Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-10-14 / 188. szám

A tajtékpipás mészáros legény. (P. Ö.) A „Színházi Látcső“ i. e.56 sz. egyik czikkében azt olvastam, hogy a régibb színészek iskolázott, s tanult egyének voltak, továbbá, most szerelmes mesterlegények s iskolából kiu­tasított diákokkal telve a vidéki színészet. Hogy ebben sok igaz lehet, senki sem vo­­nandja kétségbe. Azonban ezelőtt is voltak ehez hasonló esetek, s ily kóros kinövések. Példát hozok fel reá, mit a vidéki színigazgatóknak inkább védelmeül, mintsem vádul óhajtanék tekinteni. N... színtársulata 184­­. ben nyári időszak­ban P... tt megbukott. A társaság zavarban s szükségben volt. A még kezdő igazgató pénztára már ezelőtt B .... n,­honnan szinte nem a legkedvezőbb kö­rülmények között távozott, végképen kimerült. Senki többé hitelezni nem akart, fölveendő köl­­csönösszegről pedig szó sem lehetett, melylyel a társulatot tovább szállitni lehetett volna. Az igazgató, kinek becsületére legyen mondva, minden lehető eszközökhöz és módok­hoz nyúlt, de sikertelen. — A társulat oszló­fél­ben volt. Midőn az összes személyzet egy este az igaz­gatónál egybegyült hogy egymástól búcsúzzék, s a jövő nap hajnalán az ég minden tájai felé szétoszoljék, s az ajtón koczogtak s egy csi­nosan öltözött, szép külsejű, szálas ifjuember lépett be, mondván, hogy ő az igazgatót keresi. Az igazgató kérdé: „mit kíván?“ Az idegen röviden azt felelé, hogy ő színész akar lenni. „Mi volt önnek a foglalkozása ?“ „Székálló mészároslegény“ — jön a válasz. Az igazgató iskolázott, tudományos ember lévén, e vakmerőségen s pályáját sértő ajánla­ton megboszankodott s fölindulva azt mondá: „barátom, le ne tegye a bárdot kezéből, mert az sokkal könnyebb önnek, mint egy papirsze­­letnyi szerep.“ De az újonc nem tágított s határozottan ra­gaszkodott föltett szándékához. Az igazgató kijött türelméből s röviden ki­­utasitá a tolakodó mészáros legényt. Ez azonban meg sem mozdult. Az igazgató véget akarván vetni ennek s a kellemetlen vendéget lerázandó nyakáról, mon­dá : „hasztalan önnek minden törekvése, hol­nap eloszlik az egész társulat.“ „S vájjon miért?“ kérdé a makacs újonc. Az igazgató közönyösen azt válaszolá: „mert ü­res a pénztár.“ „Ha csak az a baj“ mondá a mészáros s ez­zel zsebébe nyúlván, egy tömött tárczát vett ki. „Mennyi pénzre van a társulatnak szüksége?“ A ki a vidéki színészet sorsával közelebbről ismeretes, kivált a ki oly helyzetben volt va­laha, midőn pénz és kenyér hiányát érezte, kép­zelheti s fölfoghatja, mily áldást hozó mennyei sugárként áradtak szét s mennyire villanyozták föl a mészáros legény százas bankjegyei, tallér­jai s aranyai e levert, s tán kétségbeesett cso­port lehangolt kedélyét. Az egymástól érzékenyen búcsúzó 24 tag­ból álló társulat egy pillanat alatt új életre de­rült, a szálas mészároslegényt áthatatlan tor­laszként vették körül férfiak, nők egyiránt, s­­ miként diadalmas hős, vagy babérral ékített zászló állott a terem közepén , bankjegyeinek s csillogó érczpénzének óriási, súlyát nyomatékát érezvén. Az ujoncz e hatalmas okadatolása elnémitá az igazgatót, többé nem volt képes ellentállani hanem hálásan nyújtván kezét a mészárosnak, szemeit az égre emelvén ezt suttogá: „ez az ég küldöttje.“ Ugyan nem menthető-e ily esetben, ily szo­­rongattatott helyzetben a színigazgató ? Másnap reggel minden tartozás le volt róva, s az összes társulat M.... ra utazott a­hol egy boros hajóra ülvén, ének-­s hegedű szó mellett vígan úszott a Dunán U... felé. Az utazás egy hétig tartott, azalatt a társu­lat valamennyi tagja adósa lett az újonc szí­nésznek (a mészáros legénynek). U.... ken, mint nem magyar városban , is­mét roszul ment. „Szökött katonát“, „Két pisz­tolyt“ és a „Rab“-ot kivéve, üres volt a szín­kör. Ennek, természetesen, bukás lett a követ­kezménye. A mészároslegény nem igen vágyott föl­lépni , ő csak pénztárnokoskodni szeretett; azonkívül számos tajtékpipás lévén , azokat minduntalan kisorsolta, s ekként városról vá­rosra , a társulatnak inkább hű kísérője, mint tagja volt. A társulatot a balsors keményen sújtotta, hét helyen bukott meg egymás után, s mind­annyiszor a mészároslegény lett annak nemzete, igaz, hogy már többé nem kész, hanem pipa­­kisorsolásból gyűjtött pénzével. Az ilynemű kisorsolás, természetes, hogy botrány és csalás nélkül csak igen ritkán megy végbe , erre itt is volt példa, még­pedig