Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-05-05 / 30. szám
A jó barát kabátja. (Egy bohó történet, Bremond A. után.) Ducornet Bertrandot, kinek eddigi élete sürít csalódások láncolatából állott, egy jó barátja magához hívta ebédre. Számos barátja közül ez az egy maradt hű hozzá, mint régi jó iskolatárs. Ennek a jó szerencse kedvezvén, jövedelmező mérnöki állomáshoz és a becsületrend keresztjéhez jutott. — Barátom Bertrand! — szállta meg ebédnél a mérnök, — úgy látszik, nem vagy többé oly módban, mint az előtt valás. — Fájdalom! — sóhajtá Bertrand, — semmihez sincs szerencsém. Nem is hiszem, hogy valaha boldoguljak. Két év óta bármihez fogjak, semmi sem sikerül. Miután a költészetnek hátat fordítottam, látván, hogy semmi hasznom sincs belőle : hivatalba akartam lépni. A főnökhöz folyamodtam, de az állomást egy tiszteségesebb öltözetű fiatalember kapta meg. Hogyan tudtam volna új ruhát csináltatni, mikor még a rajtamvalóval is adós vagyok! —Továbbá egy szép, fiatal, gazdag leányt szerettem, nem annyira gazdagságáért, mint bájaiért. Nőül akartam venni. Meg is kértem, de atyja ajtót mutatott. Végre barátaim is mind elpártoltak tőlem. — Lehetetlen ? — Csak te maradtál hű. — Az én baráti vonzalmamra számolhatsz is mindig. — Nem tudom, miféle gonosz szellem vett üldözőbe születésem óta, de igaz, hogy lefolyt életem nem egyébb keserűségnél. — Remélj ! — Egyebet úgy sem tehetek. — Nekem van valami tervem veled. — Hogyan ? — Egy magas hivatal főnökével beszéltem felőled. Nála kétszáz frank évi jövedelmet hozó állomást kaphatnál ? — Az igaz, hogy kevés, de szorult helyzetemben mégis segítene. — Az említett főnök most épen hivatalában van. Menj hozzá rögtön. — Édes örömest, de előbb ruhát kell kölcsönöznöm valahol. Ebben a vásott kabátban csak nem mehetek. — Nyiss a mellékszobába, végy magadra egyet kabátjaim közül. Olyan leszesz benne, mint egy orosz herceg. Bertrand felölte egyet, és sietve eltávozott. Az utca túlsó oldalán meglátta egyik barátját, ki mióta elszegényedett, nem igen ,szokta megismerni. „Minek köszönjek neki ? — gondola, — hiszen nem fogadja el.“ Azonban e percben barátja lekapván kalapját, nagyot köszönt Bertrandnak, s kinyújtott kézzel sietett át a másik oldalról, hogy kezet szorítson vele. — Honnan kedves barátom ? — Oly rég nem láttalak. — Igaz, — hebegé Bertrand,— ki előbb oly oly gőgös barátjának mostani nyájasságát sehogy sem tudá megfogni. — Látogass meg, — folytató amaz, — délig mindig otthon vagyok. Bemutatlak nőmnek. — Ah ! hát megházasodtál ? — Meg hát... Jöjj hozzám kedden ebédre. — Köszönöm, elfogadom. — De el ne maradj ! Számolok rád. — Ott leszek. — Jól van, — mondá barátja, ki szenvedélyesen megrázván Bertrand kezét, elsietett. Bertrand annyira meg volt lepetve, hogy állva maradt, s bámulva nézett barátja után. Ezt a fiút szerencsére megváltoztatá. Bizonyosan gazdag nőt kapott, gondola, s azzal elindult. Egy hitelezőjét látta szemben jönni. „Ez szép dolog — gondolá Bertrand, — sietek az oroszlán torkába. Amott jön szabóm, kinek már három év óta tartozom kétszáz frankkal. Ez most megint lehord az utca közepén, mint a minap. De mit tegyek ? Már ki sem lehet kerülni. A szabó levett kalappal közelített Bertrandhoz, és fölötte nyájasan így szókta meg : — Mi az oka, hogy Ducornet urat nem is láthatni. Vagy tán már más szabója van ? Talán megbántottam, hogy a minap egyszer pénzemet kérem ? Kérem, bocsásson meg. Azt a kis adósságot azért bátorkodtan megemlíteni, minthogy épen engem is fizetésre szorítottak. De már ezen túl vagyunk. Jöjjön hozzám, s válasszon ruhát tetszés szerint. Szerencsémnek fogom tartani, ha hitelezhetek. Bertrand majd sóbálványnyá vált, és semmit sem tudott válaszolni. — Haragszik talán ? — kezdé újra a szabó. — Oh kérem, ne nehezteljen. — Dehogy haragszom uram, már egészen ki vagyok békitve. — Köszönöm, de itt a nyár, önnek