Színházi Élet, 1936. szeptember 13–19. (26. évfolyam, 38. szám)
1936-09-13 / 38. szám
rem, vigyák azokat a gépeket... nem láttak még sakkozni?... és mi van abban, hogy nyilvános helyen sakkozom? (Igen, szokásom ellenére!) Azért muszáj engem mindjárt fotografálni? Partneremhez fordulok mentegetőzve. — Ne haragudjék, fiatalember — látja ez a kellemetlen a hirhedtségben, ha az embert ismerik... Biztos, magát is zavarja a fotografálás ... Pláne, mikor ilyen rossz hadállást fotografálnak... Ne haragudjék, de még ezt se adja fel! Ugyanis most végre kezemben van a játszana... elég ha ennyit mondok, az olvasó érti ugyebár, hogy e6-on áll a lovam... bástya k9... vezér zi6... kancellár jobbra-balra, északnyugat dél, zöld felső, dzsoli dzsóker, összes adu, ziccer karambol, felsőfogás, ezt megnyertem, gyerünk, gyerünk, sakk, sakk, sakk! —Tessék már feladni, — biztatom — nincs ebben semmi szégyen... ilyen hadállásban Aljechin i is feladná .. .vagy akár az az izé... az a fiatalember... aki most jött haza a magyar csapattal, amelyik világbajnok lett a sakkolimpiászon s amelyik csapatban ő lett az első, tehát hivatalosan tulajdonképpen ő a világbajnok... valami Szabó izé, vagy mi... Szabó Ödön... — Szabó László — jegyzi meg szerényen. — Tudniillik én vagyok az. A futár cukkol egyet a kezemben, mintha le akarna futni a tábláról. A döntő lépést kellene húznom vele... de nini... makacskodik a figura, most nem mozdul... vagy nem arra, amerre én akarom... És mintha beszélne... cérnavékony hangon motyog valamit... közelebb hajolok. — Az istenért, — suttogja a futó — ne tessék ezt húzni velem... Az ellenfél elveszti a partit... tessék elgondolni, micsoda blamázs... most lett világi bajnok... magyar dicsőség ... a haza büszkesége... nemzeti érdek... Tessék gyorsan valami rosszat húzni és elveszteni... Kábultan szót fogadok és elvesztem az utolsó partit is. . . . és elvesztem az utolsó partit is