Szocialista Művészetért, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-08-01 / 8-9. szám

A napilapok híradásaiból, meg a televízió június 27-i egyenes adásából már ismert a XI. veszprémi televízióta­lálkozó zsűrijének döntése. A zsűri elnöke, Cseres Tibor, Kossuth-díjas író igen emel­kedett gondolatokkal összegez­te a találkozó tapasztalatait, ám ez az emelkedettség a megállapításokat bizonyos mértékig az általánosságig emelte, s így, aki csak a tele­vízió közvetítette díjkiosztó ünnepségre támaszkodik, bi­zony nagyon nehezen alkothat képet arról, vajon a zsűri dön­tése mennyiben volt igazsá­gos. Az érdeklődő néző azon­ban az idén másként ítélhe­tett. A találkozók történeté­ben először a 18 versenymű­vet az egész ország területén láthatta minden néző, mert hétfőtől kezdve a verseny be­mutató időpontjában közvetí­tették azokat. Tizennyolc mű szerepelt a versenyprogramban, abból ti­zennégy drámai, négy zenés, s Veszprém a második évtized küszöbén a tizennégy drámai mű mint­egy félszáz alkotást képviselt, bizonyára gondos válogatás után. Nehéz lenne megállapí­tani, hogy a tizennégyen kí­vül esők miért nem kerültek Veszprémbe, s mint érdekes­ség megemlítendő hogy a kri­tikusok áprilisi döntése alap­ján díjazott „Indul a bakter­­ház” című játék éppen e kri­tikusi döntés alapján kapott meghívást a találkozóra, s ott olyannyira elnyerte a közön­ség tetszését, hogy a társadal­mi zsűrik szavazatai alapján e műnek jutott a közönség dí­ja, és megszületett az a ritka alkalom, amikor a kritikusok és a nézők véleménye egyezik. A versenymezőny igyekezett őszinte lenni, olyannak mutat­ni a Magyar Televízió drama­­tikus termését, amilyen, erő­szakolt szépítés nélkül. A ver­senyen kívül megtartották a szokásos telemeetinget, tizen­három ország félszáznál több szakemberének részvételével a tévéművek vásárát, volt kilenc ősbemutató, egy tájékoztató előadás és egy izgalmas vitát ígérő másik előadás. Régi hagyomány — mind­járt a kezdetek idején megtar­tották az első ősbemutatót —, hogy a nagyközönségnek kö­zönség-művész találkozók keretében bemutatnak olyan műveket, amelyek csak a ké­sőbbiekben kerülnek képer­nyőre. Így láthatták most az érdeklődők a Déry Tibor no­vellája alapján, Makk Károly rendezésében készült Vendég­látást, az ötvenes évek elejé­nek markánsan jellemző epi­zódját, Málnay Levente ren­dezésében Heltai Jenő A 111-es című kisregényéből ké­szült tévéfilmet, Thurzó Gá­bor hatvanas évek elejéről származó regényének, majd később „Hátsó ajtó” címmel a Vígszínházban színpadi válto­zatban is bemutatott művének „Víkendszerelem" című tévé­változatát, amelyet Kóródi Il­dikó írt és Mihályfi Imre ren­dezett. A viharos életű, köny­­nyelmű fiatal lány és a csalá­dos mérnök furcsa szerelmi kapcsolata a munkásszállási vitán, amely bemutatót követ­te, nem talált egyértelmű fo­gadtatásra, s bizonyára vitá­val fogadja majd a nagykö­zönség is. Ugyancsak a hatva­nas évek elejéről való Cseres Tibor „Fekete rózsa” című re­génye, amelyből most Szőnyi G. Sándor rendezett tévéfil­met. Igencsak polemizálásra késztette a nézőket a magyar falu akkori életét és lakóinak emberi tartását egy bűnügy hátterében felrajzoló film. Osztatlan sikert jegyezhetünk fel viszont a Bárczy János re­gényéből készült „Vádindít­­vány” című, Hajdúfy Miklós rendezte tévéfilmről, amely rendkívül drámai módon áb­rázolja történelmünknek azt az 1941-es szakaszát, amikor a pápai ejtőernyősök oktalan vállalkozása tragédiába ful­ladt. A Fiatal Művészek Stú­diója először tavaly jelentke­zett a veszprémi találkozón ősbemutatókkal. (Azok egyike — Oroszlánszáj — már nem egyszerűen versenyfilmként, hanem fődíjasként volt jelen az idén.) Most Mrozek „Rend­őrség” című játékát hozták Gothár Péter rendezésében; a groteszk játék nagyon megne­vettetett, de