Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8-9. szám
Szanyi Péter szobrász rajza a Stúdió Galériában rendezett tárlatán KOCKÁZATOK ÉS KONFLIKTUSOK A szakszervezeti tevékenységnek vannak kényszerű velejárói, melyeket a nagy nyilvánosság előtt talán nem szívesen veszünk számba. Például, mintha a mozgalmi munkában nem alakulnának ki konfliktusok, nem lenne szükség kockázatvállalásra. Félünk? Ne tessék félreérteni. Ha igen, valószínűleg attól, hogy széles körű publicitásuk riasztó lehet. Vagy csökkenti az aktivisták táborát, talán megnehezíti a tisztségviselők utánpótlásának biztosítását, kisebbíti az elért eredményeket. Mégsem hiszem, hogy egy ilyen féltés, félelem igazi akadályozó tényező. Hálátlan és népszerűtlen mindenki számára gondokról, buktatókról írni, méghozzá összefoglalólag csak róluk. Vállalkoznunk kell azonban erre is, mert a szakszervezeti tevékenység teljes valóságához tartoznak. Próbáljuk meg szemügyre venni, mit jelent a kockázat és konfliktus fogalma a mozgalmi munkában. POLITIKAI, JOGI GARANCIÁK Elöljáróban feltétlenül rögzítenünk kell, hogy ma szakszervezeti munkát végezni politikai szempontból nem jelent kockázatot senki számára. Sőt, a közéleti szereplés egyik lehetőségét, a társadalmi megbecsülést kínálja, önmagában az a tény azonban, hogy „ma a szakszervezet politikai, jogi, mozgalmi értelemben is a helyén van”, a társadalmi szintű garanciákat adja. (Az idézetet a Gáspár Sándor elvtárssal készített és a Népszabadság 1980. október 19-én megjelent interjúból vettük.) Nem zárja ki az érdek-összeütközéseket, nem biztosítja, mert nem is biztosíthatja az ideális, minden kockázattól mentes tevékenységét a szakszervezeti szerveknek és a tisztségviselőknek. Nem elég tehát a politikai, jogi garanciák mindenhatóságába vetett hit. ÉRTELMEZÉSI KÖR Nőtt-e napjainkban a mozgalmi munka kockázata? Bizonyos értelemben igen. A szakszervezetek tevékenysége kiterjedtebbé vált. Jelenlétük állandósult, a munkahelyektől a politikai, állami vezetés csúcsáig. Több jogot kaptak, még több területre terjedt ki közreműködésük. A fejlődés — tetszik—nem tetszik — magában hordozza a kockázatok és konfliktusok növekedésének lehetőségét. Hogy végül is mennyi lesz belőlük, a mozgalmon és aktivistáin jelentős mértékben múlik. Azon, hogy mennyire tudják felismerni előre, hogyan készülnek fel reájuk, milyen hozzáértéssel és hogyan szabályozzák tetteikkel azokat. Ma már társadalmilag értékesnek számít a kockázatot, konfliktusokat vállaló, természetesen nem a hazárdírozó, ember. Érdeke-e a szakszervezeti mozgalomnak, hogy a tisztségviselők körében számuk növekedjék? Feltétlenül igennel válaszolok. Az okosan, körültekintően felszabadított alkotóerő a mozgalmat erősíti. És e tisztségviselőkkel, a jobbítás érdekében a buktatókat is vállalni tudó és akaró emberekkel, úgy tudjuk éreztetni, hogy reájuk szükség van, ha lehetőséget ad a közösség a kibontakozásra. Nem akadályozza, nem fogja vissza, nem „szereli le” látszatérvekkel, hamis aggódással, indokolatlan félreértéssel őket. ÉRDEKÖSSZEÜTKÖZÉSEK A szocialista demokrácia keretében valósul meg az a politika, amely felismeri és egyezteti a szükségleteket. (Ez egyébként elengedhetetlen feltétele a tömegek azonosulásának is.) Itt két lényeges tényezőnek nyomatékot kell adni. Az egyik, hogy a demokrácia a szocializmusban, a kiteljesedés irányában haladó, nem egyszer s mindenkorra adott, vagy meghatározott szinten rögzült folyamat. A másik: érvényesülését ellenőrizniell. Ezért maga a párt, amely a demokratizálódási folyamat legfőbb irányítója, sem függetlenítheti és nem