Szocialista Művészetért, 1982 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
TELEVÍZIÓ és közművelődés — Vita a Debreceni Körben — Mit csinál a Debreceni Kör? E jegyzetek szerzője azonos a Debreceni Kör titkárával, továbbá annak a vitának a vezetőjével, mely a címben említtetik, így aztán érthető, ha szívesen tesz eleget a szerkesztő megbízásának: számoljon be a televízió és a közművelődés közös dolgait vizsgálgató, mérlegelő kérdésekről, gondolatokról, javaslatokról. Elnézhető talán ama buzgalma is, hogy élve a lehetőséggel, előbb bemutassa a Debreceni Kert magát. Illendő rövidséggel. Nagy hagyományok felélesztésére és folytatására vállalkoztak a Debrecenben élő irodalmárok, újságírók, képzőművészek, színészek, zenészek, népművelők 1961-ben. A valahai Ady Társaságra emlékezve teremtették meg azt a klubot, amely baráti összejövetelek, irodalmi estek, előadások kerete lett. Bensőséges hangulatosságát ma is áhítozva emlegetik, emlegetjük sokan. Igazán jelentékeny szerepe betöltésében azonban akadályozta a tevékenység és a hatás szűkössége. Hol eltűnt, hol ismét fölbukkant emiatt a Debreceni Kör. Végül, 1978-ban, új alapokon kezdhetett munkához, a városi pártbizottság és a tanács támogatásával, a megyei művelődési központ fenntartásában. Célja most már abban áll, hogy összefogja a különböző értelmiségi szakmák közéleti elkötelezettségű és tekintélyes képviselőit, a kölcsönös tájékozódást, a város általános fejlesztését, a tágasabb társadalmi érdeket szolgálva. Működése ilyenformán főleg az eszmecserékben nyilatkozik. Kétszázötven tagja húsznál több foglalkozási ágból verbuváltatott. Programját a közgyűléseken választott elnökség szabja meg, ízelítőül: 1981 második felében a tudomány és a termelés viszonyáról (az Atommagkutató Intézet bemutatása kapcsán), a politika és gazdaság időszerű kérdéseiről (Nyers Rezső előadása után), a televízió és a közművelődés dolgairól (Sylvester András és Kapusi Imre bevezetőjével indítva), Debrecen hosszútávú városrendezési tervérőlaz alternatív vázlatok nyomán szervezett vitát, meg aztán a kiváló irodalomtörténész, a 80 éves Barta János műveiből rendezett irodalmi estet a Debreceni Kör. Miközben szellemi értékek még teljesebb mozgósításának módjait és eszközeit kereste, keresi. Jó a televízió, de legyen jobb Hosszú évek alatt felgyűlt tapasztalatok késztették arra az elnökség tagjait (az atomfizikust, az irodalmárt, az építészt, a népművelőt, az orvosprofesszort, a tanácsi vezetőt, a festőművészt, a gyárigazgatót, a gépészmérnököt, a színházi rendezőt, a filozófiatörténészt, a lapszerkesztőt), hogy párbeszédet kezdeményezzenek a Magyar Televízióval. Meggyőződvén mind a televízió rendkívüli hatásáról és lehetőségéről, mind koncepciójának és stílusának egyenetlenségéről. Nem ellenfelek néztek farkasszemet ezen a decemberi estén. Felelősség találkozott felelősséggel. Kimondatott először, hogy a tárgy: televízió és közművelődés, általánosságban értelmezendő. De nem parttalanul. Közelebbről annak az eleven kölcsönösségnek keretében, melynek megvalósítására az egész közművelődés törekszik, hogy tudniillik a rétegek, csoportok, közösségek, egyének érdekéből, érdeklődéséből, tevékenységéből, környezetéből kellene kibontakoztatni, folyamatosan és fokozatosan, a művelődési tartalmakat és formákat, összeegyeztetve a