Szivárvány, 2018 (39. évfolyam, 411-420. szám)
2018-01-01 / 411. szám
GUBA-KEREKES ZSUZSA rajza ISÍ BIRTA-SZÉKELY NOÉMI Az elárvult hóember Történt egyszer, hogy hólepte, kerek erdőben, fehér tisztás közepében három gyerek hóembert épített. Egyre nagyobb, egyre szebb, s igen-igen büszke lett a hóember. A gyerekek nevettek, örültek, nagyokat kurjantottak: - Nahát! De szép lett! Nem is láttunk ennél szebbet, bizony! Esteledett, s a gyerekek hazamentek. A hóember répaorráig se látott. Alig várta, jöjjön már a reggel, bizony ő aludni nem mer, mert mi van, ha jön valaki, s nem látja meg, milyen szép a szénszeme, a fazékkalapja meg a kötött nyakbavalója. Lassacskán eljött a reggel, s láss csodát, senki sem csodálta szépségét. A három kisfiúnak híre-hamva sem volt. Várt-várt a hóember, gondolta, korán van még, de sajnos este lett, napok, hetek teltek, de senki, még egy hangyácska sem mondta neki, hogy milyen szép. Közben volt ideje gondolkodni, a szépségen elmélkedni. Belátta, hogy elárvult hóembernek lenni nem jó, s mi haszna a szépségnek, ha ninenkivel örülni. Szíve összeszorult, társaságra vágyott, és arra, hogy szeressék. Aztán egy szép napon egércsalád látogatta meg. Lyukat fúrtak oldalába, szénát hordtak bele, s vidámsággal cincogták tele. Alig eszmélt fel a hóember, máris verebecske bújt be lyukas fazékkalapjába, s azt csiripelte: ■ - De szép lak, de szép lak, imádlak, imádlak. ■ Alig telt el néhány nap, s a nyakbavalón megjelent egy bogár. ■ - De jó meleg kuckó! - mondta, s belebújt a bolyhos, puha me■ legségbe. A hóember szíve felmelegedett. Tudta már: szépnek lenni nem rossz ám, de többet ér, ha fontosak vagyunk valakik sszámáig. Lám, a jóság, a segítőkészség még a hóemberszívet is felmelegíti