is függetleníti magát a tömegek véleményétől. Ma még az elosztható javak korlátozottak. Ezért természetszerűen az igényeik kielégítése is olyan lehet csak a lehetőségek által behatárolt. Nyilvánvalóan nem lehet elkerülni az érdekek ütközését. Dönteni kell és a döntés mindig bizonyos kockázatot jelent. Ez természetesen csökkenthető a valóságos és jogos igények minél pontosabb felismerésével, kifejeződésük biztosításával és megfelelő alapon (fórumon) történő ütköztetésükkel. DÖNTÉSHOZATAL A demokrácia leghatékonyabb érvényesülési területe maga a döntéshozatal. Minél szélesebb körre terjed ki a döntés, annál nagyobb tömegeket kell bevonni az azonosulás biztosítása érdekében. Ez az értelemben és a tudatban történő elfogadás a végrehajtásban átalakul és már mint anyagi tényező jelentkezik. A tömeges részvétel a szakszervezetek — a képviseleti szerveik útján — képesek biztosítani. Erre már van kialakult mechanizmus. Létezik, sőt egyre erősödik a kétoldalú társadalmi igény. Az együttes döntés, felelősségvállalás szükségességének felismerése és elfogadása, illetve a másik: igény a részvételre. De a harmónia a kettő között még nem tökéletes. „Tanulni kell” a demokráciát. Ennek egyik legkiválóbb iskolája a szakszervezeti mozgalom. Hiszen funkciói szinte predesztinálják erre. Képes tagságát felkészíteni a társadalmi folyamatokban való részvételre, fejleszteni tudja a kölcsönös felelősség érzését. KOMPROMISSZUMOK A szakszervezeti mozgalom — választott testületeivel — a tömegek, néha egymástól is eltérő, érdekeit képviseli. Határozatainak kialakításába a tagság egyre nagyobb rétegeit kívánja bevonni. Viszont az is igaz, hogy minél többen vesznek részt egy döntéshozatalban, annál valószínűbb az eltérő érdekek erőteljes jelentkezése. A megoldás azért csak a kompromisszum, hozzá kell azonban tenni, a jó, reális, előre vivő kompromisszum lehet. Könnyen belátható, hogy ez elkerülhetetlen szükségszerűség, a mozgalmi munka életképességének feltétele. IGAZMONDÁS A jó kompromisszum mindig vitában, az érveket és ellenérveket felvonultató, sokszor bizony kimerítő meggyőzésben születik. Fenntartásaim vannak ezért az „egyhangú” véleményekkel szemben. Tudom, hogy más véleményen lenni, különösen a többséggel szemben, kockázatot jelent. Feltételezi a többség toleranciáját, olyan demokratikus légkört, amely eltűri, sőt megérti a más véleményt. Még ez esetben is szükséges azonban bizonyos egyéni erkölcsi szilárdság. Az igazmondásnak mindig voltak veszélyei. A hallgatásnak, az óvatosságnak azonban szintén ára van. Rombolja a személyiséget, csökkenti, elfordítja a közéleti cselekvéstől. És szegényesebb lesz a közösség is, nemcsak azzal, hogy értékes aktivistát veszíthet el, hanem hibás, kontroll nélküli, megalapozatlan döntések születhetnek. A teljes igazsághoz tartozik azonban annak elismerése, hogy esetenként ma is bátorság kell a mások és a saját ügyben az őszinte vélemény kimondására. De taggyűlések, testületi ülések százai igazolják azt is, hogy ez egyre inkább természetes. Nem kíván semmiféle emberfeletti hősiességet és kockázatvállalást. Tisztségviselőinknek egyre inkább természetes tulajdonságává válik, hogy felismerik a nyílt, kertelés nélküli vélemény közlésének szükségességét, vállalkoznak saját és mások nézeteinek képviseletére és természetesen megvalósításukra is. BÍRÁLAT Napjainkban néhol még mindig kényes dolog a bírálat. Bírálni a vezetést nem egyszer a kockázatos tettek közé számítható. Gyakorlása azonban nélkülözhetetlen, mert a bírálat a jobbítás, a kontroll egyik eszközét jelenti. Ezt a feladatát csak akkor