humanista, szocialista, nemzeti értékek és mértékek tudatosításával, meggyökereztetésével, az igény és az ízlés nemesítésével. Természetes egyensúlyt jelentene mindez a társadalom valóságos életszintje, hiteles ábrázolása, valamint egy markáns és szorgalmas világnézet érvényesítése közt. Eddig nem így volt, most nem így van? Jó és egészséges rendszert munkált ki ebben máris a televízió (a beszélgetés résztvevői, személyes élmények alapján, a világ hatnyolc nagy televíziójával öszszemérve is az élvonalba sorolták). De miért ne legyen még tökéletesebb, ha lehet? Feltételekről is esett szó. Zavart okoz, többek közt, az önarckép, a kép, a világkép aránya és minősége. Itt sürgetendő legnyomatékosabban a továbblépés: önarckép, kép, világkép önarckép? A televízió szélesebb területen engedi megjelenni belső szervezetét, kapcsolatrendszerét, mechanizmusát, mint amennyire okvetlenül szükséges. Például: egyenes adásainak zömét a fővárosból közvetíti; túl sok időt szakít a külföldi társintézmények és produkcióik bemutatására; gyakran történik, hogy munkatársaihoz ragaszkodik olyan feladatok megoldásában, amelyek másféle tudást, alkatot, jártasságot követelnének. Kép? Persze, hogy a teljesség az eszmény. A teljes haza, a teljes nagyvilág. Mégsem panaszkodhatunk siránkozva, mert ami folyamatosan elénk tárul a képernyőn, a tágas, gazdag, friss mozaikja korunknak. Inkább a mélyebb hitelességgel van baj. Nem rajzolódik ki eléggé, hogy itt és most milyen életmódú, érdekű, szemléletű, sorsú egyének, csoportok, rétegek léteznek, miféle objektív és szubjektív viszonyban. Hol, miért, milyen konfliktusok keletkeznek, hol, miért, milyen új elemei szilárdulnak meg a fejlődésnek. Ismét egy példa. Nálunk 1981 a kongresszusok éve volt, ámde a fölhalmozott jelenségek kutatását, elemzését bizony elfödték a „snittek". Világkép? Stílusosan, a világnézet televíziós megjelenítése értendő most rajta. Elismerés illeti a fokozódó tudományosságot, elvszerűséget, korszerűséget. Érzékeny hiányt szükségeltetik azonban pótolni azzal, hogy ez a világkép lényegében, szervesen legyen nemzeti, népi, történelmi is. A mai napra rendelt krimi... Három órán át folyt a vita. Képzelhető, milyen sűrűn sorjáztak a vélemények. Jó néhány érintette a szórakozás és művelődés fájó pontjait. Volt, aki lángpallossal akarta kiűzni a szórakoztatást, első renden a krimit. Mások megértőbbnek bizonyultak. De nem kikötés nélkül. Itt vetődött föl meghatározó tényezőként a differenciálás és a tolerancia. Sem egyikben, sem másikban nem nevelték alkalmas iskolák a magyarságot. „A szekérnek azért haladnia kell” — idézte halkan valaki. Vagyis éppen a szórakozás és művelődés párosításának alakításában érdemes és szükséges keresni, kísérletezni, ha úgy hozza a sors, a következetlenséget is vállalva. Vállalva mást is. Egyik oldalról az értelmiségi zárkózottságot és elvontságot kifejező bírálatot, másik oldalról a tömegek nevében ágáló igénytelenséget kell, meghallgatva és megfigyelve, igazi forrásaira visszavezetni. Mert adalékok ezek is. Fényt vetnek, többek közt, arra, hogy a társadalom önismeretének szintje egyenes arányban áll a változások gyorsaságával. Továbbá, hogy a televíziót csináló és bíráló, mérlegelő értelmiség sem eléggé nyitott és önzetlen a többi réteg irányában. Pedig hát a tervezés és a megvalósítás sokban rajta