Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
IV. évfolyam, I. szám 1961. január KIADJA A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKSÉGE „HÉTKÖZNAPI RUHÁBAN...” (Az első országos munkás—művész konferencia tanácskozásáról) Múlt év december 19-én a SZOT székházában találkozóra gyűltek össze munkások és művészek, párt- és szakszervezeti vezetők, hogy megvitassák a munkás-művész kapcsolatoknak mai helyzetét és kijelöljék, előre is egyengessék azt az utat, amelyen e szép és fontos mozgalomnak a jövőben haladnia kell. Az értekezleten — amely a felszabadulás óta az első ilyen találkozó volt — megjelent Brutyó János, a SZOT főtitkára, Orbán László, a MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának vezetője, Kelen Béla, a MSZMP budapesti pártbizottságának titkára, számos író, művész, nagy gyáraink vezetői és munkásai, párttitkárok és szocialista brigádtagok. Baranyai Tibor, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége főtitkára bevezető szavai után Bogár Jánosné, a SZOT titkára tartotta a beszámolót, amelyben összegezte a munkások és művészek kapcsolatának alakulását az elmúlt három és fél esztendő során, s felvázolta a jövő fejlődését szolgáló tennivalókat. A beszámoló után rendkívül élénk és színvonalas vita alakult ki; minden egyes felszólalás azt bizonyította, hogy munkások és művészek, párt és szakszervezeti vezetők egyaránt magukénak érzik és támogatják a mozgalom célkitűzéseit. A munkások és a művészek bensőséges barátsága hagyományos a magyar munkásmozgalomban. A Horthy-Magyarországon ezek a kapcsolatok természetesen csak alkalomszerűek lehettek — a munkáselnyomó rendszerben nem is fejlődhettek rendszeressé. E találkozók a művész személyes bátorságát igényelték, hiszen bármikor fejére olvashatták az uralkodó körök veszélyes barátkozását „az alsóbb néprétegekkel”. A felszabadulás után a munkások és művészek kapcsolata mozgalommá terebélyesedett, mégpedig, — amint azt Orbán László elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális és Tudományos osztályának vezetője hozzászólásában mondotta — anélkül, hogy e mozgalom elindítására a párt, vagy a Minisztertanács bármilyen határozatot hozott volna. S az ellenforradalom okozta átmeneti megtorpanás után maga az élet igényli e mozgalom széleskörű kibontakozását. Új közönség, ha úgy tetszik új mecénás jelent meg s az új mecénás igénye, hogy a művészek a mai életet ábrázolják s hitelesen megformálják kortársaik alakját. A mai közönséget elsősorban a maga új, megváltozott élete érdekli, s bár nem egyszer bukkan fel burkolt vagy kevésbé burkolt formában az akadékoskodó hang, hogy — úgymond — a dolgozók nem akarják a szórakozásban is ugyanazt kapni, amivel munka közben, nap nap után foglalkoznak, hogy unják a mai dolgos élet hétköznapi problémáival, apró reményeivel, örömeivel és gondjaival foglalkozó műveket, — csattanós választ ad erre az aggályoskodásra a Szabó család elsöprő népszerűsége a rádióban s a mai témát oly őszinteséggel megközelítő művek sikere, mint az Októberi vihar, a Kormos ég, vagy a Tegnap. S az érem másik oldala: a művész számára is óriási reveláció, hogy úgy alkudhat mecénása számára, hogy közben nem kerül szembe a néppel, hiszen ez a mecénás maga a nép. A munkásosztály kulturális fejlődésében szinte törvényszerűen állt elő az igény, hogy a munkások és a különféle művészeti ágak alkotói közvetlen kapcsolatba is kerüljenek egymással. E kapcsolat arculata kettős: célja két egymástól elválaszthatatlan elemet tartalmaz. A kapcsolat egyik oldala, egyik célja: a művészek ismerjék meg a műveikben ábrázoltak életét; másik oldala: miközben megismerik azokat, akiknek és akikről alkotnak, hozzájárulnak a munkások kulturális fejlődéséhez. A polgári művészek annakidején pontosan ismerték azt a közönséget, amelynek műveiket alkották — a mű művészei sorában viszont sokan távolról sem ismerik ennyire mai közönségüket és bár egyes alkotásokban szerepelnek már munkásfigurák — sőt, egyikmásik mű középpontjában is állnak, — e hősök halványabbak, szürkébbek az értelmiségi, vagy polgári figuráknál. Bizonyos, hogy e művészi gyengeségben az alkotó hiányos életismerete tükröződik. Az életismeret megszerzésének termékeny módja a munkások-művészek-parasztok bensőséges kapcsolatának kialakítása. S az utóbbi évek során — egy sor megoldatlan kérdés, fogyatékosság mellett is — vitathatatlanul előreléptünk e fontos úton is. Bugár Jánosné beszámolójában egyenként vizsgálta, mintegy mérlegre tette az egyes művészeti ágaknak az új közönséghez fűződő kapcsolatait. Hangsúlyozta a munkásművész kapcsolatok különös jelentőségét a zenei téren: itt volt a legtöbb pótolnivaló, hiszen a múltban a munkásságnak még ezrelékben sem kifejezhető része jutott ahhoz az igényhez és a lehetőséghez, hogy megismerkedhessék az értékes zenével, így hát a munkások és zeneművészek kapcsolatának leglényegesebb eleme a zenei ismeretterjesztés, a zenei nevelés. A Zeneművész Szakszervezet Ifjúsági Bizottsága helyes utat választott, amikor néhány évvel ezelőtt megkezdte az ipari tanulóotthonok látogatását. Munkájukhoz tervszerűen, szerencsés formát választva fogtak hozzá. Először rövid, igényes, de jól válogatott műsort adtak. A kis hangverseny után a művészet által egymáshoz közel hozott fiatal alkotók és fiatal munkások között beszélgetés kezdődött. Az elmúlt másfél év alatt negyvenezer fiatal ismerte és szerette meg Bach, Beethoven, Mozart zenéjét s úgy tűnik, a fiatal zeneművészek legjobb úton haladnak, hogy elérjék céljukat: olyan új közönség nevelését, akiket egyelőre ők keresnek fel, de akik egy idő múlva, maguk jönnek el a hangversenyterembe. A zenészek mellett a képzőművészeknek volt a legtöbb pótolnivalójuk. Míg a zenében a szirupos sláger, a képzőművészetben legfeljebb a giccsfestmény jutott el a munkások és parasztok otthonába. A mai művészekre vár a feladat, hogy az új közönséggel megismertessék a képzőművészet formanyelvét. A képzőművészet természetéből adódott, hogy nem a fehér asztal melletti találkozók, rövid összejövetelek bizonyultak a követhető útnak, hanem a képzőművészeknek a gyárakban, falvakban tett huzamos látogatásai. A múlt esztendőben hetven művész dolgozott hónapokig termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban. A tapasztalatok szinte egyeznek: először bizalmatlanul fogad- Bugár Jánosné elvtársnő beszámolóját tartja az értekezleten