Szocialista Művészetért, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

MÉRLEG AZ ÉV BÚCSÚZTATÓJÁNAK hangulata szebb, tartalma­sabb volt, mint az előző sok-sok évé. Kicsit meghatottan köszön­tünk meg mindent, amit ez az esztendő hozott: nyugalmunkat, fejlődő és biztató életünket, közösen elért eredményeinket. Az eredmények kézzelfoghatóak, érezhetők: gazdasági életünk sta­bilitásában, az életszínvonal fokozódó emelkedésében, a művé­szeti élet fellendülésében. Az utolsó hetek a számvetés idejét, a tervezgetések derűjét hozták egyénnek és mozgalomnak egyaránt. Szakszervezeti mozgalmunk is felmér, számol, határoz. EGY ESZTENDEJE januárban, hogy a művészeti szakszer­vezetek III. kongresszusának határozatai kifejezték: a gazdasági rendeződés talaján hozzá kell látni a kulturális élet szocialista kibontakoztatásához is, győzelmes harcot kell folytatni a maga­­sabbrendű társadalomnak megfelelő kultúráért. A kongresszus nem egy esztendőre hozta határozatait, mint ahogyan nem egy esztendő alatt megoldható feladatokat tartalmaznak a párt mű­velődéspolitikai irányelvei sem. Nem hangzatos látszat­győ­zelemért, de lépésről-lépésre keményen megharcolt eredménye­kért folyik a küzdelem. Mégis, egy esztendő része a már megtett útnak. Ma, visszapillantva elmondhatjuk, hogy szakszervezeti mozgalmunk sikereket ért el, megmutatta a társadalmi összefogás jelentőségét és erejét a művészek és művészeti dolgozók széles táborán belül. A KONGRESSZUS egy esztendővel ezelőtt olyan légkörben ülhetett össze, amikor az ellenforradalom leverését követő ne­héz gazdasági helyzet ellenére is, a párt és kormány jelentős erőfeszítéssel javított a művészek és művészeti dolgozók anyagi helyzetén, kifejezésre juttatva ezzel mindenekelőtt számukra a munkásosztály és a dolgozók megbecsülését. Ezzel egyidőben a kongresszus őszintén feltárta, hogy a szakszervezeti mozgalom a szocialista társadalomban nem állhat csupán a „követelés” tala­ján, hanem meg kell értenie és meg kell értetnie, hogy az ország gazdája is. Ez egyszersmind szélesíti a szakszervezet hagyomá­nyos tevékenységét, emberformáló munkát követel. AZ ELTELT EGY ESZTENDŐ bebizonyította, hogy mind a klasszikus feladatok megoldása, mind a szélesebb értelemben vett nevelő munka szempontjából a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége megfelelő formát jelent a művészek és művészeti dolgozók szervezeti összefogása számára. Nemcsak a szövetség, de az egyes szakszervezetek elnökségei is folyamatos, rendszeres, a kongresszus határozatai alapján álló, programszerű munkát végeztek az elmúlt évben s fokozatosan válnak az állami intéz­mények és vezetőszervek mind tekintélyesebb segítőivé. Csupán néhány legfontosabb tényt említve az egyes művészeti szakszer­vezetek elnökségeinek munkájából: a Színházi Dolgozók Szak­­szervezete komoly segítséget nyújtott az új évad megindulásakor, a Filmszakszervezet a Filmfőigazgatósággal együtt kidolgozta a filmszakma fejlesztésének terveit. A Zeneművész Szakszervezet elnöksége, amellett, hogy végezte a közvetítés állami feladatát, gazdája lett a nagyjelentőségű „Legyen a zene mindenkié” moz­galomnak és a szövetség támogatásával sikerült eredményesen küzdenie az Országos Szórakoztató Zenei Központ felállításáért. A Képzőművészek Szakszervezete behatóan fogalkozott a képző­művész vállalatok munkavédelmi helyzetének felmérésével és megjavításával és a képzőművész társadalom problémáinak meg­oldásában együttműködést teremtett a Képzőművészek Szövet­ségével. Emellett a szakszervezetek elnökségei nem hanyagolták el a szociális és társadalombiztosítási