Szocialista Művészetért, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

A művészet és a közönség kapcsolata óTa ugyanabban az időben egyszerre többen jutnak ugyanarra az eredményre —, ha egyszerre többekben ébred ugyanarról a témáról nyugta­lanító kérdések sorozata — mindig figyelemreméltó. Már­pedig az utóbbi időben a nép­művelés problémáiról — szoro­san véve a művészet és kö­zönség viszonyának kérdései­ről —, egyre több jelzés, cikk, sőt tanulmány jelenik meg a napi sajtó, a folyóiratok ha­sábjain. Az Élet és Irodalom­ban Hegedűs Géza, a Népsza­badságban Darvas József írt legutóbb erről. Módszeres köz­véleménykutatás folyik, s az izgalmas adatok körül véle­mények és ellenvélemények csapnak össze. Mindez elgon­dolkodtató, különösen a szak­­szervezeti mozgalom számára, amely a művészet erejét a ne­velésben nem ma ismerte fel, s e kérdésekben évtizedekre visszatekintő szép hagyomá­nyai vannak. Minden eddigi kongresszu­sunk foglalkozott a művészet és közönsége kapcsolatával, mert felismertük, hogy ez a művé­szek szakszervezeti mozgalmá­nak kulcskérdése. Magasrendű érdekvédelem. Államunkkal szemben támasztott minden követelésünknek akkor van alapja, ha a művész átérzi mély felelősségét, ha a művé­szet összességében és fejlődé­sében képes választ adni a kor kérdéseire­­, ha van közön­ség, amely kíváncsi a művészi megfogalmazásra. E termékeny kölcsönhatás átalakító erejű, ezért mai körülményeink kö­zött már szinte létkérdés. A szocializmus építésének mai szakaszában művelődéspoliti­kai kérdésből széles körű poli­tikai kérdéssé lépett elő! Az V. kongresszus feladat­ként határozta meg: arra kell törekednünk, hogy a szocia­lista eszmeiségű, művészi igényű és közönséget vonzó alkotásoknak publikuma le­gyen! Ez egyszersmind bírálat is volt minden olyan tenden­ciával szemben, amely e nagy­szabású gondolatot valamiféle kampányfeladatnak próbálja tekinteni. Tettünk-e valamit a határozat végrehajtásáért? Bátran válaszolhatunk igennel. Szinte felsorolhatatlan a kez­deményezések száma: a sok­színű, ezernyi baráti szállal szövődő, a különböző művé­szeti ágakkal, művész-kollektí­vákkal alakított kapcsolatok­nak már a felmérése is meg­oldhatatlan. Az alkotók jó része keresi a kapcsolatot a közönséggel, és a szakszerve­zeti mozgalom ehhez szerve­zett kereteket, propaganda­­munkát biztosít, felkelti az ér­deklődést. Olyan nagyszabású és országos kezdeményezések törtek így utat, mint a mis­kolci rövidfilm fesztivál, vagy a pécsi játékfilm szemle. A „Dolgozó emberek között’’ című kiállítás, amelyen főként olyan alkotók mutatkoztak be, akik a művészet és közönség ter­mékeny kapcsolatát egysze­rűen az alkotás tartozékának tekintik! A József Attila Szín­ház alkotói kollektívája való­ságos törzsközönséget szerve­zett magának munkáskerüle­tekben. Fiatal zeneművészek szerte az országban munkás­­szállásokon alakították ki zene­rajongó közönségüket. A rádió és televízió művészei, rendezői, munkatársai többszázan szinte naponta személyes kapcsolat­ban állnak az ország legkü­lönbözőbb dolgozóival. Szemé­lyes ismeretséget, barátságot kötnek, így lesz a közvélemény távoli statisztikai adatból ba­ráti szóvá, azonnali reagálássá. A film, a színház, a zene, a tánc és a képzőművészetek művészei közül egyre többen teremtik meg azt az érzelmi kontaktust, amely látni és meghallani tanít. Sokat tettünk az útegyenge­­tés szervezéséért. És tenni itt nem is olyan egyszerű. „Szer­vezni” nemcsak kereteket, de tartalmat kell, és ez a tarta­lom nehéz problémákat hor­doz. Előítéletekkel küzdöttünk és küzdünk, melyek jelentkez­nek mind a művészek, mind a közönség oldaláról, egymást feltételezik és táplálják. „A közönség egy része a sznobiz­mus hatása alá került, amely sokszor a nyugati polgári mű­vek kritikátlan