Színházi Élet, 1919. május 18–24. (8. évfolyam, 20. szám)
1919-05-18 / 20. szám
SZÍNHÁZI fcLDT működésünk akkor kezdődik, mikor többi ember bevégezte a magáét , hanem a azért, mert a mi látható munkánk már a legkönnyebb része a hivatásunknak, mely mögé a tulajdonképeni munkánkat másvalósággal el kell rejtenünk. Sok sok napi munkába, többször, több heti lelkes munkába a felelősségérzet szívdobogtató küzdelmeibe kerül egy ilyen színpadi est, melyen szabad, a munkánknak meglátszani nem A szerep eljátszása már a virág kinyílása a tudásból jól megvetett virágágyban. Mert a színésznőnek tulajdonképen ismét két emberből kellene állnia ; az egyik a szellemi munkájára, mert hiszen a színész sohasem tudhat eleget, annak minden tudására volna szüksége, hogy bátor merjen lenni a színpadon. Ha az ember nem ismeri pl. azt a korszakot melyben alakja él, nem-e ugy kell éreznie magát mintha bekötött szemmel kényszerítenék a járásra? Kell lenni formaérzékének, színérzékének; kell tudnia lélektant és összhangtant, egy kis etnográfia nélkülözhetetlen ; — egy szóval a színész sohasem hagyhatja abba a tanulást akár csak az a bizonyos jó pap. Igenis, két emberből kellene összetéve lennie a színész nőnek, hogy az egyik művelhesse magát, másik pedig annak a szolgálatára , jobban mondva rabszolgájául, mert minden tehetség szenvedély, azt pedig tudjuk, hogy a szenvedély zsarnoka a tulajdonosának, legyen az bár csak a színész-tehetség. Azért mondom „csak", mert a színészet nem tiszta művészet, mint a zene, a festészet, költészet és szobrászat, mely a saját lelkéből és ihletéből alkot; mi csak reprodukálunk ; sőt, mikor már megkaptuk az alkotó művésztől, az írótól az anyagot, melyet föl kell dolgoznunk, még ezenkívül temérdek kellékre van szükségünk, hogy egészet nyújthassunk. Csak egyet említek ezek közül, a színpad, a kollegák, a kosztümök és díszleteken kívül : a színész saját személyét, mely szintén csak kellék a darab eljátszásához, melyet pótolni nem lehet egy másikkal. De azért ezt a tehetséget is a legnagyobb mértékben ki kell szolgálni. Ennek az égető, szomjas kíváncsiságát sohasem bírja lecsillapítani akit tüzel, hiába toldja meg a nappalát az éjszakáival, nem bírja elhinni, hogy nem mulasztott helyrehozhatatlant. Az ember úgyszólván a csontjaiba érzi azt az ijedt sürgetést, hogy elkésik valamitől amit meg kell találnia, hogy elkésik valahonnan, ahova el kell jutnia, ahova a tanulás elvezeti, ahova a tudás okvetlenül kaput tár neki. Ezt a kínzó elkésettség-érzést alighanem csak mi, a magamfajta, későn kezdő, önformálta, — kérek egy jó magyar formát az angol self-madere, — úgy tetszik, mondom, hogy ebben csak azok szenvednek, akiknek a tudás alapja a tanulás első lépcsői hiányzanak. Ez okból és ezért sem beszélhetek teljes általánosságban a színész-munkásnőről, mert ez a semmi polgári, sem művészi foglalkozáshoz nem hasonlítható pályánk szörnyű tág teret enged haladásunk eszközeinek megválasztásában, következésképpen érvényesülésünk útjának és módjának a kialakulásában; vagyis: ahányan vagyunk, annyiféle kój képen fogunk a dolgunkhoz és akkorát ölelünk fel a pályánkból, jobban mondva hivatásunkból, amekkorának azt látjuk és a annyit végzünk a vállalt munkából, amennyi lelkünkbe belefér. Azt pedig már biblia megmondja, hogy az emberek lelke , akár csak a kis bögrék meg a nagy bögrék: némelyik hamar megtelik, míg a másik vénségéig szüretel bele. És ezekbe a nagy különbségekbe még nincs is beleértve a tehetségesek, a magukat hivatottaknak érzők és a veszedelmes ügyesek különbsége, akik valamennyien a saját egyéni módunk szerint törtetünk a célunk felé , de mivel a színész játékát nem lehet a kiállításba tenni, a másikkal összehasonlítani, az értéket így megbírálni és a legjobbikat megvenni és hazavinni, — tehát sokan beérnek sétalépésben az igéret földére, melynek ösvényét a másik, rajongása széttépett foszlányaival és bálványai összetört cserepeivel hinti végig. Óriási a különbség természetesen, a színésznő munkája között az én kezdő koromban és ma negyven év előtt még semmiféle színpadi ruhát nem adott egy színház sem, sem szalonruhát, sem történelmi darabokra kosztümöt. Mindent a színésznőnek magának kellett kiteremtenie. Mintha nem bírná egy színésznő csupán a szalon szerepeire elkölteni a — Dárius kincsét akartam mondani, megszokásból, de ma