik a telefonhoz! — habozás, sőt meggondolás nélkül felállnék és mennék. A színész átitatódik a szereppel, ahogyan az itatóspapír, amikor ráhajol a tintára, mohóit felszívja és megtartja a színét. Jakobovszky bennem van, az biztos, de ki tudja, hányféle alak van még bennem, emberek, kész és kialakult sorsok: valaki, aki De Havre-ban született és azért biceg egy kicsit a ballábára, mert a mamája tizenegyhónapos korában leejtette és másvalaki, aki azért szeret bele egy szőke nőbe, mert hasonlít az első szerelmére. Érti ezeket a rapszodikus gondolatokat! Nincs vita, fellebbezésnek nincs helye, vállalnom kell ezeket az embereket, minden hibájukkal, erényükkel, fogyatékosságukkal együtt. Most Jakobovszky sorsát élem és esténként, amikor hazamegyek és szembejön egy rendőr, ösztönszerűen megrázkódom. Nem tudok szabadulni az ő ügyeitől, más kérdés persze, hogy akarok-e egyáltalában. Dénes György, az ezredes iszik egy kortyot a kávéból. — A legnagyobb tévedés azután az, amikor a kívülálló azt képzeli, hogy a színész akkor találkozik a szereppel, amikor az igazgató átnyújtja neki és ő otthon hozzáül, hogy elolvassa. Nem akkor találkozik vele először! Higgye el, hogy ez az „ezredes“ például évtizedek óta bennem van. Ha most megkérdezné, hogy mikor láttam és honnan ismerem, nem tudnám pontosan megmondani. Ha ismerem, láttam, így beszélt, így mozgott, ugyanilyen rosszul hordta a civilruhát és ugyanilyen elegáns volt uniformisában, így pattogott, ilyen hiú volt, ilyen érzékeny, ilyen hős és ilyen gyáva. Valahol, az idegrendszered közt megbújva élt ez a figura. A szerep azután jön éstrekelni. Ha most nagyon vakmerő akarnék lenni, akkor, kinyilvánítanám a nagy tételt: az egész színjátszás a rezonálás egyszerű fizikai törvényein alapszik. Ezer hang vájt türelmes mozdulatlanságban, arra, hogy visszhangozihdpsUj): J —- és egyszer mindegyik hangra rákerül a sokaji rabszolgára, a császárra, a hotelpincérre, a kalandos úrra, az ezredesre, mindre. Remélem! Ráday’ elmosolyodik. —És: hiszni kell a szerep igazságában és a végzetében. Meggyőződés, nélkül nincs jó játék. Nem véletlen, ha például egy színész nem tud átmenni a szerepének egy pontján, azon a ponton mindig kisiklik, melléfog, érzi maga is, hogy hamis a hangja. Van egyfajta színészi hitvallás, amelyet bem lehet ámítani és elaltatni. És azon a ponton azért siklik félre, mert egyszerűen nem hisz benne. A geometriai ábra szabályellenes, rossz, hibás vonalak nem találkoznak, az átlók a szög mellé futnak, az alakítás azon a ponton fölborul. Közhelyszerű szó, hogy: ösztön, de ezt a szigorú színészi mértanit csak az ösztönök mérik. Ezért találkozik nagyon ritkán a kritikus és a színész — a kritikus átfogóbb nézőpontokból bírál, a színész nyakig benne vall abban az idegen sorsban, amit magára vállalt és ennek az idegen sorsnak az igazságáért küzd. És ezt az egész küzdelmet intézi el a kritikus két jelzővel. Dénes előrehajol, kis ábrákat rajzol a márványasztalra. — Maga a mesterség, a játék, a színház — látszólag roppant egyszerű. Ez persze, halálosan veszedelmes látszat. Ugyanolyan veszedelmes látszat, mint ahogyan az írás is roppant könnyűnek tűnik. Papír kell hozzá, ceruza, betűt vetni pedig mindenki tud és a dilettantizmus lázában a rossz író is érezheti, hogy remekművet alkot. A színészethez még ennyi sem kell, papír és ceruza sem. Egyszerűen elég a játékos kedv. A gyötrődés már mélyebben van, nem lehet észrevenni. Ezért olyan sok a potyautas az irodalomban és a színház körül is. Mert azután végeredményben a technika sokat segít. Ideig-óráig. Ráday az óráját nézi. — Menni kell. Ez a végzetszerű óra, a magánélet haldoklik. Nem tudom, emlékszik-e még rá, esztendőkkel ezelőtt játszottak itt egy filmet, a címére sem emlékszem, nagyjából arról szólt, hogy egy tudós, valami injekció segítségével el tudja változtatni az arcát. Később már anynyiszor adta be saját magának ezt az injekciót, hogy szabályszerű időközönként injekció nélkül, teljesen önmagától elváltozott az arca. Valahogy így vagyunk mi is. Ahogy elérkezik az idő, elváltozik az arc és a lélek. Kezdődik a játék. Együtt lépünk ki hárman a kávéház ajtaján. Jakobovszky, az ezredes és közöttük én, mint valami közömbös égitest szürke alattvalója, őket — néhány lépésre innen — várja új, színes és izgalmas életük. Nekem meg ittmarad a sajátom, hat óra után is. . Halász Péter