Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-08-01 / 8-9. szám

Szanyi Péter szobrász rajza a Stúdió Galériában rendezett tárlatán KOCKÁZATOK ÉS KONFLIKTUSOK A szakszervezeti tevékenységnek vannak kényszerű vele­járói, melyeket a nagy nyilvánosság előtt talán nem szívesen ve­szünk számba. Például, mintha a mozgalmi munkában nem alakulnának ki konfliktusok, nem lenne szükség kockázatvál­lalásra. Félünk? Ne tessék félreérteni. Ha igen, valószínűleg attól, hogy széles körű publicitásuk riasztó lehet. Vagy csökkenti az aktivisták táborát, talán megnehezíti a tisztségviselők utánpót­lásának biztosítását, kisebbíti az elért eredményeket. Mégsem hiszem, hogy egy ilyen féltés, félelem igazi akadályozó ténye­ző. Hálátlan és népszerűtlen mindenki számára gondokról, buk­tatókról írni, méghozzá összefoglalólag csak róluk. Vállalkoznunk kell azonban erre is, mert a szakszervezeti tevék­enység teljes valóságához tartoznak. Próbáljuk meg szem­ügyre venni, mit jelent a kockázat és konfliktus fogalma a mozgalmi munkában. POLITIKAI, JOGI GARANCIÁK Elöljáróban feltétlenül rög­zítenünk kell, hogy ma szak­­szervezeti munkát végezni po­litikai szempontból nem jelent kockázatot senki számára. Sőt, a közéleti szereplés egyik le­hetőségét, a társadalmi meg­becsülést kínálja, önmagában az a tény azonban, hogy „ma a szakszervezet politikai, jogi, mozgalmi értelemben is a he­lyén van”, a társadalmi szintű garanciákat adja. (Az idézetet a Gáspár Sándor elvtárssal készített és a Népszabadság 1980. október 19-én megjelent interjúból vettük.) Nem zárja ki az érdek-összeütközéseket, nem biztosítja, mert nem is biztosíthatja az ideális, min­den kockázattól mentes te­vékenységét a szakszervezeti szerveknek és a tisztségvise­lőknek. Nem elég tehát a po­litikai, jogi garanciák min­denhatóságába vetett hit. ÉRTELMEZÉSI KÖR Nőtt-e napjainkban a moz­galmi munka kockázata? Bi­zonyos értelemben igen. A szakszervezetek tevékenysége kiterjedtebbé vált. Jelenlétük állandósult, a munkahelyektől a politikai, állami vezetés csú­csáig. Több jogot kaptak, még több területre terjedt ki köz­reműködésük. A fejlődés — tetszik—nem tetszik — ma­gában hordozza a kockázatok és konfliktusok növekedésének lehetőségét. Hogy végül is mennyi lesz belőlük, a moz­galmon és aktivistáin jelentős mértékben múlik. Azon, hogy mennyire tudják felismerni előre, hogyan készülnek fel reájuk, milyen hozzáértéssel és hogyan szabályozzák tetteikkel azokat. Ma már társadalmilag érté­kesnek számít a kockázatot, konfliktusokat vállaló, termé­szetesen nem a hazárdírozó, ember. Érdeke-e a szakszerve­zeti mozgalomnak, hogy a tisztségviselők körében szá­muk növekedjék? Feltétlenül igennel válaszolok. Az okosan, körültekintően felszabadított alkotóerő a mozgalmat erősíti. És e tisztségviselőkkel, a job­bítás érdekében a buktatókat is vállalni tudó és akaró em­berekkel, úgy tudjuk éreztetni, hogy reájuk szükség van, ha lehetőséget ad a közösség a kibontakozásra. Nem akadá­lyozza, nem fogja vissza, nem „szereli le” látszatérvekkel, hamis aggódással, indokolatlan félreértéssel őket. ÉRDEKÖSSZEÜTKÖZÉSEK A szocialista demokrácia keretében valósul meg az a politika, amely felismeri és egyezteti a szükségleteket. (Ez egyébként elengedhetetlen fel­tétele a tömegek azonosulásá­nak is.) Itt két lényeges ténye­zőnek nyomatékot kell adni. Az egyik, hogy a demokrácia a szocializmusban, a kiteljese­dés irányában haladó, nem egyszer s mindenkorra adott, vagy meghatározott szinten rögzült folyamat. A másik: ér­vényesülését ellenőrizni­­­ell. Ezért maga a párt, amely a demokratizálódási folyamat legfőbb irányítója, sem függet­lenítheti és nem is