Színházi Élet, 1918. augusztus 4–11. (7. évfolyam, 31. szám)
1918-08-04 / 31. szám
il. oldal SZÍNHÁZI ÉLIT zúzmarás hangon — az előadás kezdetét hirdette. Szóval, a színvonalat nagyon is magasra állítom. Egy játékszínház örömét várom az igazi színháztól és az élet és a mese régi jelenségét. Ezért lehet az, hogy néha a nagy színház előtt épp oly szomorúan állok, mint itt, ezen a padláson, a ringysrongy figurák közt, a rombolás láttán. A díszlet, mely valaha megdobogtatta szívem, ott is fakó és már majdnem érthetetlen, aztán szí* nészekkel találkozom, kiknek letömték a karját, vagy valamilyen gonosz pondró kivágta a mellét. Pedig szere* pelnek, tapsolják őket, királyian fize* tik és a boldogságuknak semmi hiba sincs. Csak éppen kicsit másképpen alakult a színház, mint tizennyolcéves korunkban indult, csak egy kissé amerikaiasabb ütemet vett fel, mely* ivel nem tud versenyt futni az alkotó kedvünk. Sok drámaíró hasonlóan beszél. Valóban, az emberiség jobbik fele zavartan és várakozva nézi gyönyörű játékházát, a színházat s azon gondolkozik, hogy varázsolhatná vissza régi fényét. Ma már nincsenek áhitatos kultuszai, de azt kérdezem tőletek, vannak-e legalább divatjai, olyan értelemben, mint ahogy egykor Victor Hugo, Wilde, Ibsen és Hauptmann divatosak voltak? Pár év óta megállt minden s ennek nemcsak a háború az oka. Egy művészi nemzedék kiélte magát, várnunk kell a másikat, hogy meghozza az új ingert, összeragassza bábjainkat és letörölje díszleteinkről a pókhálót. Minden színházi idény előtt boldog izgatottság fog el, talán éppen ezen az őszön, ezen a télen történik meg a csoda, hogy visszaadják nekünk a színházat, melyet úgy szerettünk. Berlinben — amint Blummer Rudolf, az expresszionista előadóművész mondta — már az idén felállítják az expresszionista szinpadot, külön szi* nészi és írógárdával. Ők lehetetlen? nek érzik azt, hogy a szinész pusz*tán ábrázolja az életet, a polgár pe* dig azon csodálkozzon a zártszökésben, hogy a komédiás pont ugy ve? szi ki tárcájából a cigarettát, mint ő maga. Odáig mennek, hogy díszleteik se valóság másolók többé, nem egy erdőt, kastélyt jelentenek, hanem valami önálló művészi mondanivalót. Meglehetősen gomolyos és vajúdó még, amit elképzelnek, ezt maguk is beismerik. Én se tudom, égi muzsika vagy macskazene lesz-e belőle. Annyi azonban bizonyos, hogy valami új kezdődik és kezdődnie is kell, mert a színház, az élet visszatükrözője, nem lehet konzervatív, nem mestevedhet a múlt formáivá és sohase olyan gazdag, hogy megvethesse a becsületes és új kezdést. A játékot — a becses és isteni játékot — fel kell valahogy emelni a porból. Az első magyar színházi karmester: Lavotta János volt. (1764—1820.) 1792-ben Kelemen Lászlónál működött. PEKÁR GYULA és MIHÁLYFY Leányfalun (Papp Rezső fölv.)