láthatja el, ha nem kell visszahatástól, megtorlástól tartania a bírálónak. Az elmarasztalásban lehetnek téves megállapítások, sőt talán még rágalom is. A szétválasztás az adott ítélkező fórum feladata. Erre hivatkozással nem lehet, nem szabad megakadályozni a mozgalmi munka kritikáját. ILLETÉKESSÉG A döntéshozatalnál újabban divat kockázati tényezőként emlegetni a laikusok bevonását. Most erre csak két példát választunk. Vállalati döntéseknél laikusnak tekinthető-e egy választott testület a vállalati munka szempontjából? A mozgalmi munkára vonatkozó vezető testületi döntésnél elegendő-e, ha csak a szakértőnek tekinthető apparátus működik közre és a testület szerepe csak a jóváhagyásra korlátozódik? Bármelyik fél kizárása egyaránt csak a rizikót növelné.. A vállalati döntésnél súlyos hiba lenne illetéktelennek tekinteni a vállalati dolgozókat, illetve az őket képviselő választott testületeket. De ez a másik esetre is igaz. A döntéshozatal feltételrendszerében az előbbiek egyenrangú tényezők, nem cserélhetők fel egymással és nem helyettesíthetik egymást. Ha bármelyik felet mellőzik, az előbb-utóbb a formális vonások uralkodóvá válásához vezet, a dolgozóktól, a tagságtól történő elszakadáshoz, nem kívánatos feszültségek keletkezéséhez, végrehajthatatlan határozatok születéséhez. RUTIN A fejlődés kockázatossá teszi a mozgalmi munka gyakorlatának megmerevítését, a mindenáron ragaszkodást azokhoz a módszerekhez, amelyet a választott testületek vagy tisztségviselők 15—20 éve alakítottak ki. Amikor Havasi Ferenc, az MSZMP KB titkára egy ágazati szakszervezet kongresszusán felszólalt, így beszélt erről a küldötteknek: „ ... kívánatos a folyamatos fejlődés, a felfrissülés. Fokozatosan meg kell tisztítani a szakszervezeti munkát is a beporosodott formális elemektől, mindattól, ami elavult. Ez annál inkább is lehetséges, mert ehhez kellő erővel, tapasztalattal rendelkezik szakszervezeti mozgalmunk.” Nyilvánvaló például, hogy a bizalmi már nem dolgozhat a korábbi módon. De ahol bizalmi testületeket választottak, ott a szakszervezeti bizottság módszereinek is meg kell változni. A rutinból egyre inkább nem lehet megélni. Természetesen ez nem a szerzett tapasztalatok lebecsülését jelenti, hanem azok alkotó módon történő alkalmazását, fejlesztését, korszerűsítését a megváltozott körülményeknek megfelelően. NORMÁK A különböző szintű választott tisztségek többé-kevésbé jól meghatározható követelményeket jelentenek. A tagság tőlük bizonyos normák teljesítését várja el. Nyilvánvalóan ezek hiányos teljesítése befolyásolja a szakszervezeti szervek működését is. Vegyünk egy példát: ha az alapszervezetnél csak néhány bizalmi nem felel meg, az még nem hat bénítólag. De ha a bizalmiak többsége nem teljesíti funkcióját, az már ott és akkor a szakszervezet működését formálissá teszi. (Az eset feltételezett, de ha mégis előfordulna, arra figyelmeztet, hogy valamilyen oknál fogva az alapszervezet nem tud működni. És ezt az okot ma már nem a bizalmiak személyiségében kell keresni.) Lehet, hogy egy-egy tisztségviselő képtelen meghatározni az adott munkahelynek megfelelően önmaga tevékenységét. Előfordulhat, hogy irreális kívánalmakat támaszt a környezet, vagy nem tudja (saját, esetleg a felettes szakszervezeti szervek hibájából) megfelelően beépíteni a felsőbb határozatok végrehajtását saját munkájába. Mivel nincs olyan helyzetben, hogy „lefordítsa” a döntéseket a helyi követelményeknek megfelelően, csupán mechanikus végrehajtójává válik a felsőbb szervek határozatainak. Az önállóság hiányával viszont azt kockáztatja, hogy elszakad a