függetlení­ti magát a tömegek vélemé­nyétől. Ma még az elosztható javak korlátozottak. Ezért természet­szerűen az igényeik kielégítése is olyan lehet csak­­ a lehe­tőségek által behatárolt. Nyil­vánvalóan nem lehet elkerül­ni az érdekek ütközését. Dön­teni kell és a döntés mindig bizonyos kockázatot jelent. Ez természetesen csökkenthető a valóságos és jogos igények mi­nél pontosabb felismerésével, kifejeződésük biztosításával és megfelelő alapon (fórumon) történő ütköztetésükkel. DÖNTÉSHOZATAL A demokrácia leghatéko­nyabb érvényesülési területe maga a döntéshozatal. Minél szélesebb körre terjed ki a döntés, annál nagyobb töme­geket kell bevonni az azonosu­lás biztosítása érdekében. Ez az értelemben és a tudatban történő elfogadás a végrehaj­tásban átalakul és már mint anyagi tényező jelentkezik. A tömeges részvétel a szakszer­vezetek — a képviseleti szer­veik útján — képesek biztosí­tani. Erre már van kialakult mechanizmus. Létezik, sőt egyre erősödik a kétoldalú tár­sadalmi igény. Az együttes döntés, felelősségvállalás szük­ségességének felismerése és elfogadása, illetve a másik: igény a részvételre. De a har­mónia a kettő között még nem tökéletes. „Tanulni kell” a de­mokráciát. Ennek egyik leg­kiválóbb iskolája a szakszer­vezeti mozgalom. Hiszen funk­ciói szinte predesztinálják erre. Képes tagságát felkészí­teni a társadalmi folyamatok­ban való részvételre, fejlesz­teni tudja a kölcsönös felelős­ség érzését. KOMPROMISSZUMOK A szakszervezeti mozgalom — választott testületeivel — a tömegek, néha egymástól is eltérő, érdekeit képviseli. Ha­tározatainak kialakításába a tagság egyre nagyobb rétegeit kívánja bevonni. Viszont az is igaz, hogy minél többen vesz­nek részt egy döntéshozatal­ban, annál valószínűbb az el­térő érdekek erőteljes jelent­kezése. A megoldás azért csak a kompromisszum, hozzá kell azonban tenni, a jó, reális, előre vivő kompromisszum le­het. Könnyen belátható, hogy ez elkerülhetetlen szükségsze­rűség, a mozgalmi munka élet­­képességének feltétele. IGAZMONDÁS A jó kompromisszum mindig vitában, az érveket és ellen­érveket felvonultató, sokszor bizony kimerítő meggyőzésben születik. Fenntartásaim van­nak ezért az „egyhangú” vé­leményekkel szemben. Tudom, hogy más véleményen lenni, különösen a többséggel szem­ben, kockázatot jelent. Felté­telezi a többség toleranciáját, olyan demokratikus légkört, amely eltűri, sőt megérti a más véleményt. Még ez esetben is szükséges azonban bizonyos egyéni er­kölcsi szilárdság. Az igazmon­dásnak mindig voltak veszé­lyei. A hallgatásnak, az óva­tosságnak azonban szintén ára van. Rombolja a személyisé­get, csökkenti, elfordítja a közéleti cselekvéstől. És sze­gényesebb lesz a közösség is, nemcsak azzal, hogy értékes aktivistát veszíthet el, hanem hibás, kontroll nélküli, meg­alapozatlan döntések szület­hetnek. A teljes igazsághoz tartozik azonban annak elismerése, hogy esetenként ma is bátor­ság kell a mások és a saját ügyben az őszinte vélemény kimondására. De taggyűlések, testületi ülések százai igazol­ják azt is, hogy ez egyre in­kább természetes. Nem kíván semmiféle emberfeletti hősies­séget és kockázatvállalást. Tisztségviselőinknek egyre in­kább természetes tulajdonsá­gává válik, hogy felismerik a nyílt, kertelés nélküli véle­mény közlésének szükségessé­gét, vállalkoznak saját és má­sok nézeteinek képviseletére és természetesen megvalósítá­sukra is. BÍRÁLAT Napjainkban néhol még mindig kényes dolog a bírálat. Bírálni a vezetést nem egyszer a kockázatos tettek közé szá­mítható. Gyakorlása azonban nélkülözhetetlen, mert a bírá­lat a jobbítás, a kontroll egyik eszközét jelenti. Ezt a felada­tát csak akkor láthatja