Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-04-11 / 6. szám

lesz új kerekeket rakni egynémely el­avult helyett. Az öreg szokott mély ér­zelmével hasonlítgató össze a jelent a múlttal, panaszosan mondván, hogy az egykori lelkesülés is alvófélben van, kö­zönségünk elálmosodott irodalom és mű­vészet iránt,­­ és a színészt megint ko­médiásnak kezdi nézni, mint a múlt század végén. A­mint tudtam, vigasztaltam öreg barátomat, és ki akarván téríteni búsko­molyságából , azt mondom: „Komédia az egész élet,­­ reggel korán mi újságírók komédiázunk, kitá­lalván az ujdonságéhes közönségnek a vett, kapott és talált hazugságokat. Reg­geli után kezdenek komédiázni a keres­kedők, ügyvédek és több effélék, kiván­­ván a vásárlók és ügyködőknek jó na­pot , mondván „alasszolgát“ a meg­szokott szólásmódok szerint, hogy feleik­ből kikapják a mindennapravalót. Dél­ben komédiáznak a korcsmárosok, vala­mivel későbben a kávésok , — és így tovább, — hol az egyik a néző, és a má­sik a komédiás, hol meg az utóbbi cse­réli föl szerepét a másikkal. Alkonyat­­felé kisétál az úri világ, a lányos anya fölcicomázott leányait mutogatja, láttatja övéit, és nézi amazokat, kik férfiruhá­ban szintén piacra siettek, hogy a hiúság vásárában elkeljenek. Végre hetet üt az óra, és bátyám, kinek reggel az ujságiró kívánta a jót, kit a boltos oly szépen be­édesgetett, — a vendéglős és kávés meg­­süvegelt, kereskedő jó szóval tartott, es­­tére mondom, — kedves bátyámra ke­rült a sor, hogy maga is komédiázzon, és vagy megnevettet, vagy megríkat, de elvégzi szakmáját, a mint mindenki reg­geltől estig, azért ne búsuljunk, az egész világ egy óriás komédia!“ Megnyugodtunk, s mire az utczai bámész csoporthoz értünk, megvigaszta­lódtunk. De mit néz e sok ember ? Háromszáz ember néz egy szegény cselédet, kinek kezéből a szél kikapott egy két forintos bankjegyet, s a házak tetején keresztül elvitte. A körülállók bi­­zonyiták, hogy igen is, úgy volt,­­ és ha a bámész csoportból mindenik ad egy krajcárt, a szegény cseléd vigasztalódva mehetett volna odább. Senki sem mozdítja kezét zsebe nyí­lása felé, csak az öreg komédiás nem nézheti egykedvűen a dolgot, — a fáj­dalom oly élénk, hogy komédiában ezer szem megkönnyezné; — az öreg komé­diás be­áll közönségnek, egy maga indul meg, zsebébe nyúl, s a kesergőnek odadja a két forintos bankót. Nem ismerte senki az öreget, ki hir­telen eltávozott, hanem ott álltam én, és tisztán hallam, midőn a még könyüs sze­mű leány zokogva mondja: „Adjon Isten helyette ezer­annyit!“ S nem is feledtem én el e kis törté­netet, és évek óta furdaló oldalamat, hogy a közönségnek kitálaljam egy sereg régi képpel; azonban vannak szűk idők, mi­kor az ilyen megtakarított pénzt ki kell adnunk; mert most hallom, hogy a sze­gény öreg komédiáshoz bete­kintett a szükség; és ha a jó Isten meghallgatta a leánynak szavait, mikor azt mondá, hogy az öregnek két forintja helyett adjon ezer annyit, — úgy most már jőne a segedelem. Én tehát idemellékelem a magam ré­szét, adok két forintot, — és ha leszünk ezeren, kik az emberi kötelességet telje­síteni akarjuk, az Isten megadja, hogy az ezerannyit nem sokára az öreg komé­diásnak kézbesíthetjük , — melyre jel­szóul az legyen fölírva: Adjon Isten helyette ezer­annyit. Vas Gereben. --------503-------­ Sza I­on -mu­l­a­tsá­gok. Egy kedves ismerősünk olvasta lapunk azon hírét, hogy egy főúri díszteremben eleven ta­lányokat és virágképeket ábrázoltak, s mivel Éva leánya, kiváncsi lett a részletekre is. Mindig bájos dolog ily tarka látványokat leírni, mert bájos mosolygó élet helyett, csak egy csomó egyhangú betűsort adhatunk. A kép­zeletnek kell kiegészíteni mindent. Oda kell képzelni a bájos női alakokat, a fényes jelme­zeket, az ifjak ügyességét, a koroszak nyájas­ságát, s végre egy fényes társaság jókedvét. Neveket úgy sem emlithetünk, mert e ked­ves előadás szereplői nem a nyilvánosság szá­mára játszottak; legfölebb annyit súghatunk meg, hogy az egész gróf Zichy H. dísztermé­­ben történt, mely ezúttal két részre volt osztva. Egyiket a nézők foglalták