nagyon el is gon­dolkoztál Megkülönböztetett figyelmet érdemel a Jászi De­zső rendezte, „Fülöp Viktor” című portréfilm, a Kossuth­­díjas balettművész küzdelmei­ről, a pályára való visszatalá­­lásáról. Bizonyára nagy vissz­hangot vált majd ki Moldova Ágnes és Gém György közös munkája a „Börtönben az uram” című dokumentum­film, ez a visszaeső bűnözők társadalomba való visszatéré­sének lehetőségeit kutatja a hagyományos dokumentum film eszközeivel. A televízió-drámák és a maiság körül folyó vitákban jelentett mérföldkövet a talál­kozó ankétja, amelyen „A nyolcvanas évek problémái a tévédrámákban” címmel An­­csel Éva tartott igen érdekes, nagy figyelmet érdemlő elő­adást. Az ismert esztéta a ta­lálkozó versenyműveinek tük­rében elemezte a televíziós művészet napjainkat bemuta­tó szerepét. A kitűnő előadást sajnos nem követte figyelmet érdemlő vita, sokkal inkább a veszprémi találkozó örökzöld témái bukkantak elő, jóllehet mind az előadás, mind a té­ma megért volna egy alapo­sabb gondolatcserét. Igen ér­dekes tájékoztató előadást hallhattak a résztvevők egy­­ik alkalommal prof. Wilfried Scheibtől a zenés játékok té­vés bemutatásáról, sok-sok összehasonlító filmrészlettel illusztráltan. Benedek Miklós TISZTELT SZERKESZTŐSÉGI 1981. júniusi számunkban —if— jelzéssel megjelent egy cikk, amely egyik televíziós produkcióról „rántotta le a leplet”, pontosabban a műsor rendezőjéről. Műszaki kollégáimtól meg­tudtam, hogy a jelzéssel egykori tv-s álszerénykedik, aki ép­pen az adott nap délutánján régi foglalkozásából eredően a televízióban kábeleket javított. Miután ezt a tevékenységét — gondolom, nem társadalmi munkában és nem is szakszerve­zeti munkatársként — befejezte, egy félórára betévedt egy stúdióba, ahol az egyik szórakoztató műsor utolsó fél órájának volt tanúja. Megdöbbentette — pedig hosszú televíziós múlt áll mögötte —, hogy a rendező nem átallja a hangját is felemelni, mert a produkciót be szeretné fejezni, és ebben nem kis aka­dályt jelent az a tény, hogy a táncra szerződött balettkar csü­törtök lévén a 20 óráig nyitva levő üzletekbe vásárlókörútra akart menni (és nem kis dologra, ahogy a glosszaíró írja). Már a helyszín leírása pejoratív. „Égig érő hófehér falak, tüll és fátylak között lengén öltözött nyolctagú női tánckar.” A külföldi tánckar nem lengén öltözött volt, hanem revüjel­­mezt öltött a felvételekre. A további adatok sem helytállóak. Nem 29-én kellett volna befejezni a munkát a stúdióban, és nem „ráadást” kaptak — mármint a stáb — azt a bizonyos 30-at, hanem addig kap­tunk felvételi lehetőséget eredetileg. Menet közben sokszor elő­fordultak díszletkivitelezési és -szervezési problémák, amelyek miatt csaknem félnapi munkaidő ment veszendőbe, és az egész stáb a külföldi tánckarral együtt kényszerpihenőre kárhoztatott. Belső ügy, mégis szívesen leírom, hogy az érvényben levő belső munkarend szerint a lehetséges munkaidő a Televízióban egy-egy forgatási napon 12 óra, ezen belül 7 óra a próbák és felvételek lehetséges ideje. A cikkíró nem átall gúnyolódni azon sem, hogy a táncosnőknek újra meg újra kellett kezdeniük a felvételt, és mint írja, „mit ér a fülbemászó operett-melódia, ha a lépést újra és újra, aztán megint újra ismételni kell?!” Hát bizony ez ilyen munka, a produkciók ilyen fáradságos munkával készülnek. —if— bűnömül rója fel, és kioktat, hogy a show műsor nem politikai műsor. Így jár az, aki becsöppen egy idegen környe­zetbe, és félszavakból próbál „közhasznú” glosszát fabrikálni. Arról volt szó, hogy a felvétel utolsó délutánján, annak is utol­só fél órájában magyaráztam — lehet, hogy a munka lázában ingerülten —, hogy a felvételt muszáj befejezni, mert „ebben a stúdióban holnap — május elsején — politikai műsort fog­nak készíteni". Azt is szeretném