tevékenységet, az üdülés és segélyezés, a szociális­ otthonok, a gyermekotthon működtetésé­nek feladatait. A SZÖVETSÉG az elmúlt esztendőben sokat tett azért, hogy megteremtse a politikai munka megfelelő kereteit. Ismeretes, hogy átvette és hagyományait ápolva, új tartalommal tölti meg a mű­vészek Fészek Klubját. A párt és a SZOT vezetőivel történt megbeszélés alapján, a tagság kívánságára, szoros együttműkö­dést alakít ki a művészeti szövetségekkel. A film, és színház területén művészeti szakosztályok látják majd el a művészeti szövetségek feladatait. Kezdeményezésünkre több helyen helyes és tartalmas kapcsolatok alakulnak a művészek és az új közön­ség­­között. Nagy figyelmet szentelünk a fiatalok fejlődésének, stúdióinak , ifjúsági bizottságok működnek sikeresen szakszer­vezetünkön belül. Fejlődnek a régen követelt szakszervezeti nem­zetközi kapcsolatok, rendszeressé vált a művészeti delegációk, a dokumentumok cseréje. MINDEZEK A JÓL VÉGZETT munka magabiztosságát je­lenthetik egész mozgalmunk számára. De pillanatra sem megál­lást vagy elbizakodottságot. Ellenkezőleg: az elvégzett feladatok élesebben világítanak rá mulasztásainkra, mindenre ami még megoldásra vár. Szakszervezeti mozgalmunk ebben az esztendő­ben jobb feltételek között, folytatva a szilárd elvi politikát,­­ kezdi munkáját. E munka homlokterében a művelődéspolitikai irányelvek ismertetésén túl, azoknak fokozatos megvalósítása áll. A mozgalomnak az alapszervezetekben kell erősödnie és ez tü­relmet, szívósságot, önmagunk nevelését jelenti. A meggyőző, ne­velő, politizáló, igazságunkat bizonyító munkának párosulnia kell a­­türelemmel, a dolgozók mindennapi problémáinak megismeré­sével és megsegítésükkel. Nem elsősorban nagy „központi” elő­adások megtartását követeli — jóllehet ilyenekre is szükség van —, hanem az alapszervezetek megerősítését, nagyobb önállóságra való nevelését. Nem könnyű. De azok a szakszervezeti aktivisták, akiknek munkája meghozta mozgalmunk eddigi eredményeit ké­pesek e feladatok megoldására is. Az esztendő mérlegének ké­szítésekor elsősorban őket köszöntjük, és szakszervezeti vezetőink nevében kérjük további támogatásukat. Így bizonyos, hogy azon a szilárd talajon, amelyet a párt, a munkáshatalom teremtett meg, az 1959-es esztendőben továbbjutunk a szocializmus igaz­ságainak terjesztésében is, segítséget nyújtva ahhoz, hogy a mű­vész és művészeti dolgozó betölthesse népet szolgáló hivatását. II. évfolyam 1. szám 1959. január KIADJA A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGE ELNÖKSÉGE ÚJÉVI BESZÉLGETÉSEK Az esztendő fordulóján néhány kiváló művészt arra kér­tünk fel, tetszésük szerint beszéljenek az őket legjobban ér­deklő kérdésekről, akár az elmúlt év élményeiről, akár a jövő terveiről. Az itt következő válaszok kimondva és kimondatlanul tanúskodnak arról, hogyan gazdagítják a gondolatokat a mű­velődéspolitika irányelvei, hogyan becsüli a művészt a dolgo­zók társadalma — közönsége, s hogyan szolgálja ezt a bizalmat a művész az élmények, művészi tervek gazdagságának az egész közösségre nézve alkotó megfogalmazásával. Apáthy Imrét . Az új esztendő egyik leg­fontosabb feladatának tarta­nám, hogy a színművészet te­rületén végre meginduljon a szövetségi élet, és betöltse a magasfokú színművészeti ta­nácskozó testület feladatát. Egy ilyen testület a szakszervezet keretén belül, egy igazi „mű­vész-szenátus” tanácsaival ko­moly segítséget adhatna szín­művészetünk fejlődéséhez. Problémánk volna elég. Itt vannak először is a művész-er­kölcs kérdései. Legtöbb szín­házunkban baj van a fegye­lemmel. Azután a fiatalok! Ha