Szocialista Művészetért, 1979 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

EGY ÖRÖKIFJÚ ZEnEKAR JUBILEUMÁRA — Százhuszonöt éves a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara — A filharmónia görög eredetű szó, zenekedvelők, zenészek egyesületét, társaságát jelenti. Ugyanakkor egy más összeté­telben, a filharmóniai társaság ma már csak kifejezetten mű­vészekből álló szimfonikus ze­nekart jelent. A jubileumát ünneplő Budapesti Filharmó­niai Társaság mit fejez ki a nevében? — a kérdést Bru­novszky Károlynak, a társa­ság ügyvezető igazgatójának, tettem fel. A híres karmeste­rek, előadóművészek, éneke­sek dedikált fényképeivel, ké­peivel, az ajtóval szemben pe­dig, a főfalon, Erkel Ferenc és Erkel Sándor nagy alakú port­réjával (Márk Lajos festmé­nye) díszített apró irodahelyi­ségben beszélgettünk. Az iroda egyébként az Operaház meg­nyitása óta itt, ebben a föld­szinti szobában működik. — Azt hiszem, a társaság, megalakulásakor (pontosan százhuszonöt éve) a szó mind­két eredeti értelmét meghala­dó vállalkozás volt. Sőt! Tör­ténelmi tett, ha felidézzük az évszám mögött húzódó (1853) politikai valóságot. Egy levert forradalom, kegyetlen, igaz rö­vid életű, rémuralom és az adott pillanatban éppen műkö­dő Bach-rendszer, melynek leplezetlen célja volt, hogy be­olvassza a magyarságot az „egy és oszthatatlan” császár­ságba. És akkor, ebben a ma­gyarság számára teljesen re­ménytelennek tűnő helyzet­ben, Erkel Ferenc néhány lel­kes, harcra kész társával, energiát, utánjárást, fáradtsá­got nem kímélve, képes volt megszervezni azt a bázist, amelyen a magyar hangver­senyélet útjára indulhatott. És, hogy kezdetben több volt, mint egyszerűen zenekedvelők egyesülete és művészek együt­tese, azt a nyitó hangverseny műsora is mutatta. A mai hallgató számára ugyan már keveset mond a program, leg­följebb furcsának találja a művek ilyen jellegű válogatá­sát. A korabeli közönség azon­ban jól értette a műsorban burkoltan benne rejlő memen­­tót. A hangverseny befejező száma ugyanis Meyerbeer „Struensee” című szomorújá­­tékának nyitánya volt. Ez a szomorújáték pedig egy dán szabadsághősről szólt. — A társaság fennállásának hosszú, százhuszonöt éve alatt megszakítás nélkül működött? — Nem. A negyvenes évek­től egyre jobban akadozott az intézmény munkája, a politi­kai események lassan megbé­nították a zenei életet is, így a Filharmóniai Társaság 1944. május 11-én beszüntette mű­ködését. — Mikor, milyen formában alakult újjá a társulat, kik a tagjai és mik a céljaik? — Még jóformán vége sem volt a háborúnak, a város még romokban hevert, amikor a ze­nekar — 1945. április 6-án — megtartotta első koncertjét. Ennek bevételét a Nemzeti Segélynek ajánlották fel. — Ezek szerint csupán egy évig szünetelt a munka? — Igen. 1945 májusában már megtörtént az újjászer­vezés, a tagok új­rafelvétele és több tagból álló ún. választ­mány, élén az elnökkarnagy­­gyal, megválasztása. — A Filharmóniai Társaság­nak vannak laikus tagjai? — Nincsenek. Valaha léte­zett az ún. filharmóniai baráti társaság, melynek tagjai fő­ként mecénásai, gazdag pár­tolói voltak az intézménynek. Mindez ma már értelmét vesz­tette. A baráti társaság funk­ciója, így léte is megszűnt. A felszabadulás óta az intézmény államilag támogatott, mun­kánk pedig közvetlenül az Országos Filharmóniához kap­csolódik. — A Budapesti Filharmó­niai társaság tehát, a szó gö­rög eredete szerint „kiváló művészekből álló szimfonikus zenekar", melynek tagjai az Operaház és az Erkel Színház zenészei. — Igen. És itt kapcsolódnék is rögtön az imént elhangzott kérdéséhez, hogy mi is a cél­ja tulajdonképpen a társaság­nak? Pontosan ez! Vagyis al­kalmak, lehetőségek teremté­se az operaházi muzsikusok számára, hogy időnként oda­hagyva a színpad alatti árkot, „kiváló művészekből álló ze­nekarként" is működhessenek. Az operaházi munka, a műfaj összetettsége miatt, a muzsi­kussal