minden városban. A mészáros legény egy-két pipát minden városban kisorsolt, a harmadikat, az arra gyűj­tött pénzzel együtt rendesen elvitte. Mindez a színészet palástja alatt történt, s ez az igazga­tónak csakis a hetedik városban esett tudomá­sára, ki e botrányt röstelle; a bajt örömmel orvosolta volna, de hogyan ? midőn a tajték­­pipásnak, mind ő, mind a társulat valamennyi tagja, néhány száz írttal volt adósa. Midőn ezen baj s szégyen elhárítása végett a társulat egybegyűlt s tanácskozott volna, egy fiatal leányka lépett be az igazgatóhoz, s szí­nésznőnek ajánlkozók. Az igazgató, ki épen nem a legjobb hangu­latban volt, a még csak magyarul tisztán sem beszélő, s a mellett ügyetlen modorú, kellemet­len külsejű leányt röviden elutasító, ki fülig el­pirulva távozott s künn zokogásra fakadt. A társulat egyik tagja U.... az értekezletre sietvén, a zokogó leánynyal az igazgató szál­lása folyosóján találkozott, s részvéttel kérdé : mi baja? A leány érzékenyen vázolá mostoha sor­sát, mondván: ő itt idegen és árva, egy nőro­konánál tartózkodik, ki a kezénél levő néhány száz frtnyi örökséget csaknem erőszakkal el akarja tőle venni, s hogy e veszélyt kikerülje, azon eszme villant föl lelkében, hogy színész­nővé lesz, pénzét az igazgatónak adja, ki ezért atyailag gondoskodnék­­róla addig, mígnem annyira haladhat, hogy fizetéséből meg bír majd élni. A .... színész nagy részvéttel s figyelem­mel hallgató, s visszavezet­e­tt"az igazgatóhoz, mondván, jól áll érette, hogy holnap fel fog lépni a színpadon. S ezt nem alaptalanul mon­dá , mert a társulat akkori szorongatott hely­zetét ismervén, annak kivitelében nem is két­kedett. U.... a leánnyal bátran lépett be az igaz­gatóhoz, előadá annak elhagyott helyzetét, szí­nészethez­ hajlamát, s végre néhány száz fo­rintnyi készpénz vagyonát. Az egybeült társulat apraja, nagyja, na­gyot­­ lélegzett, s az égre emelé szemeit, hálát adván, hogy zsarnok hitelezőjétől, a mészáros­­legénytől valahára megszabadulhat. Az igaz­gató zord arczulata égi sugártól átihletve de­rült föl egyszerre. „Kedves szép kisasszony“ mondván „én az imént, midőn látogatásával szerencséltetett, oly elfogult szórakozott valék, hogy kegyed bájai kikerülték figyelmemet. Mi­dőn haragos vagyok, olyankor minden rútnak, ferdének tűnik fel előttem s akkor egy kissé bandzsalitok is. Valóban szebb pályát nem is választhatna kegyed. Ha kedvet s hajlamot érez a színészethez, akkor hivatásának is kell lennie, kegyed nálam szende szerepeket fog ját­szani s rövid időn annyira kiképezheti magát, hogy a nemzeti színpadon is fölléphet. Én atyai gondjaim s pártfogásom alá veendem. Remény­­em, kegyed jól tud olvasni ?“ „Tudtam de elfelejtettem.“ „Nem tesz semmit“ válaszold a felmagasz­tosult igazgató „azon is segítünk majd.“ Udvari barátom magának kötelességévé teszem, hogy Mari kisasszonyt minden szerepére betanítsa.“ Ezek után Mari leányasszony színésznővé avattatott. Hogy mily ügyetlen s nehéz elméjű volt arról Udvari bizonnyal tanúságot tehetne, ki tanoncznőjét e két szóra „hirtelen megfordul­tam“ sehogysem volt képes betanítani, mert azt Mari úgy szavalta el „hertelen megferdül­­tem,“ s még három év múlva sem tudott olvas­ni s kiejtése ép oly hibás volt. De a tajtékpipás mészároslegény kiküszö­­böltetett s­­­etaszíttatott a színi pályáról. Igaz , hogy az ily eljárást nem lehet helye­selni, mert úgy jutnak be a színészethez az arra nem hivatott egyéniségek, de ha tekintetbe veszszük, hogy ez ügyetlen lányka, miután a mészároslegény elbocsátásánál­ tényezőül szol­gált , el kell ismernünk, hogy többet tett a szí­nészet becsületének megmentéséért, mint a mennyit annak ártalmára volt, s akkoron azon igazgatónak is meg kell bocsátanunk, ki öt tár­sulatához befogadta. Vannak azonban esetek, midőn az igazga­tók épen nem menthetők, akkor t. i., ha társu­latukhoz boldogot boldogtalant egyedül azért vesznek föl, hogy a személyzet száma szapo­rodjék , mely eset gyakran előadta magát. A színészet becsülete s hitele fölött legin­kább az igazgatóknak kell őrködni. Az atya s a művész fájdalma. A híres zeneköltő Paer, Blaze barátja kar­ján hagya el egyetlen leányának sírját, azon öntudattal, hogy egyetlenét, mi kedves vala a földiek közt, nem fogja többé karjai közé szo­­rítni, nem éltető csókjaival elárasztani! Nagy vala az atya fájdalma, de nagyobb vala a művészé! A gyermek, ki most a sirkant rideg kebelén

Next