megjegyezni, hogy a külföldi tánckar — amelynek tagjai egyébként nagyon jól érezték magukat Ma­gyarországon, és a televíziós munkát is szívesen végezték — nem várost nézni, vagy vásárolni jöttek Magyarországra, mint egy turistacsoport, hanem gázsiért, bérért szerződtek, amiért egyre inkább nálunk is meg kell dolgozni. Végtelenül sajnálom, hogy volt televíziós kollégám szeré­nyen —is— jelzéssel készített glosszát, felületes benyomásai alapján, nekem nincs szükségem inkognitóra, és köszönöm, hogy levelem közlése elől nem zárkóztak el. Csenterics Ágnes A 18 hajdúsági nemzetközi művésztelep Július végén két jelentős eseménye is volt a hajdúböször­ményi művésztelepnek. Az egyik a Hajdúsági Galéria megnyi­tása, a másik a telepzáró kiállítás. A Hajdúsági Múzeum épüle­tének földszintjén létesült a telep állandó kiállítása, amely egész éven át reprezentálja az itt folyó művészi munkát, a ma­gyar és a kelet-európai művészeti élet e sajátos műhelyét A galéria megnyitása lehetőséget biztosít arra, hogy e tárlat kere­tében tekinthesse meg a közönség azt a gazdag gyűjteményt, amely az évek során kialakult a városnak adományozott tábla­képekből, grafikákból, szobrokból. A galéria kiállítási anyagának különlegességét, ritkaságát az adja meg, hogy szinte egyedülálló módon kapunk megláto­gatásakor ízelítőt a kelet-európai művészetből. Egy-egy jelleg­zetes munka a baráti szocialista országok művészetéből, a szomszéd országok magyarságának képzőművészeti kultúrájá­ból — jelzi azokat a művészi törekvéseket, iskolákat, amelyek az utóbbi évtizedekben kialakultak, s amelyeknek képviselői nálunk dolgoztak. Bár a galériában egyszerre nem mutatható be az a több­száz alkotás, mely a város tulajdonát képezi, de az évenkénti változások során lehetőség nyílik majd arra, hogy a közönség­nek áttekintése legyen e gazdag anyagról, az országban is egyedülálló gyűjteményről. A hagyományos zárókiállítással mutatkoztak be a telep ezévi külföldi és hazai művészei. Losonci Miklós, az Iparmű­vészeti Főiskola főtitkára értékelte a telep egy hónapjának munkáját, a telep helyét, szerepét és feladatát a mai magyar piktúrában. Külön hangsúlyozta a városi művelődéspolitikának példamutató voltát, amelyben ilyen jelentős szerepet szán az alkotó művészetnek. Az az élő, mindennapos kapcsolat a köznapi valósággal, amely az itt dolgozó művészek számára megadatik, teremti meg azt a pótolhatatlan élményforrást, amelyből alkotásaik táplálkoznak. Az a világ, amiben megmerítőznek, ha többszö­rös áttétellel is, ott van a művekben. A hazai mesterek az ér­deklődésüknek, stílusuknak, mentalitásuknak megfelelően ke­resték a témát, a külföldiek az első impressziók nyomán ízlel­gették e város, e táj hangulatát. Sok-sok értékes alkotás szüle­tett, s még több feldolgozni való élmény. Tény, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrije javaslatára falra került munkák jól mutatják, milyen sokszínű, változatosan gazdag, jó színvonalú munkák sokasága kerülhetett közönség elé. A minőséget is jelzi, hogy a zs­űri javaslatára a telep szer­vező bizottsága öt nívódíjat és az ezzel együtt járó Káplár Miklós-emlékplakettet adott ki. Ebben az esztendőben nívódí­jat kaptak Pjotr Kmiec (Lengyelország), Nikolaj Fedkovics (Csehszlovákia), Dalia Mazeskyte (Szovjetunió), Lakatos József (Sárvár) és Maghy Zoltán (Hajdúböszörmény) művészek. Ebben az esztendőben 11 külföldi és 10 hazai festő- és grafikusművész dolgozott a telepen , s a szokásoknak megfelelően egy-egy munkájukat adományozták a városnak. Lázár Imre A telep művészei egy böszörményi emlékház udvarán nézelődnek A hajdúböszörményi művésztelep ünnepélyes megnyitása Megnyílt a művésztelep vendégei adományozásából létrejött Hajdúsági Galéria (Vencsellei István felvételei) S­zocialista i -A MŰVÉSZETÉRT IS

Next