múlik. Legyen végül krimi, vagy ne legyen? Rossz kérdés. Töprengeni és tenni inkább avégre kell, hogy az általános műveltség növekedjen, hogy a szórakoztatás minőségi választéka bővüljön, hogy a televíziózás technikája több párhuzamos műsort kínáljon. Talán ugyan az sem könnyelmű feltételezés, hogy több gondossággal, merészséggel, hozzáértéssel a mostani adottságok közt is lehetne nemesebben (és érdekesebben) szórakoztatni. Székelyhídi Ágoston A magyar hangosfilm 10 éve címmel a MAFILM és a MOKÉP kiállítást rendezett a BNV 25. pavilonjában. Képünkön egy felszabadulás előtti magyar hangosfilmekből összeállított tabló (Jánosi felv.) A zenészek házatájáról Az éves szerződésben foglalkoztatott szórakoztatózenészek szerződéseinek megújítása, prolongálása hagyományosan az év utolsó hónapjaiban történik az egész országban. A zenészek az idén fokozott érdeklődéssel kísérték ennek lefolyását, mert a már szerződésbe, illetőleg bérbe adott és a továbbiakban, 1982- ben „kalapács alá kerülő” vendéglátóipari üzletek sok szempontból új helyzetet teremtettek. Az új üzletvezetők sokszor más elképzelést, új koncepciót hoznak magukkal a zeneszolgáltatásra vonatkozóan is: más típusú zenét tartanak szükségesnek, mint ami eddig szólt az üzletben, vagy azonos típusban más „felállást” — többnyire kisebb létszámmal. Olykor megkérdőjelezik a zeneszolgáltatás indokoltságát is, másutt viszont éppen olyan üzletekbe kérnek zenét, ahol eddig nem szólt. Miután a bérbe, illetőleg szerződésbe adási folyamat még nem zárult le, sőt teljesebb kibontakozása 1982-ben következik be, még nem lehet egyértelmű véleményt formálni e folyamat hatásáról. Az eddigi tapasztalatok arra mutatnak: az új üzletvezetők általában tudatában vannak a szórakoztatózene közönségvonzó erejének, viszont maguk kívánják meghatározni, hogy milyen legyen ez a zene. Ezek az új elképzelések természetesen változásokat idéznek elő a szórakoztatózenészek foglalkoztatásában is. Az már bizonyosra vehető, hogy az előző évekhez képest jóval nagyobb lesz a szórakoztatózenészek fluktuációja, márcsak azért is, mert sok vendéglátóipari vállalat eleve úgy kötötte meg a zenészekkel szerződését a jövőben bérbe adandó üzletekre vonatkozóan, hogy ez a szerződés csak az üzlet bérbeadásáig érvényes. Nyilvánvaló, hogy ez a körülmény a zenészek foglalkoztatását illetően bizonytalanság érzetét kelti. Hozzájárul ehhez az is, hogy az új — szerződéses, vagy bérlő — üzletvezetők több helyen is a zenekarok létszámának csökkentésére törekedtek. A kérdés fontosságára tekintettel az Országos Szórakoztatózenei Központ igazgatósága tájékoztatta a Zeneművészek Szakszervezetének elnökségét a szerződéses vendéglátóipari üzemek zenészfoglalkoztatásának alakulásáról, az ezzel kapcsolatban felmerült problémákról és gondokról. Ennek alapján az elnökség úgy határozott, hogy segítséget kér e probléma megoldásához a központi vezetőség elnökségétől, tárgyalásokat folytat a KPVDSZ-szel és a Belkereskedelmi Minisztériummal, továbbá felhívással fordul a szakszervezetek megyei tanácsaihoz és megyei koordinációs bizottságainkhoz. A prolongációs tárgyalások heteiben sem feledkeztünk meg a zenészek szakmai továbbképzési alkalmainak biztosításáról. December 7-én jól sikerült szakmai bemutatót szervezett az OSZK az Astoria Szálló bárjában, amikor is ifj. Járóka Sándor