Színházi Élet, 1922. október 8–15. (11. évfolyam, 41. szám)
1922-10-08 / 41. szám
7 SZÍNHÁZI ÉLET Összeköttetése a Nemzeti Színházzal már jóval korább kezdődik. Alig kétesztendős színész még, mikor 1885-ben méltónak tartják arra, hogy vendégként felléphessen az ország első drámai színpadán. A győri színháznak volt tagja akkor, mikor ezt a megtisztelő meghívást kapta s április első napjaiban eljátszotta a „Vasgyáros" Derblay-Fülöpjét s Dumas „Danieheffek"-jében Danicheff Vladimírt. A közönség és a kritika nagyon szívesen fogadta s mindenki benne látta az eljövendő nagy intrikus-színészt, de bár a vendégfellépés nyilván szerződtetési célból történt, a szerződésből nem lett semmi. Visszament Győrbe, onnan pedig Kolozsvárra s ott töltött néhány esztendőt, egészen tanulmányutjáig. Még párisi utazása előtt, 1892. tavaszán újból fellépett a Nemzeti Színházban, még pedig három estén s most már klasszikus feladatban is. Othellot játszotta s Gennarot a Borgia Lukréciában, modern drámából pedig a Nagy Galeotto Ernestoját választotta ki. Újabb siker most már befejezett ténnyé tette szerződtetését, de most már az ő kívánsága volt, hogy legalább egy esztendőt külföldön akar tanulni, így csak 1893 októberében lépett fel először, mint szerződött tag Csiky Gergely „Vasember"-ben, amelyben Gergely szerepét játszotta. Nagyon nagy sikerei voltak s e művészi eredményeiért lemondott minden egyébről, amit az élet adhatott neki. Sok-sok esztendőn át egyetlen öröme az volt, hogy esztendőről-esztendőre a nyári hónapokat külföldön töltötte, még pedig komoly stádiumban. Bejárta Angliát és Skóciát s helyszíni tanulmányokat végzett a shakespearei királydrámák rendezéséhez és újra meg újra visszatért Parisba a Comedie csarnokéba. Szegény ember volt mindvégig,magányos és igénytelen, példás szorgalmú ember. Erről az útról csak egyetlenegyszer tért le. Sok esztendővel ezelőtt egyszer nyári párisi studiumát összekötötte egy kis rivierai kirándulással. S ezen a kis montecarloi sejouron az a furcsa véletlen történt, hogy rá, akivel egyébként nagyon fukaron gondolt a sors, e kis könnyelműsége alkalmából rámosolygott a szerencse . . . Egy-két aranya, melyet próbaképen odavetett a kaszinói zöldasztalra, halommá, vagyonná gyűlt s Ivánfi mint gazdag ember tért haza. Rövid dicsőség volt s rövid jólét. Nem tudott a pénzzel bánni. Az aranyak elgurultak s igy a súlyos anyagi gondok tették még önzetlenül szebbé, odaadó, magát áldozó munkáját. A munkáját és jutalmát egyben csak ott kereste azontúl a színpadon, ott meg tudott feledkezni róla, hogy az élet számára egyebet nem adott. Se családot, se vagyont. A legnagyobb jutalom, amelyet kapott, az volt, mikor a Nemzeti Színház huszonöt esztendős jubileumán örökös tag és főrendező lett. Mikor gazdag irodalmi működéséért a Petőfi-Társaság, a Kisfaludy-Társaság s egyéb irodalmi társulatok tagjaik sorába választották. Most, hogy elköltözött az élők sorából, a hagyatékában egy kicsi kis lakáson kivül nem maradt egyéb, mint egy óriási könyvtár, melynek minden darabja az ő csodálatosan nagy és kitartó munkásságáról beszél. Bálint Lajos : JÍ IVÁNFI JENŐ mint Romeo 1803-ban