el, ha nem kell visszahatástól, meg­torlástól tartania a bírálónak. Az elmarasztalásban lehetnek téves megállapítások, sőt ta­lán még rágalom is. A szét­választás az adott ítélkező fó­rum feladata. Erre hivatkozás­sal nem lehet, nem szabad megakadályozni a mozgalmi munka kritikáját. ILLETÉKESSÉG A döntéshozatalnál újabban divat kockázati tényezőként emlegetni a laikusok bevoná­sát. Most erre csak két példát választunk. Vállalati döntések­nél laikusnak tekinthető-e egy választott testület a vállalati munka szempontjából? A moz­galmi munkára vonatkozó ve­zető testületi döntésnél ele­gendő-e, ha csak a szakértő­nek tekinthető apparátus mű­ködik közre és a testület sze­repe csak a jóváhagyásra kor­látozódik? Bármelyik fél ki­zárása egyaránt csak a rizikót növelné.. A vállalati döntésnél súlyos hiba lenne illetéktelen­nek tekinteni a vállalati dol­gozókat, illetve az őket képvi­selő választott testületeket. De ez a másik esetre is igaz. A döntéshozatal feltételrendsze­rében az előbbiek egyenrangú tényezők, nem cserélhetők fel egymással és nem helyettesít­hetik egymást. Ha bármelyik felet mellőzik, az előbb-utóbb a formális vonások uralkodóvá válásához vezet, a dolgozók­tól, a tagságtól történő elsza­kadáshoz, nem kívánatos fe­szültségek keletkezéséhez, végrehajthatatlan határozatok születéséhez. RUTIN A fejlődés kockázatossá te­szi a mozgalmi munka gyakor­latának megmerevítését, a mindenáron ragaszkodást azokhoz a módszerekhez, ame­lyet a választott testületek vagy tisztségviselők 15—20 éve alakítottak ki. Amikor Havasi Ferenc, az MSZMP KB titkára egy ágazati szakszervezet kongresszusán felszólalt, így beszélt erről a küldötteknek: „ ... kívánatos a folyamatos fejlődés, a felfrissülés. Fokoza­tosan meg kell tisztítani a szakszervezeti munkát is a be­porosodott formális elemektől, mindattól, ami elavult. Ez an­nál inkább is lehetséges, mert ehhez kellő erővel, tapasztalat­tal rendelkezik szakszervezeti mozgalmunk.” Nyilvánvaló például, hogy a bizalmi már nem dolgozhat a korábbi módon. De ahol bizal­mi testületeket választottak, ott a szakszervezeti bizottság módszereinek is meg kell vál­tozni. A rutinból egyre inkább nem lehet megélni. Természe­tesen ez nem a szerzett tapasz­talatok lebecsülését jelenti, hanem azok alkotó módon tör­ténő alkalmazását, fejlesztését, korszerűsítését a megváltozott körülményeknek megfelelően. NORMÁK A különböző szintű válasz­tott tisztségek többé-kevésbé jól meghatározható követel­ményeket jelentenek. A tagság tőlük bizonyos normák telje­sítését várja el. Nyilvánvalóan ezek hiányos teljesítése befo­lyásolja a szakszervezeti szer­vek működését is. Vegyünk egy példát: ha az alapszerve­zetnél csak néhány bizalmi nem felel meg, az még nem hat bénítólag. De ha a bizal­miak többsége nem teljesíti funkcióját, az már ott és ak­kor a szakszervezet működését formálissá teszi. (Az eset fel­tételezett, de ha mégis előfor­dulna, arra figyelmeztet, hogy valamilyen oknál fogva az alapszervezet nem tud mű­ködni. És ezt az okot ma már nem a bizalmiak személyisé­gében kell keresni.) Lehet, hogy egy-egy tisztségviselő képtelen meghatározni az adott munkahelynek megfele­lően önmaga tevékenységét. Előfordulhat, hogy irreális kí­vánalmakat támaszt a környe­zet, vagy nem tudja (saját, esetleg a felettes szakszerve­zeti szervek hibájából) meg­felelően beépíteni a felsőbb határozatok végrehajtását sa­ját munkájába. Mivel nincs olyan helyzetben, hogy „lefor­dítsa” a döntéseket a helyi kö­vetelményeknek megfelelően, csupán mechanikus végrehaj­tójává válik a felsőbb szervek határozatainak. Az önállóság hiányával viszont azt kockáz­tatja, hogy elszakad a környe­zetétől, az