szemben más követel­­m­ényeket támaszt, mint a koncertezés, ezért szakmai­művészi szempontból fontos, hogy a zenei gyakorlat eme kétféleségét összekapcsoljuk. — Milyenek ezek a lehető­ségek? — Évente legalább tizen­nyolc-tizenkilenc önálló hang­versenyt ad a Filharmóniai Társaság zenekara, ebben ter­mészetesen van vidéki és kül­földi szereplés is. 1970-ben például öt különböző ország­ban léptek fel, most tavasszal Olaszországban, NDK-ban ad­tak hangversenyt. Azonkívül folyamatosan készültek és ké­szülnek lemezfelvételek is a zenekarral. A következő év januárjában (1979-ben) lemez­re játsszák Láng István Hege­dűversenyét, Pauk György közreműködésével. — Önnek mint ügyvezető igazgatónak, személy szerint mik a feladatai? — A koordinálás. A választ­mányon keresztül az egész tagsággal és az Országos Fil­harmóniával, a programok egyeztetése, majd lebonyolítá­sa. A zenekar tagjai ugyanis (és ez természetes!) az Opera­­­ház alkalmazásában állnak, időbeosztásuk elsődlegesen it­teni munkájuktól függ. Éppen ezért például, a külföldi sze­replések lehetőség szerint a színházi szezon befejezése utánra kerülnek. A Budapesti Filharmóniai Társaság, mely 125 éves fenn­állását ünnepli, a világhírű előadóművészek és karmeste­rek hosszú listáját sorolhatja fel, azoknak a neveit, akik az évek folyamán mind-mind ré­szesei voltak a közös művészi munkának. Csak kiragadva álljon itt néhány név példa­ként az elmondottakra: Joa­chim József, Vladimir Pach­­mann, Emil Sauer, Erkel Fe­renc, Erkel Sándor, Nikisch Artur, Bruno Walter, Furt­wängler, Ansermet, Széll György... és akkor a felsoro­lásból még teljesen kimarad­tak kiváló magyar előadómű­vészeink és karmestereink, akik majdnem mind dolgoztak a zenekarral. Így nem említő­­dött a felsorolásban a társaság jelenlegi elnökkarnagya sem, Kórodi András. Végezetül az ügyvezető igazgató jogos büszkeséggel megmutatta az asztalon sora­kozó gratulációkat, emléktár­gyakat, amelyeket a jubileum alkalmából kapott az együttes, részben a külföldi baráti or­szágokból, részben hazai zenei együttesektől. S. Horváth Klára A Budapesti Filharmóniai Társaság képviselői az évforduló alkalmából megkoszorúzták Erkel Ferenc síremlékét; az emlékmű mellett Brunovszky Károly ügyvezető igazgató, mellette Kórodi András elnökkarnagy (Me­zey felv.) Két dokumentum a színészek 1519- es hagyományaiból. Fönt: A „Szí­nészek Szakszervezeté”-nek hivata­los lapja; alul: Bajor Gizi, a Nem­zeti Színház tagja szaval a millen­niumi emlékműnél Moszkvai esték, táncokkal A Szovjetunióból kaptam meghívást, hogy a legutóbbi ba­lettújdonságokat megtekintsem, így október folyamán tíz napot töltöttem Moszkvában. Rövid tartózkodásom alatt négy balett­előadást láthattam, ezen kívül sok próbát, gyakorlatot, az ottani balettintézet több osztályának különböző óráit. Találkoztam Messzerer mesterrel, Grigorovics balettigazgatóval, továbbá Go­­lovkinával, a balettintézet igazgatónőjével, Karelszkaja mester­nővel, aki jelenleg a Bolsojban a szólisták próbavezető mester­nője az egyes új baletteknél, amelyeknél próbáit volt szerencsém látni. E kiváló mesterek a tőlük megszokott kollegiális szívélyes­séggel fogadtak, és régi barátságunkra való tekintettel — külö­nösen Messzerer mester — mindent elkövettek, hogy a rövid idő alatt mennél többet láthassak az újonnan bemutatott táncese­ményekből. Rendkívül örömömre szolgált, hogy találkoztam N. Dudinszkaja mesternővel (éppen Moszkvában járt férjével, Szergejev mesterrel), akinél annak idején mint ösztöndíjas ba­­lettmesternő tudásomat tökéletesíthettem. E találkozás némileg kárpótolt, hogy nem juthattam el Leningrádba. Az első estén Grigorovics „Angara" című balettjét láttam, amelynek librettóját is ő írta Arbuzov „Irkutszki történet” című drámájából. A történet az Angara folyónál játszódik, innen kap­ta a balett a címét. Drámai feszültséggel telített, nagyon látvá­nyos táncjáték, amelyben