minden színháznál jól működő, megszervezett stúdiókat hoz­nánk létre, ez sokat segíthetne az új színésznemzedék nevelé­sén. Mert igaz, a közönség ro­vására nem szabad kísérletezni, de miért ne játszhatnának a fiatalok a fiataloknak? Mind­erről vitatkoznunk kellene. If­júságunk kulturális nevelése! Évről-évre halasztják a szín­házak műsorában olyan dara­bok bemutatását, amelyeket a fiataloknak, nemcsak tanköny­vekből kellene ismerniök, ha­nem színpadról is. Sokszor le­kerül a színházak műsoráról az ilyen darab, még mielőtt a fia­talok láthatnák. A „Karnyó­­nét” például 4—5 évenként fel kellene újítani. Aztán az új magyar dráma kérdése, amely­ről talán a legfontosabb beszél­nünk. Az új közönség igénye gyorsan növekszik. Ezzel lépést kell tartanunk. — A magam művészi mun­kája számára azt kívánom, hogy az új esztendőben sok jó, új, magyar darabban játszhas­sam és természetesen néhányat rendezhessek is. S­eményi Lili: — Az elmúlt évről szeretnék beszélni, annál is inkább, mert ez az esztendő számomra egész életem egyik legkiemelkedőbb élményét hozta. Gyermekko­rom óta vágyódtam Kínába. Először a csodás és távoli me­sevilág érdekelt, — később az évezredes kultúra megismerése vonzott. S amikor az elmúlt év­ben végre eljutottam oda, ra­bul ejtettek az emberek, nem a mese, hanem a csodálatos kí­nai valóság. Utazásom minden apró élményét feljegyeztem, naplót vezettem minden állo­másról, minden találkozásról, nem a nyilvánosság, hanem a magam számára, hogy mindig visszapergethessem, újra kós­tolgathassam az elmúlt napo­kat. A napló itt van előttem, most mégis nehéz az összefog­laló, nehéz megragadni a leg­fontosabbat. Mint mondottam, elsősorban az emberek ragad­tak magukkal, hallatlan aka­raterejükkel, hűségükkel és odaadásukkal. Valami belső előkelőség és kulturáltság jel­lemzi a kínai embert, aki a legnagyobb áldozatokat is ter­mészetes magától értetődéssel hozza meg, annyira tudatában van annak: a sajátjában van. Sokan beszámoltak már róla: szinte minden kapualj­ban, az egyetem előtt épp úgy, mint a kis faháznál, népi kohó és mindenütt, mindenütt mun­ka. Diadalmasan és legyőzhe­tetlenül. Nehéz megfogalmazni, de ez a legyőzhetetlenség az, amit egész utamon éreztem, az egyszerű kínai emberrel való találkozások, a felejthetetlen beszélgetés Csou-En-laj-jal, a népi kommunában tett látoga­tás, vagy a színházi esték al­kalmával. A kínai művész hi­vatása magaslatán­ a legszoro­sabb kapcsolatot tartja a nép­pel. Kiváló operaénekesekkel, hangszeres művészekkel és karmesterekkel ismerkedhet­tem meg. Mindegyik számára természetes dolog, hogy művé­szetét a nép előtt mutassa be és nemcsak a színház jól beren­dezett falon között, hanem a vasútépítkezéseknél, a földeken és mindenütt, ahol erre mód és lehetőség van. Nincs ebben semmi „kötelességszerű”. Hi­tetlenkedve nézik azt, aki ezen csodálkozik, hiszen természe­tesnek tartják, mint az életet. A nép a művészetben elsősorban saját tükörképét keresi, a leg­nagyobb sikere azoknak az iro­dalmi műveknek van, amelyek a máról — a mának szólnak.­­• Azt hiszem ezzel az él­ménnyel sokkal gazdagabb let­tem. És minden vágyam az, hogy magam és művésztársaim — a mi körülményeink között — mind erőteljesebben építsük a néppel, a munkásosztállyal való kapcsolatainkat. Sokat vá­rok szakszervezetünktől ezen a téren, remélem, hogy célkitűzé­seinek megfelelően segít a módszerek, formák és lehetősé­gek megteremtésében s a ma­gam részéről szeretnék ebben a munkában tőlem telhető se­­segítséget nyújtani. Hincz Gyulát — Nincsenek különleges ter­veim — kezdi, de mire a be­szélgetés végére érünk olyan