Színházi Élet, 1925. június 14–20. (15. évfolyam, 23. szám)

1925-06-14 / 23. szám

42 SZ­ÍN­HÁZI ÉLET Volt egyszer, valamikor régen, egy ván­dor hegedűs. Olyan szegény volt, hogy a templom egere megsértődött volna, ha hozzá hasonlítják. Szél fújta, eső verte, ahogy a világot kóborolta. Nem volt egye­be nótás szivénél, meg arany szabadságá­nál. De ezeket aztán nem adta volna oda semmiért. Hát egyszer elvetődött egy nagy urnak az udvarába. Természetesen ottan ünnep­séget ültek és pedig a nagyúr leányának a neve napját. Sőt a beavatottak tudták, hogy mást is. Ugyanis, mint nem az első mesében, itt is ugy volt, a szépséges kisasszony igen válogatós volt a kérőkben. Egyre-másra kosarazta ki a környék legdaliásabb ifjait, ugy hogy édes atyja ura már-már attól tartott, hogy ha tovább fingáskodik, pár­tában marad. Ez mindenkép szégyen lett volna rangjára és nevére, igy tehát név­napja előtt igy szólt lányához : — Kedves lányom, ez az utolsó eset, hogy gondolkodtam róla, hogy hetedhét ország daliái csődüljenek az udva­romba. Ezúttal okvetlen elvárom tőled, hogy férjet válassz magadnak közülök. Ebbe a kisasszony is beleegyezett. Éppen javában állt a muri, mikor a mi szegény, kopott hegedűsünk kopogtatott be a kastélyba. Nahát, a fülemilének sem nézik a sze­rény tollát, az ágrólszakadt hegedűst is beengedték, hogy énekeljen a vendégek felvidítására. Nem bánták meg. A hegedűs oly­an dalítóan, oly édesen zengette meg egyik dalát a másik után kobozán, hogy a nagyúr udvari költője azon a percen sárgaságba esett az irigységtől. Ez még semmi. Hanem azt tessék el­képzelni, hogy a szépséges kisasszony egyszer csak így fordult oda ura atyjához: — Nos, drága atyuskám, azt parancsol­tad, hogy ma utoljára férjet kell válasz­tanom magamnak. íme itt van ez az éne­kes, így még soha senki el nem bájolta a szivemet. Az övé akarok lenni. Hajha ! Sej­tik erre a nagyúr megrökö­nyödését. Hogy igy, meg amúgy és erre meg arra, teremtette !... Hiába ! A kis­asszony nem akart tágítani. Vagy az ide­gen hegedűs, vagy senki más. Inkább el­emészti magát. Mit volt mit tenni szegény nagyúrnak, el kellett vállalnia vejéül az ágrólszakadt hegedűst. Mindössze egyet kötött ki azon­ban nagy szilárdan. Ha már így a család­jába emeli ezt a csavargó énekest, hát legalább méltóvá kell lennie erre. Oda kell csapnia a sutba a kobrát, többé nem cincogni rajta, hanem helyette kardot su­hogtatni a kezében. Daliává válnia. Igy is történt. A hegedűst cifra fényes gúnyákba öltöz­tették, a padlásra rakták a kobozát és mindenképen uri leventét fabrikáltak belőle. Azt kérdezték tőle, hogy neki ma­gának tetszik-e egészen ez? Elvégre nagyobb szerencsét tiz javasnéni sem jósolhatott volna Pedig neki, hát, ami a got illeti, az ügy nem boldogsá­egészen volt rendben a mi hegedű­sünknél. Mert tény, hogy a kisaszony nagyon megbabo­názta az ő szivét is. De már a feszes fényes élet sokkal ke­vésbé. Márhogy például min­dig ő hallgassa azontúl, hogy az udvari költő neki énekel. Különösen ez nm volt ínyére. Mese az ágról szakadt hegedűsről (Novella) Irta: Tersánszky J. Jenő íme itt van az énekes. .. (Merényi rajza)

Next