Színházi Élet, 1925. november 22–28. (15. évfolyam, 47. szám)
1925-11-22 / 47. szám
SZÍNHÁZI ÉLET az újságok. Különösen az ellenzéki újságok. Bosszúsan ment el Budapestről. És nem hallottunk róla többet. A keringője még egy ideig élt. Az se sokáig. Annak se használt az operaházi vendégszereplés. De nem ez ölte meg. Egy új keringő. Párisból jött. Az volt a címe, hogy ..Fascination." A régi keringőket mindig megölik az uj keringők . . . * Milánó, 1925 november. A dóm tér. Bámulom a hatalmas, széles egyházat. — Veszed észre, hogy ehhez a hatalmas gót épitkezéshez román homlokzat simul? Barátom tudta ezt már régen. — Pellegrini dei Tibaldi tervei szerint építették, de tudod-e, hogy ezen a templomon kereken kétezer márványszobor van? — Ezt nem tudtam. — Kétezer szobor? Hatvanig számoltam. Akkor fájni kezdett a nyakcsigolyám. — Elég a számolásból. Ha nem hiszel nekem, higyjél a Baedeckernek. Autótaxit hívott. Hova megyünk ? - A temetőbe. Barátom mérnökember, műszaki tanácsos Budapest székesfővárosánál. A krematórium értekelte. — Hát menjünk. Nem, ez a krematórium nem rokonszenves intézmény. Bántó, rideg, stílustalan. Alacsony, nyomott, a temető leghátulsó sarkában. Apró rekeszek, fehér márványfiókok, apró betűkkel rajta <1 nevek , mint Kartsmaroff trigériája a Rákóczi-úton. Micsoda sivárság. Mennyi rossz szobor, mennyi giccs. Ebből a bronz-, fehér márványtömegből milyen gyönyörűségeket lehetett volna csinálni. Ha nem a mai olaszok formálták volna őket. Hanem a régiek. Például : Canova, vagy Michel Angelo. Az egyik fordulónál szemembe tűnt egy hármas sír. Fehér márványlapok, rézfogantyúval. És egy stilizált, különös szőllőőke bronzból, hatalmas zöld levelekkel, kék bogyókkal, a siron friss virágok, harmatos rózsák. Megnéztem a sírfelirást. Egy olasz grófi család. Az apa, az anya és egy kis gyerek. Nem vagyok jó riporter, mert nem jegyeztem meg a nevet. De ott állott a grófné leányneve: Maria de Labunskaja. Ebben a pillanatban felém csapott egy rég elfelejtett, halk, finom keringő. Tisztán hallottam. Mintha a gordonka vezette volna a dallamot és a hegedűk lágyan, könnyen kísérték volna. És mint egy fantom és látomás, a hirtelen, lehunyt szempilláim mögül láttam Labunskaja gyöngyszoknyáját, a két tenyérnyi széles szalagot, amely szorosan fogta vakító fehér testét és telis tele volt körül tűzdelve brilliánsokkal, rózsaszínű és kékfenyü gyöngyökkel. Egy kis fehér pillangó a siron fekvő rózsák fölött mintha táncot járt volna a melódiára . . . LABUNSKAJA MARIA. 1*