távlatokba tekintünk, amelyek­hez egy év, de talán tíz is, ki­csiny mértékegységnek tűnik. Nem egyébről, mint a jövő mű­vésztípusáról van szó. Arról a művészről, aki nem csupán egyetlen hangszeren játszik, hanem képes megszólaltani az egész zenekart, aki alkotó em­ber az élet minden területén, sokoldalú, akárcsak a kialaku­lóban levő, tervszerűen össze­hangolt társadalom. — Sok művész az élet köve­telményeitől sarkallva, mintegy ösztönösen vesz részt az ilyen értelmű átalakulásban. Ma már a renaissance mestereihez ha­sonlóan egyre számosabban te­vékenykednek egyidejűleg több művészeti ágban. De aki nemcsak művész, hanem peda­gógus is, az nem bízza magát pusztán az ösztönökre, — tu­datosan munkálkodik az új, — a polgári művészet individua­lizmusán, egyoldalúságán túl­emelkedő — művésztípus for­málásában. — Az Iparművészeti Főiskola készülő tízéves terve is már az iparművészet magasabbrendű és korszerű értelmezésének je­gyében alakul. A művészi kép­zés színvonalának emelése ösz­­szekapcsolódik az ipari és tech­nikai fejlődés támasztotta új követelményekkel. A tervezők sokoldalúbb szemlélete érdeké­ben komplex­ stúdiók felál­lítását tervezzük a főiskolán. De még sok más pedagógiai probléma is megoldásra vár. Mindenesetre a tervezés kérdé­sei állnak a főiskola ez évi munkájának középpontjában — és az én munkámban is. Számomra egy intézmény meg­formálása éppen olyan izgal­mas alkotói feladat, mint egy festmény.­­• És magamról? Amit az előbb a művészeti élet átalaku­lásáról általánosságban mond­tam azt önmagamban is sze­retném megvalósítani. Nem vállalom, hogy festő, vagy gra­fikus, díszlettervező, iparmű­vész vagy szobrász vagyok, ha­nem alkotó, aki az élet minden területén szeretné az újnak megfelelő szépet létrehozni. Kollányi Ágoston: — Az új esztendőben folytat­ni kívánom azt, amit eddig csi­náltam. Én ugyanis nagyon megelégedett vagyok a magam műfajának lehetőségeivel. De hogyan is lehetnék elégedetlen? A rövidfilm lehetőségei olyan hatalmasak és még annyira ki­­merítetlenek, hogy akkor sem jutnék a végükre, ha száz esz­tendeig élnék... Ami a témá­kat illeti? Az elmúlt esztendők­ben sokfélét csináltam már. De van kettő, amelyre azt mond­hatom, hogy szívügyem. Igen, legjobban a természetfilmet és a képzőművészettel foglalkozó rövidfilmet szeretem. Ez a két témakör a gyártási program szempontjából is igen jól össze­illik. Nyáron ugyanis a termé­szet­filmek forgatását végzem, télen pedig a képzőművészetie­két. — Állat és ember kapcsola­tának ábrázolása izgalmas szá­momra. Szeretnék ezzel foglal­kozni ebben az esztendőben. Olyan filmet tervezek, amely­ben ember is szerepel. Ma még nem tudom, hol forgathatjuk ezt a filmet. Szó esett kopro­­dukciós megoldásról is... Kül­földön is felfigyeltek már tu­dományos jellegű természet­filmjeinkre. A rövidfilmeknek komoly sikerük van. Ami pe­dig a képzőművészeti filme­ket illeti, ezúttal nem egy fes­tő, vagy szobrász munkájáról készítünk filmet, hanem átfo­góbb témáról. „Az emberi test, a képzőművész szemszögéből.” Ez természetesen nem a film címe, hanem a tárgya — egy mondatban. Nemsokára, az év első felében kezdjük a forga­tást. Természetesen van még ötlet, a hallatlan bőségű izgal­mas témák százai. Ma még „titkos vágyaim” között sem szerepel valamilyen játékfilm. Boldogan beérem a magam té­makörével és itt keresem a mind jobb megoldásokat. Mint a szakszervezet elnökségének tagja szeretnék lehetőségeim­hez képest közreműködni a vé­leményem szerint helyes 1959-es tervek végrehajtásá­ban, különösen ami a filmmű­vészet dolgozóinak szakmai, technikai képzését illeti.

Next