Színházi Élet, 1919. június 1–7. (8. évfolyam, 22. szám)

1919-06-01 / 22. szám

2 SZÍNHÁZI FI­LÉT komolyságban milliméterrel sincs az északiak vagy a németek mögött, de mint párisi szerző (abban a városban dolgozik, ahol a színháznak az egész világon a legrégibb kultúrája és becsü­lete van) tiszteli, szereti a színpadot és azt nem áldozza fel semmiféle elvont tantétel kedvéért. Nem egy programm­ember, nem egy kétlábon járó absztrak­tum, de hús, vér és igazság. Nagyon megkülömböztetett hely illeti meg, mint költőt is. Van egy kis verses regénye „Bonheur manqué". Valamen­­nyire az Anyegin stílusában íródott, nem olyan jelentőségteljes, mint az, de annyi grácia, lelki és formabeli előkelőség, annyi bűbájos bölcseség van benne, hogy azok számára akik ismerik, felejt­hetetlen élmény marad, valameddig csak gondolkozni és emlékezni tudnak. Eszünkben és szívünkben van egy verses egyfelvonásosa (L'Infidèle) is, a leg­kedvesebb, legtisztább poézis. E pár munkán túl alig irt valamit egész életén át. Lassú, gondos művész, minden műve mögött pár esztendő van, élet, törekvés, szenvedés, élmény. A bölcsi­ségnek, a szerénységnek és az önös­meretnek egy páratlan gesztusával most önként befejezte irodalmi működését. Végtelenül fontos volna,ha megismernék őt nálunk is, csak ezt akartuk mondani. És bocsánatot kérünk azért, ha a pesti publikumból valaki szót emelt ezért a ritka íróért, akinek neve már régóta titkos fényjel az értők közt. HARANGOK. A „Cornevillei haran­gok" legutolsó előadásán két vörös ka­tona beszélgetett az előcsarnokban. — Gyönyörű operett ez. — Lelkese­dett az egyik. — Szinte érthetetlen előttem, hogy miért nem adták két-három évvel ezelőtt, a nagy színházi konjuktúra idején. — Hja, akkor nem lehetett. — jegyezte meg a másik vörös katona. — Három évvel ezelőtt ágyút öntöttek volna a­­ cornevillei harangok­ból Gellért­ — Bérczi — Mészáros — Zilahy — Csathó — Bárdi — Szilágyi Szent Antal csodája — Belvárosi Színház (H­PP felv.)

Next