őt választó tagság­tól. TISZTSÉGHALMOZÁS Jelentős kockázattal jár a társadalmi tisztségek halmozá­sa mind az egyén, mind a kö­zösség szempontjából. (Egyet­len konkrét példa: egy tiszt­ségviselőnk szb-tag, KISZ ak­tivista, pártvezetőségi tag, szocialista brigádvezető és ta­nácstag volt egyidőben.) Mi jelenti a veszélyt? Az egyén részéről az energia szétapró­zódása. A környezetében vi­szont népszerűtlenséget ered­ményezhet az ilyen halmozás. Felfoghatják például úgy, hogy elveszi a lehetőséget mások­tól. Ugyanakkor a funkcióhal­mozással kialakíthatja az egyén önmagában annak hitét, hogy nélküle nem mennének semmire. A tagságban tápot adhat olyan vélekedésnek, hogy a „mindenütt ottlevő” tisztségviselő majd elintézi összes ügyüket. A kialakult helyzet aztán csökkenti az irá­nyító munka színvonalát és a tagság tényleges, tömeges ak­tivitását. MEGFELELÉS Súlyos veszélyforrást je­lenthet, ha a választott tiszt­ségekbe arra alkalmatlan sze­mélyek kerülnek. Ez nem csak arra a területre, reszortra vo­natkozik, amelynek feladatát nem tudja ellátni. Az emberek mindig hajlandók az általá­nosításra. Ha például a bizal­mi ügyefogyott, és nem tud érdemben eljárni, ez egy idő után a csoportjában dolgozók­nál úgy tudatosulhat, hogy „a szakszervezet nem tud elin­tézni semmit!” Ezzel mintegy sommásan és igazságtalanul az egész szakszervezeti mozgal­mat elítélik. Ismert az a szo­ciálpszichológiai mechanizmus is, amely azt eredményezi, hogy az alkalmatlan emberek azonosulnak tisztségükkel. Rendszerint nem ismerik fel saját alkalmatlanságukat, nem hajlandók lemondani tisztsé­gükről. Igaz, tulajdonképpen megvan az alapszabályban biztosított lehetőség, a vissza­hívás. Ennek kezdeményezé­sét azonban kockázatosnak tarthatják. Inkább a „kényel­mesebb, de mindenképpen hosszabbtávú megoldást vá­lasztják, az ötévenként” sze­lekciós lehetőséget, a válasz­tásokat. AKADÁLYOK Szb-titkári tanfolyamon vizsgáltam, hogy a hallgatók alapszervezeteiknél saját moz­galmi munkájuknak milyen akadályait látják. Meglepő volt a spontán kialakult véle­ményazonosság. A megkérde­zett 51 szb-titkár döntő több­sége a 11 választási lehetőséget tartalmazó feleletsorból hár­mat emelt ki, méghozzá elsöp­rő „szavazattöbbséggel”. Ezek a következők: „Nincsenek megfelelő garanciák. — Pasz­­szív a tagság, — Nem kielégí­tően működnek a helyi de­mokratikus fórumok.” A szavazók alapszerveze­teink közel egyharmadát kép­viselték. Ez a tény szinte nyugtalanító lehet. Kockázatos azt hinni, hogy minden rend­ben van a feltételek körül, és konfliktusok nélkül dolgozhat­nak az alapszervezeti válasz­tott tisztségviselők. FELISMERÉS ÉS CSELEKVÉS A szakszervezeti mozgalom­ban a kongresszusok általában nem „új időszámítás bevezeté­sét” jelentik. Mégis mind a magyar szakszervezetek XXIV., mind a művészeti szakszervezetek IX. kongresz­­szusa tagadhatatlanul egy bi­zonyos korszakváltást eredmé­nyezett. Érzékeltették ezt a kongresszusi határozatok, amelyek végrehajtásánál igen­is a kockázatokra és a konf­liktusokra is fel kell készülni. Belőlük (ezeket egy orvos úgy írná: rizikófaktorokból) most csak néhányat lehetett meg­említeni. Amit azonban most is bízta­tásnak vehetünk: kockázatok és konfliktusok nélkül sem az egyén, sem a társadalom szá­mára nincs fejlődés. Felisme­résükkel gátló, akadályozó ha­tásuk csökkenthető, sőt ser­kentőleg is hathatnak. Felismerés és cselekvés — végül is ez hozza létre az olyan társadalmat, amelyben az egyén jogos érdekei külö­nösebb veszély, kockázat nél­kül, mind teljesebben érvénye­sülhetnek, nem a többiek, a társadalom rovására, hanem egységben velük. Várnai Ferenc S­zocialista MŰVÉSZETÉRT­­ II

Next