el, másikat emelvé­nyen az ábrázolók. Az eleven talányok képezték az előadás kezdetét, s nagy részét. Eleintén a szótagokat egyenkint, s aztán az egész szót ábrázolták. Például feladták e szót : courage! (bá­torság). Első kép (c­o­u­r), egy magyar királyi u­d­­v­a­r volt, közepén a trónon ülő királynővel. A jelmezek fényesek, s az alakok szépek valának. Szintén sajnálhatta a néző, hogy a kép válto­­zott. — Második kép : (age) minden kort jelle­mezve mutatott, a gyermekektől az öregekig. Nagyobb mulatság kedvéért a három éves gyer­mekeket a férfitársaság korosb tagjai ábrá­zolták. Végre jött az egész szó (courage), melyben két képben a kis merész Dávid megtámadja parittyájával a nagy Góliáthot, s aztán fejét veszi. Természetes, hogy a társaság e charade-ot azonnal megfejtette, noha előre meg volt mond­va, hogy az egész titok. Az maradt e­s nem tudjuk. Egy nagy költő szerint, hogy a titok titok maradjon, szükség, hogy két ember közül az egyik ne tudja. Másodszor feladták e szót: „epouven­­tail“, (rémkép). Első kép az E betűt mutató, három férfiból ügyesen alakítva. Ez nehéz volt, kivált annak, ki az E bete felső szárnyát, (mely egy élőlény­­ volt) a nyakán tartá. Második kép (p­o u), melynél senkinek sem juthatott eszébe a szótag értelme, lazzaro­­n­­­k csoportját képező, kik egy rakásban ültek, még köztük egy bájos ifjú hölgy csengő szép hangon gyönyörű dalt énekelt. Hogy ki volt, már a múltkor elárultuk. Vannak titkok, me­lyeket nem lehet megtartani. Kiszaladnak a tollból, mint a higany. Harmadik kép (ventó szél) egy vihartól haj­tott hajó, melynek fedezete teli van. Negyedik kép (tailler szab): egy szabó, ki mértéket vesz. Az egész: egy gyermekeket ijesztő rémben igen ügyesen volt ábrázolva. Harmadik talány volt: Pr e s b o u r g (Po­zsony). Az első szótag (Presse) borsajtólás által volt ábrázolva. A második (b o u r g) egy vár ostromával. Az egészben V. Ferdinánd király pozsonyi koronázását ábrázolták, mely igen diszesen és jó kedv közt sikerült. Természetesen ezt is kitalálták. Jövőre, ha még ismétlik ez előadásokat, valószínűleg magyar talány is lesz. Nyel­­vünk is adhat, némely szót, mely sok alkalmat nyújt a leleményekre. Majd jöttek az élővirágok, hölgyek ál­tal ábrázolva. Elöl Auróra, kit kocsin ga­lambok vittek. Auróra szép eleven lény volt, a galambok festve.Volt rózsa, liliom, pipacs. A szí­neket a jelmezek igen jól kitünteték. Legszebb virágok voltak azonban a nefelejtsek — a sze­mekben, s a r­ózsák az — arcokon. Egy pár komikai jelenet nagy nevetést idé­zett elő. Ennyit mondhatunk azon kedves képekről, melyeket látni öröm, leírni hasztalan fáradozás. --------swar*-----------­ Couqui k. a. mint­­iszella. Az új színházi évvel, — olvassuk egy né­met színi tudósításban — úgy látszik változa­tosság, s elevenség kezdődik. E jobb idők sze­rencsés nyitványát C­o­u­q­u­i kisasszonynak f. hó 8-án megkezdett vendégszereplése képezi. E táncosnő nagy hírnévvel bír, ki tanulmá­nyait bevégezve, szülővárosa Milánóból azonnal a párisi operához ment, s ott szerepelt, míg­nem Bécsbe jött, hol a közönségnek évek óta kedvence. A mi közönségünk magasra feszített vára­kozását mindjárt „Gizellában“ fényesen ki­­elégítő. C o u q u i k. a. mindazon eszközökkel ren­delkezik, melyek egy táncosnő mutatványainak a művészet kenetét kölcsönzik. Író a legnehezebb s legmeglepőbb tánclejté­seket is nagy bravourral, könnyedséggel és kecsesel viszi ki, s ez által a közönségnek mindjárt ez első estén ritka érvet nyújta. Mutatványainak koronáját finom metszésű és szellemteljes arcának játéka képezi, mely­ben az érzések és indulatok egész fokozatát bírja, s kifejezőleg használja. Gizellája egész drámai életteljes kinyomattal bír. A szegény de kecses vincellérnőt igen szabatosan ábrá­­zolá, az első felvonás végén pedig a kétség­­beesést , őrültséget és meghalást egész elraga­­dólag. Különben ki kell emelnünk játékának esz­­thetikai szépségét; ő megragadólag igaz volt, a­nélkül, hogy mint sok más művésznő, e jele­netben a nagy élethűség nyers természetessé­geihez folyamodott volna.

Next