nemcsak a folyót jelenítik meg a tán­cosok nagyon hatásos és poétikus ábrázolásban, hanem dina­mikus csoporttáncok, a főszereplők jellemét kidomborító karak­ter és lírai táncok sorozata teszi a balettet a mai ember számára teljesen érthetővé. A férfi főszerepeket V. Anyiszimov és A. La­zarev táncolták kitűnően, a női főszerepben a fiatal A. Mihal­­csenko, a legutóbbi moszkvai verseny győztese lépett fel. Szép megjelenésű, erős technikával rendelkező táncosnő, aki nagyon jól megjátszotta szerepét. A balettet 1976-ban mutatták be, ak­kor ebben a szerepben Besszmertnovát láttam, aki gyönyörű ala­kítást nyújtott. A másik Grigorovics-balett, amelyet láttam, a nagy hírű „Rettegett Iván" volt, Prokofjev zenéjével. A balett lépésanyaga ötvözi a népi motívumokat a klasszikus balettével, ezáltal szí­nes, térformákban gazdag csoporttáncokat nyer. a szóló és pas de deux táncok a szereplők jellemét ábrázolják oly lebilincselő erővel, hogy nézők nem tudják a technikai bravúrt és a stílus értékeit magukban külön választani. Az előadás feszültsége, sajátos hangulata egy pillanatra sem csökken, s ezt elősegíti a színpadkép is. Sz. Virszaladze a hagyományos orosz ikonfesté­szet szellemét keltette fel a színpadi képeivel. A librettót és a koreográfiát Grigorovics 1975-ben készítette. Az általam látott előadáson A. Godunov, N. Szorokina és B. Akimov nyújtott nagyszerű alakítást a főszerepekben. Olyan szerencsém volt, hogy ennek a műnek láthattam a próbáit Besszmerinovával és Vasziljevvel, ez ismét feledhetetlen élményt jelentett. A Bolsoj világhírű táncművészének, V. Vasziljevnek láthat­tam harmadikként „Ikarusz" című, 1976-ban készült balettjét. A táncdráma zenéjét Sz. Szlonimszkij szerzette, a librettót a koreográfus és a zeneszerző közösen alkotta a mitológiából is­mert történet nyomán. A balett drámai mondanivalója ellenére derűt és napfényt árasztott, s ez nemcsak szép színpadképein és hatásos bevilágításán múlott, hanem a szebbnél ,szebb tán­cokból is áradt, lett legyenek azok csoportos női görög füzértán­cok, vagy erőteljes férfiszámok. Vasziljev a főszereplők karak­terisztikus lépésanyagának megalkotásánál ötvözte a modern tánc elemeit a klasszikusokkal, ez különösen Kleonnak, a rossz embernek igen dinamikus és néhol groteszk lépésanyagában volt szembetűnő, kifejező. Kleon szerepét V. Borkin táncolta s játszotta kitűnően. A női főszerepet N. Pavlova alakította, ismét bebizonyítva, nem véletlen az, hogy egészen rövid idő alatt emelkedett az élvonalbeli művésznők sorába, lett világhírű. Pá­ratlan könnyedségű, biztos és erős technikája csak elősegíti azt a kifejező erőt, amivel szerepét megformálja és ami párosul megjelenésének szépségével és a belőle áradó női bájjal. Kevés ilyen művészegyéniség születik a világra, akiben ennyi minden összpontosul. Örömömre szolgált, hogy vele láthattam ezt a szép balettet, amelynek főszerepét a bemutatón Maximova táncolta. Ez a táncjáték Vasziljev első koreográfiai munkája, azóta alko­tott már egy másikat is, annak a próbáját láttam a Bolsojban, az előadását nem. A Sztanyiszlavszkij Színházban láthattam Delibes „Coppé­­lia” című balettjét A. Csicsinadze ötletes és szellemes koreográ­fiájával. Ennek külön érdekessége, hogy a koreográfus nemcsak az első felvonásban levő betétszámot alkotta magyaros stílusban, hanem végig az összes karaktertáncot is, sőt a klasszikus moti­­vikát sokszor ötvözte ezzel a stilizált, magyaros lépésanyaggal. Mondanom sem kell, a közönség körében nagy sikert aratott, nem beszélve rólam. Az előadás mulatságos és perdületes volt M. Drozdova mint Swanilda, V. Tedejev mint Ferenc és A. Do­­nasor Coppelius szerepében, majd a tiszt szerepében J. G­rigor­­jev, kiváló alakítást nyújtottak. Ezúton is hálás köszönetet mondok kedves vendéglátóimnak azért a sok szép táncélményért, amelyben Moszkvában részem volt. Géczy Éva Szocialista MŰVÉSZETÉRT

Next