környezetétől, az őt választó tagságtól. TISZTSÉGHALMOZÁS Jelentős kockázattal jár a társadalmi tisztségek halmozása mind az egyén, mind a közösség szempontjából. (Egyetlen konkrét példa: egy tisztségviselőnk szb-tag, KISZ aktivista, pártvezetőségi tag, szocialista brigádvezető és tanácstag volt egyidőben.) Mi jelenti a veszélyt? Az egyén részéről az energia szétaprózódása. A környezetében viszont népszerűtlenséget eredményezhet az ilyen halmozás. Felfoghatják például úgy, hogy elveszi a lehetőséget másoktól. Ugyanakkor a funkcióhalmozással kialakíthatja az egyén önmagában annak hitét, hogy nélküle nem mennének semmire. A tagságban tápot adhat olyan vélekedésnek, hogy a „mindenütt ottlevő” tisztségviselő majd elintézi összes ügyüket. A kialakult helyzet aztán csökkenti az irányító munka színvonalát és a tagság tényleges, tömeges aktivitását. MEGFELELÉS Súlyos veszélyforrást jelenthet, ha a választott tisztségekbe arra alkalmatlan személyek kerülnek. Ez nem csak arra a területre, reszortra vonatkozik, amelynek feladatát nem tudja ellátni. Az emberek mindig hajlandók az általánosításra. Ha például a bizalmi ügyefogyott, és nem tud érdemben eljárni, ez egy idő után a csoportjában dolgozóknál úgy tudatosulhat, hogy „a szakszervezet nem tud elintézni semmit!” Ezzel mintegy sommásan és igazságtalanul az egész szakszervezeti mozgalmat elítélik. Ismert az a szociálpszichológiai mechanizmus is, amely azt eredményezi, hogy az alkalmatlan emberek azonosulnak tisztségükkel. Rendszerint nem ismerik fel saját alkalmatlanságukat, nem hajlandók lemondani tisztségükről. Igaz, tulajdonképpen megvan az alapszabályban biztosított lehetőség, a visszahívás. Ennek kezdeményezését azonban kockázatosnak tarthatják. Inkább a „kényelmesebb, de mindenképpen hosszabbtávú megoldást választják, az ötévenként” szelekciós lehetőséget, a választásokat. AKADÁLYOK Szb-titkári tanfolyamon vizsgáltam, hogy a hallgatók alapszervezeteiknél saját mozgalmi munkájuknak milyen akadályait látják. Meglepő volt a spontán kialakult véleményazonosság. A megkérdezett 51 szb-titkár döntő többsége a 11 választási lehetőséget tartalmazó feleletsorból hármat emelt ki, méghozzá elsöprő „szavazattöbbséggel”. Ezek a következők: „Nincsenek megfelelő garanciák. — Paszszív a tagság, — Nem kielégítően működnek a helyi demokratikus fórumok.” A szavazók alapszervezeteink közel egyharmadát képviselték. Ez a tény szinte nyugtalanító lehet. Kockázatos azt hinni, hogy minden rendben van a feltételek körül, és konfliktusok nélkül dolgozhatnak az alapszervezeti választott tisztségviselők. FELISMERÉS ÉS CSELEKVÉS A szakszervezeti mozgalomban a kongresszusok általában nem „új időszámítás bevezetését” jelentik. Mégis mind a magyar szakszervezetek XXIV., mind a művészeti szakszervezetek IX. kongreszszusa tagadhatatlanul egy bizonyos korszakváltást eredményezett. Érzékeltették ezt a kongresszusi határozatok, amelyek végrehajtásánál igenis a kockázatokra és a konfliktusokra is fel kell készülni. Belőlük (ezeket egy orvos úgy írná: rizikófaktorokból) most csak néhányat lehetett megemlíteni. Amit azonban most is bíztatásnak vehetünk: kockázatok és konfliktusok nélkül sem az egyén, sem a társadalom számára nincs fejlődés. Felismerésükkel gátló, akadályozó hatásuk csökkenthető, sőt serkentőleg is hathatnak. Felismerés és cselekvés — végül is ez hozza létre az olyan társadalmat, amelyben az egyén jogos érdekei különösebb veszély, kockázat nélkül, mind teljesebben érvényesülhetnek, nem a többiek, a társadalom rovására, hanem egységben velük. Várnai Ferenc Szocialista MŰVÉSZETÉRT II