Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-05-05 / 30. szám

A jó barát kabátja. (Egy bohó történet, Bre­mond A. után.) Ducornet Bertrandot, kinek eddigi élete sürít csalódások láncolatából állott, egy jó ba­rátja magához hívta ebédre. Számos barátja kö­zül ez az egy maradt hű hozzá, mint régi jó is­kolatárs. Ennek a jó szerencse kedvezvén, jö­vedelmező mérnöki állomáshoz és a becsü­letrend keresztjéhez jutott. — Barátom Bertrand! — szállta meg ebéd­nél a mérnök, — úgy látszik, nem vagy többé oly módban, mint az előtt valás. — Fájdalom! — sóhajtá Bertrand, — sem­mihez sincs szerencsém. Nem is hiszem, hogy valaha boldoguljak. Két év óta bár­mihez fog­jak, semmi sem sikerül. Miután a költészetnek hátat fordítottam, látván, hogy semmi hasznom sincs belőle : hivatalba akartam lépni. A főnök­höz folyamodtam, de az állomást egy tisztesé­­gesebb öltözetű fiatal­ember kapta meg. Ho­gyan tudtam volna új ruhát csináltatni, mikor még a rajtamvalóval is adós vagyok! —Továbbá egy szép, fiatal, gazdag leányt szerettem, nem annyira gazdagságáért, mint bájaiért. Nőül akar­tam venni. Meg is kértem, de atyja ajtót muta­tott. Végre barátaim is mind el­pártoltak tőlem. — Lehetetlen ? — Csak te maradtál hű. — Az én baráti vonzalmamra számolhatsz is mindig. — Nem tudom, miféle gonosz szellem vett üldözőbe születésem óta, de igaz, hogy lefolyt életem nem egyébb keserűségnél. — Remélj ! — Egyebet úgy sem tehetek. — Nekem van valami tervem veled. — Hogyan ? — Egy magas hivatal főnökével beszéltem felőled. Nála kétszáz frank évi jövedelmet hozó állomást kaphatnál ? — Az igaz, hogy kevés, de szorult helyze­temben mégis segítene. — Az említett főnök most épen hivatalában van. Menj hozzá rögtön. — Édes örömest, de előbb ruhát kell köl­csönöznöm valahol. Ebben a vásott kabátban csak nem mehetek. — Nyiss a mellék­szobába, végy magadra egyet kabátjaim közül. Olyan leszesz benne, mint egy orosz herceg. Bertrand felölte egyet, és sietve eltávozott. Az utca túlsó oldalán meglátta egyik barát­ját, ki mióta elszegényedett, nem igen ,szokta megismerni. „Minek köszönjek neki ? — gon­dola, — hiszen nem fogadja el.“ Azonban e percben barátja lekapván kalapját, nagyot kö­szönt Bertrandnak, s kinyújtott kézzel sietett át a másik oldalról, hogy kezet szorítson vele. — Honnan kedves barátom ? — Oly rég nem láttalak. — Igaz, — hebegé Bertrand,— ki előbb oly oly gőgös barátjának mostani nyájasságát se­hogy sem tudá megfogni. — Látogass meg, — folytató amaz, — dé­lig mindig otthon vagyok. Bemutatlak nőmnek. — Ah ! hát megházasodtál ? — Meg hát... Jöjj hozzám kedden ebédre. — Köszönöm, elfogadom. — De el ne maradj ! Számolok rád. — Ott leszek. — Jól van, — mondá barátja, ki szenvedé­lyesen megrázván Bertrand kezét, elsietett. Bertrand annyira meg volt lepetve, hogy állva maradt, s bámulva nézett barátja után. Ezt a fiút szerencsére megváltoztatá. Bizonyo­san gazdag nőt kapott, gondola, s azzal elindult. Egy hitelezőjét látta szemben jönni. „Ez szép dolog — gondolá Bertrand, — sietek az oroszlán torkába. Amott jön szabóm, kinek már három év óta tartozom kétszáz frankkal. Ez most megint lehord az utca közepén, mint a mi­nap. De mit tegyek ? Már ki sem lehet kerülni. A szabó levett kalappal közelített Bertrand­­hoz, és fölötte nyájasan így szók­ta meg : — Mi az oka, hogy Ducornet urat nem is láthatni. Vagy tán már más szabója van ? Talán megbántottam, hogy a minap egyszer pénzemet kérem ? Kérem, bocsásson meg. Azt a kis adós­ságot azért bátorkodtan megemlíteni, minthogy épen engem is fizetésre szorítottak. De már ezen túl vagyunk. Jöjjön h­ozzám, s válasszon ruhát tetszés szerint. Szerencsémnek fogom tartani, ha hitelezhetek. Bertrand majd sóbálványnyá vált, és sem­mit sem tudott válaszolni. — Haragszik talán ? — kezdé újra a szabó. — Oh kérem, ne nehezteljen. — Dehogy haragszom uram, már egészen ki vagyok békitve. — Köszönöm, de itt a nyár, önnek