fogadtatásá­ban, a hazai irodalom és mű­vészetek lebecsülésében nyil­vánul meg. Másrészt széles körben terjednek a kispolgári giccs és nyugati kommersz mű­fajok termékei. Egyes irodalmi és művészeti körökben észlel­hető a politikai és világnézeti közömbösség, valamint az a hiedelem is, hogy a művészet öntörvényűen, a társadalomtól függetlenül fejlődik’’ — mondja pártunk elemzése néhány idő­szerű ideológiai feladatunk meghatározása során. Tudomá­sul kell vennünk, hogy a mű­vész — amennyiben keresi a szocialista közösségeket, e kö­zösségekben sem csupán ki­kristályosodott tiszta elvekkel és erkölccsel találkozik —, s a közösség hasonlóképpen jár a művésszel,­­ a művészetekkel való találkozás során. Folya­matokról van szó, amelynek kibontakozását tervszerűen se­gíteni és irányítani kell. És itt kerülünk szembe ismét az el­lentmondások tömegével. Kér­dezzük meg a színházak igaz­gatóit, a szórakoztató intézmé­nyek vezetőit, a képzőművé­szeti vállalatok munkatársait: milyen ellentmondások vannak tart­a­l­m­i célkitűzéseik és tervszámaik között. A magas követelményű műsorpolitikát nemegyszer ellensúlyozzák ma­gas követelményű kasszasi­­kerrel. A magas követelményű és szocialista eszményeket hor­dozó művészeti termékek elő­állításához, fejlesztéséhez a ke­gyetlen „rentabilitás” sokszor államilag követeli a giccs ter­jesztését. Az ellentmondás mű­vészet és gazdaság, művészet és kereskedelem között szinte napi probléma. A továbblépéshez minde­nekelőtt szemléleti vál­tozást kell elérnünk. Nem könnyű feladat, hosszú folya­mat ez. A szemléleti válto­zás lényege, hogy az egész kérdést, művészet és közönség egymáshoz való viszonyának problematikáját, mint az al­kotómunka szerves részét kell tekinteni, ennélfogva állami és társadalmi feladatnak egy­aránt. Örömet keltett volna, ha a művelődésügyi miniszter parlamenti beszámolójában erről is esik szó, hiszen amennyire igaz az első tétel, hogy a szocializmus felépíté­séhez, technikailag képzett szakemberekre van szükség, annyira igaz az is, hogy a jövő technikai szakemberei­nek szükségük van széles körű műveltségre, érzékeny látás­módra, fejlett ízlésre. Mind­ehhez az iskola adja az ala­pot. A szemléleti változásnak e ponton kell kezdődnie. Folytatódnia pedig egészen az alkotóműhelyekig: el kell ér­ni, hogy ne csak a műsorpo­litika, a művek kivitelezése, terjesztése lebegjen az alkotó kollektívák és vezetőik sze­me előtt, de a közönség is, amelyet fokról fokra kell meghódítaniok. E munkában a szakszerve­zeti mozgalom nagy segítség és hajtóerő lehet, de önma­gában kevés. Talán az elmúlt években fellépő nehézségek és ellentmondások, a művé­szetpolitikában megnyilvá­nuló következetlenségek is okozták, hogy az utóbbi idő­ben mintha megtorpantunk volna, a kezdeményezés és a lendület részünkről is visz­­szaesett. Tudatában vagyunk annak, hogy e probléma megoldásán sokan fáradoznak. Annak is, hogy mindebben a műalko­tásé a döntő szerep, ezért itt csak általánosságban foglal­kozhatunk azzal a kérdéssel: mit tehetünk mi, a művészek szakszervezeti mozgalma a szemléleti változásért, mit te­het együttesen az egész szak­­szervezeti mozgalom a művé­szet és közönség egymásra ta­­lálásáért? Előtérbe kell helyeznünk az alkotóműhelyek kollektí­váinak felelősségét. A legna­gyobbaktól a legkisebbekig összefogva kell dolgozni egy új, műértő közönség formálá­sán. Olyan kisebb közönség­csoportok alakításán, ame­lyek érzékenyen reagálnak a művészetekre, érdeklődésük­kel erősítik a művészetben az előremutató szocialista ten­denciákat. Tudatossá kell ten­nünk, hogy ez csak mély és kétoldalú emberi kapcsolatok megteremtése útján történhet. Tudatossá kell tenni, hogy mindenekelőtt ízlésnevelő munkát végzünk, amelyben a főszerep a műalkotásé, s a művészegyéniség, a mű kü­lönleges