bizonyosan szüksége lesz nyári öltözékre ? — Valóban szükségem lesz. — Holnap elmegyek önhöz s mértéket veszek. Parancsoljon a mennyi tetszik. „Megfoghatlan — szólt Bertrand magában, büszke barátaim kezet fognak velem az utcán. Goromba szabóm csupa udvariasság lett, és új ruhákat tukmál reám. — Ah amott meg a kegyetlen apa jó, ki ajtót mutatott nekem. Álljunk meg e bolt előtt, mert nem szeretnék találkozni vele. És egy ékszeres bolt felé fordult, mintha az ékszereket nézegetné. Valaki megérinté vállát. — Kedves barátom, hát mért maradt el házamból ? Bertrand ijedten fordult meg, s érthetlenül hebegett. — Talán haragszik? — Nem, mormogó Bertrand. — Annál jobb! Annak ugyan örülök. Igen sok dolga van, ugye ? — Nem, hanem — — — Ön igen értelmes ifjú. Ön még nagyra mehet. Sokszor mondtam ezt nőmnek. — Ah, ön igen szeretetre méltó. — A propos! . . tudja , hogy leányom még hajadon. — Ah, sohajta Ducornet örömmel. — És ön kis barátom , nemde nőtlen legény még? — Az vagyok, kinek kellene az ilyen szegény ördög, mint én ? — Ön nagyon szerény. Már látom, hogy neheztel, minthogy nem adom önhöz 18 hónap előtt leányomat ... De hiszen az természetes. A leányka még akkor igen fiatal volt. De látogasson meg, majd beszélünk róla. — Lehetséges volna ? — kiáltá a szegény ifjú, — szabad volna-e reménymnem ? — Miért ne?, jöjjön hozzám holnap. Majd egy kis estélyt adok. Számolhatok önre ugye? — Ott leszek uram! S a fiatal leány atyja melegen kezet szorítván Bertranddal, eltávozott. Ezeregyéjszakás álom! — mormogó az ifjú magában. Ol vajha soha se ébrednék fel belőle. Most elérkezett oda, hol hivatalért akart folyamodni, s kérte, hogy engedjék a főnökkel beszélni. Nagy sereg várakozó állt az előszobában. A hivatalszolgák azonban első pillanatra utat nyitottak Bertrand előtt, s nagy meglepetésére azonnal bevezették. Midőn belépett, a főnök fölkelt, elvette a folyamodványt, és állva olvasta el. — Hogyan — szólt mosolyogva a főnök, — ön állomást kér tőlem. — Ez bizony tréfa. De ajánlhatok önnek jobbat, ami önt megilleti. A pénztárnok meghalt. Mintegy huszonöt kérelmező van. De én a pénztárnoki állást önnek adom. Évi jövedelme ötezer frank lesz. —Ötezer frank! susogó fél lélegzettel Bertrand. — Igaz, hogy kevés, de van mellékes jövedelem is. És azonnal aláírta Bertrand kinevezését. Ekkor már Bertrand nem tudta hányadán van. Visszasietett barátjához, hogy magyarázza meg neki mind e rejtélyes dolgokat. A mérnök először is nagyon meg volt lepve, de csakhamar felkacagott nagy hahotával. — A talány meg van fejtve. — Rajtad az én kabátom van! — Igaz, — kiálta Bertrand, — azt gondolják , hogy jó állapotban vagyok. Innen származott minden. — Ez még nem volna elég, hanem kabátom gomblyukában fityeg a becsületrend keresztje. — Az ördögbe — hüledezett Bertrand — ezt nem vettem észre. Ezért tartottak tehát valami nagy érdemű embernek, ezért nyílt meg minden ajtó előttem. De bezzeg újra e nélkül majd megint hátat fordít nekem a világ — s nem kapom nőül — öt. — Megkapod, — viszonzó barátja, — miután ez esetleges átöltözés által ötezer frankot kaptál. Te most már mindenütt szívesen látott kérő leszesz, minthogy oly szép új kabátot fogsz vehetni, melyről nem azt mondják, hogy úgy áll rajtad, mintha csak a tied volna, de mely szért fog rád illeni, mivel valóban a tied. A pesti vízvezetés. A pesti vízvezeték -társulat szétküldött aláírásainak beszedése már megkezdődött. Az aláírások eredménye örvendetesnek mondható, minthogy majd mindenütt a legélénkebb részvét mutatkozik. A vízvezeték szükségességéről való meggyőződés átalános. A lakosok a dolog gyakorlati oldalát helyesen felfogva belátják, hogy mily előny az, ha a cselédeket nem kell a házak emeleteiből vízért a földszintre küldeni, vagy a mosáshoz szükséges dunavizet akánkint 4—7 krra merő áron venni. A vízvezeték folytán azt negyed, vagy ötöd áron fog-