bizonyo­san szüksége lesz nyári öltözékre ? — Valóban szükségem lesz. — Holnap elmegyek önhöz s mértéket ve­szek. Parancsoljon a mennyi tetszik. „Megfoghatlan — szólt Bertrand magában, büszke barátaim kezet fognak velem az utcán. Goromba szabóm csupa udvariasság lett, és új ruhákat tukmál reám. — Ah amott meg a ke­gyetlen apa jó, ki ajtót mutatott nekem. Álljunk meg e bolt előtt, mert nem szeretnék találkozni vele. És egy ékszeres bolt felé fordult, mintha az ékszereket nézegetné. Valaki megérinté vállát. — Kedves barátom, hát mért maradt el há­zamból ? Bertrand ijedten fordult meg, s érthetlenül hebegett. — Talán haragszik? — Nem, mormogó Bertrand. — Annál jobb! Annak ugyan örülök. Igen sok dolga van, ugy­e ? — Nem, hanem — — — Ön igen értelmes ifjú. Ön még nagyra mehet. Sokszor mondtam ezt nőmnek. — Ah, ön igen szeretetre méltó. — A­ propos! . . tudja , hogy leányom még hajadon. — Ah, sohajta Ducornet örömmel. — És ön kis barátom , nemde nőtlen le­gény még? — Az vagyok, kinek kellene az ilyen sze­gény ördög, mint én ? — Ön nagyon szerény. Már látom, hogy neheztel, minthogy nem adom önhöz 18 hónap előtt leányomat ... De hiszen az természetes. A leányka még akkor igen fiatal volt. De láto­gasson meg, majd beszélünk róla. — Lehetséges volna ? — kiáltá a szegény ifjú, — szabad volna-e reménymnem ? — Miért ne?­, jöjjön hozzám holnap. Majd egy kis estélyt adok. Számolhatok önre ugy­e? — Ott leszek uram! S a fiatal leány atyja melegen kezet szorít­ván Bertranddal, eltávozott. Ezeregyéjszakás álom! — mor­mogó az ifjú magában. Ol vajha soha se éb­rednék fel belőle. Most elérkezett oda, hol hivatalért akart fo­lyamodni, s kérte, hogy engedjék a főnökkel beszélni. Nagy sereg várakozó állt az előszobában.­­ A hivatalszolgák azonban első pillanatra utat nyitottak Bertrand előtt, s nagy meglepe­tésére azonnal bevezették. Midőn belépett, a főnök fölkelt, elvette a folyamodványt, és állva olvasta el. — Hogyan — szólt mosolyogva a főnök, — ön állomást kér tőlem. — Ez bizony tréfa. De ajánlhatok önnek jobbat, a­mi önt megilleti. A pénztárnok meghalt. Mintegy huszonöt ké­relmező van. De én a pénztárnoki állást ön­nek adom. Évi jövedelme öt­ezer frank lesz. —Öt­ezer frank! susogó fél lélegzettel Ber­trand. — Igaz, hogy kevés, de van mellékes jöve­delem is. És azonnal aláírta Bertrand kinevezését. Ekkor már Bertrand nem tudta hányadán van. Visszasietett barátjához, hogy magyarázza meg neki mind e rejtélyes dolgokat. A mérnök először is nagyon meg volt lep­ve, de csakhamar felkacagott nagy hahotával. — A talány meg van fejtve. — Rajtad az én kabátom van! — Igaz, — kiálta Bertrand, — azt gondol­ják , hogy jó állapotban vagyok. Innen szár­mazott minden. — Ez még nem volna elég, hanem kabátom gomblyukában fityeg a becsületrend ke­resztje. — Az ördögbe — hüledezett Bertrand — ezt nem vettem észre. Ezért tartottak tehát va­lami nagy érdemű embernek, ezért nyílt meg minden ajtó előttem. De bezzeg újra e nélkül majd megint hátat fordít nekem a világ — s nem kapom nőül — öt. — Megkapod, — viszonzó barátja, — mi­után ez esetleges átöltözés által ötezer frankot kaptál. Te most már mindenütt szívesen látott kérő leszesz, minthogy oly szép új kabátot fogsz vehetni, melyről nem azt mondják, hogy úgy áll rajtad, mintha csak a t­i­e­d volna, de mely szért fog rád illeni, mivel valóban a­­ tied. A pesti vízvezetés. A pesti vízvezeték -társulat szétkül­dött aláírásainak beszedése már megkezdődött. Az aláírások eredménye örvendetesnek mond­ható, minthogy majd mindenütt a legélénkebb részvét mutatkozik. A vízvezeték szükségessé­géről való meggyőződés átalános. A lakosok a dolog gyakorlati oldalát helyesen felfogva be­látják, hogy mily előny az, ha a cselédeket nem kell a házak emeleteiből vízért a földszintre küldeni, vagy a mosáshoz szükséges dunavizet akánkint 4—7 krra merő áron venni. A vízve­zeték folytán azt negyed, vagy ötöd áron fog-

Next