Színházi Élet, 1917. szeptember 16–23. (6. évfolyam, 38. szám)

1917-09-16 / 38. szám

2. oldal SZÍNHÁZI ÉLET ben sem szabad megijedni. Sajnos, ma a dráma — minden látszólagos termelés ellenére is — az összes mű*fajok közt a legcsenevészebb. Nincs olyan drámaíró — kerek e világon —, kire mindnyájan esküdni tudnánk, aki a tömegeket abban a vallásos együtt«érzésben és áhítatban tudná összetartani, mint egykor Sophokles vagy Aischylos. Az ilyen nagy színházak erről a közösségről beszélnek. Ne fázzanak tőle az úgynevezett „széplelkek", a nyápicok és a kákabélűek, ne nevezzék ezeket a színházakat a művészet bérkaszárnyáinak, tömeglakásainak, vagy ki vándorlódha jóinak. Hiszen a szinház mindenkor a népé, a nagy népé volt és a drámai művészet is akkor állt a szintjén, mikor az írók megtaláltak egy roppant emberi eb 3BP mely a mezítlábas parasztot és a főnemest egyformán megragadta. A háború után,, azt hiszem, megtalálják ezt is. Azt hiszem, hogy a háború után jövőkor a dráma nagy kora lesz. Ahhoz pedig nem szaba, levegő kell, de ilyen küzdőterek, ilyen színházak. Miután három évig ordított a szegény emberiség s vérző aktorai a harctereken és minden talpa alattnyi földön, a fővárosok aszfaltján, a szomorú külvárosi lakásokban igazán drámát játszottak, kedve lesz viszontlátni a drámát, nem tárgyban, de méretekben és komolyságban, utánozni a szenvedélyt és a szenvedést, előszedni a korhumust és az álarcot, gyógyszert találni arra, mire a bölcsek és politikusok hiába kerestek, meg«lelni újra a játékot, a dalt, a fölszabadító vidámságot, amely minden ember játéka, dala és vidámsága. A művészet — a szinház is — mindmáig szigorúan a polgárságé volt, azé a rendé, melyet a francia forradalom szabadi tott föl. Most következik a „negyedik rend" fölszabadítása, a művészi „általános választójog" és ezt elsősorban a nép színházai adják meg. Budapest, mely az országban elől járt a népi mozgalomban, elsőül nyitja ki tömegszínházát és beengedi a hatalmas étvágyú tömeget oda, ahol eddig többnyire csak fáradt arisztokraták, vagy megcsömörlött polgárok ültek. A művészi kékvér újra fölfrissítésre szorul. Piros vérre van szüksége időnként a művészetnek is, az új rétegek, a nép friss és egészséges parasztvérére. Sebestyén Jenő, Csortos Gyula, Fehér Arthur.