Színházi Hét, 1912. február 18–25. (3. évfolyam, 8. szám)
1912-02-18 / 8. szám
2. oldal çffnistruce 8. szám valósággal felébredt álmaiból; szeretnénk pedig a kommünikék rendezésének dolgát az egyesület egyik legfőbb ébrentartójának, Biró Lajos kezeibe letenni, oly értelemben, hogy indítana mozgalmat ő az egyesület kebelében. Mert jegyezzék meg az újságírók, hogy a kommünikék miként való megfizettetését a lapok kiadóhivatalainak átengedni nem szabad, éppen mert e kérdéshez az irodalomnak, az íróknak vitális érdekei fűződnek. Ma még az újságírók az urai a helyzetnek; ne várják be azt a nagyon közeledő percet, amikor a nyilt szakadás a lapok és a színházak között akuttá lesz. Az, hogy a főkapitány a színházaknak fogta pártját és az Apollónak csak április 1-ig engedélyezte a kínemasketchet, senkit meg ne tévesszen , az egész ügyben a fontos az, hogy a nyilt szakadás a színházak és a sajtó közt megtörtént. Gróf Bánffy Miklós. Egy gróf? — mondották fanyarul az operaházi zavarok miatt bosszankodók, mikor a hivatalos lapban elolvasták, hogy a miniszter gróf Bánffy Miklós nyugalmazott főispánt küldötte ki kormánybiztosnak. Egy gróf? Éppen ez kellett az Operának, egy bizonyára Schöngeist és dilettáns mágnás, pláne koros úr, ami nyugalmazott főispáni voltából is nyilvánvaló. A következő napon pedig bevonult az Operaház eddig igazgatói, de eredetileg is intendánsi irodájába egy igen elegáns és rokonszenves fiatal úriember. Néhány szót váltott Mészáros Imrével s az Operaház direktora tág szemeket meresztett. A fenn említett úriember ugyanis ugy beszélt a muzsikáról, mintha teljes életében az öt kottavonal között élt volna. Hamarosan kiderült azok előtt is, akik eddig nem tudták, hogy gróf Bánffy Miklós számottevő intellektus, nem is a grófok, hanem az intellektusok között. És nem grófi oldaláról kell hozzáfogni a megítéléséhez, hanem egy másikról. Tudniillik az uj kormánybiztos nem főispánviselt grófnak, hanem magyar írónak tekintendő, akinek előzékeny és finom mosolyából kitetszik védekezés : pardon uraim, a gróf is a ember. Annyi bizonyos, hogy nehéz őt összeegyeztetni azzal a sablonnal, amelyet a magyar mágnásról a köztudatnak alkotnia adatott. Gróf Bánffy Miklós azok közül az univerzális talentumok közül való, akik egyszerre több méterben egész emberek. Híres karrikaturista például, vetekszik a magyar karrikírozás jobb neveinek bármelyikével. Sőt a lakásán eldugva akad egy-egy komoly festménye is, izmos és értékes vásznak, nem képes levelezőlapok, hanem alkotások : coins de la nature. Azután: a kineveztetésekor valaki azt nyilatkozta róla, hogy „tudtommal nem zenész ember". Nagyon jó. Nem zenész ember, mert nem abból él, hogy Griegsuitet fuvolázik blattról. Ellenben elismert zongoravirtuóz, és hogy egyébről ne is beszéljünk, van egy „Pas banale" című keringője, amelyet nemcsak a kolozsvári cigánybanda játszik a New Yorkban, hanem akár Dieppe-ben is a frakkos kvartett. Aztán megválasztották képviselőnek az erős karrikatúrák és lágy valseok művészét. És egyszer csak mondott egy hosszú beszédet valami húsbehozatali vámkérdésről, amiben a balkáni export statisztikai adataival és egyéb ilyenekkel úgy labdázott, ahogy akarta. Hogy mikor ért rá közgazdasági essaykre, azt nem lehet tudni. Mert az ilyesmivel éveken át kell foglalkozni. Ő pedig írt egy darabot a Nemzeti Színházba, Naplegenda volt a cime, Kisbán Miklós jegyzette a szinlapon és nagy sikere volt. Most Beöthynél