Szocialista Művészetért, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1961-01-01 / 1. szám

IV. évfolyam, I. szám 1961. január KIADJA A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK ELN­ÖKSÉGE „HÉTKÖZNAPI RUHÁBAN...” (Az első országos munkás—művész konferencia tanácskozásáról) Múlt év december 19-én a SZOT székházában találkozóra gyűltek össze munkások és mű­vészek, párt- és szakszervezeti vezetők, hogy megvitassák a munkás-művész kapcsolatok­nak mai helyzetét és kijelöl­jék, előre is egyengessék azt az utat, amelyen e szép és fontos mozgalomnak a jövő­ben haladnia kell. Az értekezleten — amely a felszabadulás óta az első ilyen találkozó volt — megjelent Brutyó János, a SZOT főtit­kára, Orbán László, a MSZMP Központi Bizottsága tudomá­nyos és kulturális osztályá­nak vezetője, Kelen Béla, a MSZMP budapesti pártbizott­ságának titkára, számos író, művész, nagy gyáraink veze­tői és munkásai, párttitkárok és szocialista brigádtagok. Baranyai Tibor, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége fő­titkára bevezető szavai után Bogár Jánosné, a SZOT titká­ra tartotta a beszámolót, amelyben összegezte a munká­sok és művészek kapcsolatá­nak alakulását az elmúlt há­rom és fél esztendő során, s felvázolta a jövő fejlődését szolgáló tennivalókat. A be­számoló után rendkívül élénk és színvonalas vita alakult ki; minden egyes felszólalás azt bizonyította, hogy munkások és művészek, párt és szakszer­vezeti vezetők egyaránt magu­kénak érzik és támogatják a mozgalom célkitűzéseit. A munkások és a művészek bensőséges barátsága hagyo­mányos a magyar munkás­­mozgalomban. A Horthy-Ma­gyarországon ezek a kapcsola­tok természetesen csak alka­lomszerűek lehettek — a mun­káselnyomó rendszerben nem is fejlődhettek rendszeressé. E találkozók a művész személyes bátorságát igényelték, hiszen bármikor fejére olvashatták az uralkodó körök veszélyes barátkozását „az alsóbb nép­rétegekkel”. A felszabadulás után a munkások és művészek kap­csolata mozgalommá terebé­lyesedett, mégpedig, — amint azt Orbán László elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális és Tudományos osztályának vezetője hozzászó­lásában mondotta — anélkül, hogy e mozgalom elindítására a párt, vagy a Minisztertanács bármilyen határozatot hozott volna. S az ellenforradalom okozta átmeneti megtorpanás után maga az élet igényli e mozgalom széleskörű kibonta­kozását. Új közönség, ha úgy tetszik új mecénás jelent meg s az új mecénás igénye, hogy a művészek a mai életet ábrá­zolják s hitelesen megformál­ják kortársaik alakját. A mai közönséget elsősorban a maga új, megváltozott élete érdekli, s bár nem egyszer bukkan fel burkolt vagy ke­vésbé burkolt formában az akadékoskodó hang, hogy — úgymond — a dolgozók nem akarják a szórakozásban is ugyanazt kapni, amivel mun­ka közben, nap nap után fog­lalkoznak, hogy unják a mai dolgos élet hétköznapi problé­máival, apró reményeivel, örö­meivel és gondjaival foglalko­zó műveket, — csattanós vá­laszt ad erre az aggályoskodás­ra a Szabó család elsöprő nép­szerűsége a rádióban s a mai témát oly őszinteséggel meg­közelítő művek sikere, mint az Októberi vihar, a Kormos ég, vagy a Tegnap. S az érem másik oldala: a művész számára is óriá­si reveláció, hogy úgy al­­kudhat mecénása számá­ra, hogy közben nem kerül szembe a néppel, hiszen ez a mecénás maga a nép. A munkásosztály kulturális fejlődésében szinte törvény­szerűen állt elő az igény, hogy a munkások és a különféle művészeti ágak alkotói közvet­len kapcsolatba is kerüljenek egymással. E kapcsolat arculata kettős: célja két egymástól elválaszt­hatatlan elemet tartalmaz. A kapcsolat egyik oldala, egyik célja: a művészek ismerjék meg a műveikben ábrázoltak életét; másik oldala: miköz­ben megismerik azokat, akik­nek és akikről alkotnak, hoz­zájárulnak a munkások kultu­rális fejlődéséhez. A polgári művészek annak­idején pontosan ismerték azt a közönséget, amelynek mű­veiket alkották — a mű művé­szei sorában viszont sokan tá­volról sem ismerik ennyire mai közönségüket és bár egyes alkotásokban szerepelnek már munkásfigurák — sőt, egyik­másik mű középpontjában is állnak, — e hősök halványab­bak, szürkébbek az értelmisé­gi, vagy polgári figuráknál. Bi­zonyos, hogy e művészi gyen­geségben az alkotó hiányos életismerete tükröződik. Az életismeret megszerzésé­nek termékeny módja a mun­­kások-művészek-parasztok ben­sőséges kapcsolatának kialakí­tása. S az utóbbi évek során — egy sor megoldatlan kérdés, fogyatékosság mellett is — vi­tathatatlanul előreléptünk e fontos úton is. Bugár Jánosné beszámo­lójában egyenként vizsgál­ta, mintegy mérlegre tette az egyes művészeti ágak­nak az új közönséghez fű­ződő kapcsolatait. Hangsúlyozta a munkás­művész kapcsolatok különös jelentőségét a zenei téren: itt volt a legtöbb pótolnivaló, hiszen a múltban a munkás­ságnak még ezrelékben sem kifejezhető része jutott ahhoz az igényhez és a lehetőséghez, hogy megismerkedhessék az értékes zenével, így hát a munkások és zenemű­vészek kapcsolatának leg­lényegesebb eleme a zenei ismeretterjesztés, a zenei nevelés. A Zeneművész Szakszerve­zet Ifjúsági Bizottsága helyes utat választott, amikor néhány évvel ezelőtt megkezdte az ipari tanulóotthonok látogatá­sát. Munkájukhoz tervszerű­en, szerencsés formát választ­va fogtak hozzá. Először rö­vid, igényes, de jól válogatott műsort adtak. A kis hangver­seny után a művészet által egymáshoz közel hozott fiatal alkotók és fiatal munkások között beszélgetés kezdődött. Az elmúlt másfél év alatt negyvenezer fiatal ismerte és szerette meg Bach, Beethoven, Mozart zenéjét s úgy tűnik, a fiatal zeneművészek leg­jobb úton haladnak, hogy elérjék céljukat: olyan új közönség nevelését, akiket egyelőre ők keresnek fel, de akik egy idő múlva, maguk jönnek el a hang­versenyterembe. A zenészek mellett a képző­művészeknek volt a legtöbb pótolnivalójuk. Míg a zenében a szirupos sláger, a képzőmű­vészetben legfeljebb a giccs­­festmény jutott el a munkások és parasztok otthonába. A mai művészekre vár a feladat, hogy az új közönséggel meg­ismertessék a képzőművészet formanyelvét. A képzőművészet termé­szetéből adódott, hogy nem a fehér asztal melletti ta­lálkozók, rövid összejövete­lek bizonyultak a követhe­tő útnak, hanem a képző­művészeknek a gyárakban, falvakban tett huzamos lá­togatásai. A múlt esztendőben het­ven művész dolgozott hónapo­kig termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban. A tapasztalatok szinte egyeznek: először bizalmatlanul fogad- Bugár Jánosné elvtársnő beszámolóját tartja az értekezleten

Next