propagandistája. E propagandistának figyelemmel kell lennie arra, hogy nem le­het szellemi kényszert alkal­mazni, hogy minden a mű­vészetben sem lehet min­denkié. A művész szak­­szervezeti mozgalomnak erről az oldalról kell közelítenie a feladatot, ahhoz kell segítsé­get nyújtania, hogy mit adunk! Persze kapni is tudni kell. Ha a művészet feladata, hogy egyre szélesebben meg­hódítsa a saját közönségét, a közönségnek is meg kell hó­dítania a művészetet, a neve­lőmunkának pedig arra kell törekednie, hogy az adhatás és kaphatás gyönyörűségéért senki se sajnálja a fáradsá­got. Ez szervezés, amely szer­vezőt követel, elsősorban azokból az emberekből, akik a közösségért tenni mindig készek. A szakszervezeti moz­galomnak a közönségbázist elsősorban azokra a szakszer­vezeti aktivistákra, szocialista brigádokra, érdeklődő fiata­lokra kell építenie, akik a mozgalom tevékeny résztve­vői, akik nevelőmunkát vé­geznek, átfogják a szakszerve­zeti tagságot, tehát a közön­ség jelentős részét. A befo­gadó közönség szempontjából a testvér-szakszervezeteknek így kellene tekinteni e fel­adatra. Ez biztosíthat termé­keny kölcsönhatást, emelheti a szakszervezeti mozgalom ítélőképességének fejlődését, azt, hogy a munkásosztály mint mecénás, mint a művé­szetek aktív támogatója a kor követelményeinek megfe­lelő igényekkel lépjen fel. Szigeti Zsuzsa MINDNYÁJUNK ÜGYE A forradalmi munkás-paraszt kormány 1965. december 19-én nyilvánosságra hozta az 1966. évi népgazdasági terv főbb célkitűzéseit, valamint a jövő év folyamán életbe lépő ár- és bérügyi intézkedéseket. A Minisztertanács felkérte az ország dolgozóit, hogy fegyelmezett és szorgalmas munkával, gondos és takarékos gazdálkodással valósítsák meg a jövő évi népgazdasági tervet. Javasoljanak és kezdeményezzenek bátran, tárják fel és hasznosítsák mindenütt a termelékenység növelésében, a költségek csökkentésében, a műszaki fejlesz­tésben, a munka- és üzemtervezés megjavításában, a beru­házások gyors és pontos kivitelezésében és a költségvetési gazdálkodásban fellelhető tartalékokat. Lépjenek fel nyílt bírálattal a gyorsabb fejlődést akadályozó hibákkal és fogya­tékosságokkal szemben, ne tűrjék meg sehol a felesleges ki­adásokat, a pazarlásokat. A Szakszervezetek Országos Tanácsa december 23-i fel­hívásában hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek érzik a fele­­lősséget a dolgozók helyzetének alakulásáért. Minden szer­vezett dogozóval meg kell értetni az intézkedések szükséges­ségét, együttesen kell vállalni a felelősséget szocialista hazánk jelenéért és jövőjéért. A kormány intézkedései azt a célt szolgálják, hogy gyorsítsuk a termelőerők fejlődését, növel­jük hazánk népgazdasági erejét, további feltételeket teremt­sünk az életszínvonal rendszeres emeléséhez. Jövőnk érde­kében szükséges és érdemes vállalni az átmeneti nehézsége­ket is, népünk, a szervezett dolgozók, szocialista hazánk to­vábbi felvirágzása érdekében. A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK A FASIZMUS ELLEN. — Reprezenta­tív gyűjteményes kiállítás nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában a magyar képzőművészet antifasiszta, háborúellenes alkotásaiból. Ké­pünk: Ferenczy Noémi gobelinje ÁRA 1 FORINT IX. évfolyam, I. szám 1960. január A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK LAPJA A művészeknek, a fizikai, műszaki és adminisztratív dolgozóknak, a művészeti intézmények és vállalatok valamennyi dolgozójának, a művészeti szakszervezeti bizottságok tagjainak, a bizalmiaknak, a sza­kszer­vezeti aktivistáknak, a művészeti szakszervezetek vala­mennyi tagjának eredményekben és sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kíván a MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK­­ ELNÖKSÉGE Fery Antal metszete

Next