népi zenekara és Székely Péter tánczenekara mutatkozott be nagy sikerrel. Központi stúdiónk december 10-én népzenei, december 11-én pedig tánczenei bemutatót rendezett a stúdió hallgatóinak közreműködésével. (P. M.) A művészeti szövetségek közül utoljára a Magyar Írók Szövetsége tartotta meg közgyűlését december 12—13-án (MTI) Egy zenész feljegyzései BUDAPEST BELVÁROSÁNAK egyik „fényes” szórakozóhelyén a prímással beszélgetek. Körülöttünk „szabad szombatos" hangulat, több mint emelkedett, inkább szabados, már-már a jóízlés határait fenyegeti. A prímás maga elé néz, cigarettáját forgatja az ujjai között. — Sok a „simlis” vendég mostanában és sok a trágár, káromkodó vendég — mondja halkan, majd így folytatja: — Hogyan legyek udvarias, előzékeny a vendégekhez, ha ők erre nem tartanak igényt? Ha a portás — kellő összeg kézbecsúsztatása után — beengedi a koszos-piszkos melegítőjét tüntető hetykeséggel viselő környékbeli részeges nagyvagányt, meg az üzletelő, smenező és snóblizó munkakerülőket, akkor én, meg a zenekarom már nem sokat tehetünk... A zenekarvezető így panaszkodik, jóllehet nem kíséri figyelemmel az irodalmi és társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozó lapjaink, folyóirataink cikkeit, melyek az emberi kapcsolatok eldurvulásával foglalkoznak. De ez a prímás minden este érzi, tapasztalja, hogy a szórakozást egyre többször azok a léhűtő csoportok sajátítják ki, akik a jó ég tudja miből élnek?! Vajon honnan szerzik a pénzt — tűnődhet el az ember —, melynek egy kevéske erecskéje, olykor a zenészeknek is csörgedezik ... ? A prímás sokat gondol mostanában a régi szirupos műdalra, melyben megalázzák „a vén cigányt”. Ez az elmélkedése egyáltalán nem a nosztalgia-divat egyfajta terméke. Bár lehet, hogy csak egy érzékenykedő zenészlélek borúlátása csupán ... HAMÁR A NOSZTALGIÁRÓL esett szó ... Nemrégiben egyik fővárosi szórakozóhelyünk kirakatában rikító betűkkel hirdette a plakát: „Nosztalgiázzunk!” A Rádió tánczenei műsoraiban és számtalan esetben hallunk régi és még régebbi dalokat. Nosztalgia klub alakult itt, nosztalgia diszkó ott... Más indítékokkal, mint Nyugaton, íme itt van, tetőzik nálunk is a nosztalgia-ár. Némelyik előadóművész nagyanyáink tangóit, dédapáink melódiáit dúdolja, suttogja régies stílusban, elérzékenyülő hangon. Az egyik színésznő úgy nyilatkozott: — Legszívesebben 1920-ban élt volna! Azokban az években! Meg kell a szívnek szakadni ekkora történelemismerettől... A minap meg egy zenész vizsgájára készülő muzsikuspalánta így dörmögött nekem: — Jó volt nektek, amikor ti kezdtetek. Fölszabadult jókedvvel, mesterkéltség nélkül játszhattátok a természetesen hömpölygő szvingeket, hugikat... Nem válaszoltam. Inkább csak sejtem, mint tudom: nem az a lényeg, hogy arra emlékezzünk, ami valóban volt, hanem arra, ami jó lett volna, ha annak idején kissé másképp történik. Úgy tetszik, a régi dallamok újraéneklése még a múltat is korrigálni tudja. Szebbé varázsolja, mint amilyen valóban volt. Ezek után csak azt nem tudom, hogy azok a tizenéves kort alig elhagyott művészjelöltek és muzsikusreménységek, akik a múltba révednek, vajon milyen távlatból szemlélődnek? Attól tartok: jelenünkben csak mindent lenézve „lebegnek”, a jövőt még kizárólag sok-sok pénzmaggal telehintve tudják elképzelni. Krizsik Ali szocialista * MŰVÉSZETÉRT