Szocialista Művészetért, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
A világtörténet nagy korszakait tekintve negyven év szinte elhanyagolható időtartam. Az egyes ember szempontjából azonban korántsem: ennyi idő alatt elindulhat, kiteljesedhet, le is zárulhat egy-egy pálya, sajátos értékeket hozhat létre, hogy azután a valamivel később indult generációk a korábbi eredményeket is feldolgozva már új eszmények jegyében dolgozzanak. Szomorkodnak a bohócok mostanában, lassan kiöregszik a szakma nálunk, s alig van utánpótlás. Pedig hajdanán messze földön híres volt a magyar cirkusz. Aszalós Károly, az Állami Artistaképző Intézet igazgatóhelyettese e tényt kesernyés mosollyal kommentálja: — 1973-ban indult meg újra nálunk a bohócszak, így próbáltuk feleleveníteni a hajdani Artistaképző Akadémia e tanszakát. Akkor jelentkeztek is vagy százan a felvételire. Végül a két évfolyamon huszonkilencen végeztek, hárman Kanadából. 1977-ben aztán megszűnt a képzés. Kár. Nemcsak a hajdani hírnév miatt, hanem azért is, mert a magyar artistaképzésnek, bohóciskolának, az itt dolgozó pedagógusoknak hírük van, Moszkvától New Yorkig. Levelek, plakátok érkeznek rendszeresen az iskolához, büszkén emlegetve az itt megszerzett tudással kivívott világhírt, s a külföldi növendékek közül többen visszajárnak néhány hónapos „továbbképzésre”. Mert hogy ebben a szakmában sem lehet megállni. Péntek József immár 78 évével az is Nádler István festménye kora tanárainak doyenje. Nemcsak arról a páratlan cirkuszkiadvány-gyűjteményéről híres, amelyet az iskolának ajándékozott, hanem mindenekelőtt Kelly bohóc miatt. 1929-től ötven évig járta tréfáival Európa valamennyi országát. — Mit kell tudnia egy bohócnak? — kérdeztük tőle. — Mindent — mondja lakonikus tömörséggel, sokat sejtető mosoly kíséretében (hja, neki könnyű!). Aztán még hozzáteszi: — Először is annyira kell tudnia a szakmáját, hogy tudja „rosszul” is csinálni. Az akrobatika, zene, pantomim, beszédtechnika, balett, a sminkelés tudománya egyaránt hozzátartozik a bohócképzettséghez. Arról nem is szólva, hogy manapság a tréfákat, a jeleneteket is neki kell megírnia, kidolgoznia. — Bohócnak lenni nem könnyű mesterség! S csak az iskola magas színvonalával magyarázhatjuk, hogy aki innen kikerült, az meg is felelt a nemzetközi feltételeknek. Azoknak a követelményeknek, amelyeket Popov, Karandas vagy a Ki hinné, hogy hazánkban immáron 120 esztendeje folyik színészképzés. Ugyanis ekkor, 1864-ben nyitotta meg kapuit a Színi Tanoda, amely a kiegyezés után a Színművészeti Akadémia nevet vette fel. Néhány név a múlt századi tanári karból: Gyulai Pál, Csiky Gergely, Egressy Gábor. A századforduló után a színészek oktatásában jelentős szerephez jutott a Színészszövetség iskolája, amely vizsgáztatási és diplomaadási joggal rendelkezett. De a különböző magán színiiskolák— például Rákosi Szidié, Rózsahegyi Kálmáné — ugyancsak szép számmal bocsátottak pályára kiváló művészeket. Természetesen, a tehetség ismérve akkor sem a diploma volt... A felszabadulás az életnek ezen a területén is gyökeres változást hozott. De beszéljen erről inkább az egyik legilletékesebb, a Színház- és Filmművészeti Főiskola legrégebbi aktív tanára, Hegedűs Géza, akit mindenki csak Géza bácsinak Fratellini, a Bario’s, a River’s, a Zachinis bohóccsalád állított fel ezen a pályán. S az iskola neve méltán híres szerte a világon. Harmincöt éve immár, hogy megalapították, s igazgatója azóta Baross Imre, akit mesternek neveznek, bármerre járjon is. Igencsak szigorúan nevelik itt a 79 (köztük hat külföldi) tanulót, akik, igaz, nem bohócnak, de a cirkusz szinte valamennyi más műfajára készülnek. Tizenegy éves korukban kerülnek ide a gyerekek, hogy aztán nyolcévi képzés után a porondon láthassuk viszont őket. A fegyelemre pedig itt a magyarázat Aszalós Károlytól: — A cirkuszban nem lehet nyitva felejteni az oroszlánokketrecét, mert felfalják a közönséget. De térjünk vissza a neveléshez. A tanári karban csupa egykori híresség, szakmájának mindentudója: Nánási Ottó, Cziáki György, Loósz Gyula, Karsai Antal, Juhász Ferenc, egykori artista; Pataki Ferenc, Bánfai Ágnes, Kovács Gyula olimpikon. Igencsak kitűnő névsor. Ők készítik fel az újabb magyar cirkuszi nemzedéket. •— Komédiások vagyunk — mondja Aszalós Károly —, így hát örülünk, hogy a cirkusz szerte a világon reneszánszát éli, még ha ez ma Magyarországon nem is nagyon érezhető. E megjegyzést igazolja: hajdanán a Nagycirkusz mellett működött a fővárosban vagy féltucatnyi másik, az utazó, szólít. Ha jól körülnézünk, alig találunk manapság színpadjainkon diplomás színészt, akit ne tanított volna. Nemzedékek őrzik emlékezetünkben szuggesztív, szellemes színház- és drámatörténeti előadásait. Tíz esztendeje nyugdíjban van, de még teljes óraszámban tanít, nélküle el sem képzelhető a Főiskola. — Közvetlenül a felszabadulás után az Akadémián is megindult az oktatás. Hont Ferenc — az első főigazgató —, Major Tamás és Gellért Endre lázas szervezőmunkába fogott, s mire megtértem háborús kalandjaimból, már megvolt a helyem a tanári karban. Gellért Endre és én voltunk az Akadémia első kinevezett tanárai. Nem kisebb nevek társaságában, mint Galamb Sándor drámatörténész, Staud Géza, Sík Sándor, Lehotay Árpád, Somlay Artúr, Rátkai Márton. Az első órámat 1945. október 3-án tartottam a még romos épületben. Az Akadémia a felszabadulás előtt csak színészeket képzett, sátras társulatokról nem is szólva. Ma csak a töredékéről beszélhetünk, így hát nem csoda, ha vagy ötven magyar artista dolgozik külföldön szerződéssel, s a közönség nagy öröme, ha évente néhány alkalommal itthon is fellépnek. Ami pedig a bohócokat illeti: mindössze nyolc szakképzett nevettető dolgozik itthon, s a képzés hiányát is azzal magyarázhatjuk, nincs többre igény. Magyarázkodásnak elég is lenne ennyi. De ne hamarkodjuk el a dolgot. Az egész világon bohóchiány van, lassan kihalnak a bohócfamíliák, azok a családok, amelyekben a legkisebbek apjuktól, nagyapjuktól örökölték a krumpliorrot, a „szárnyaló” parókát, az ormótlan lábbelit. S bár a fővárosi orfeumok, varieték megszűntek, azért a show-műsorok ismét népszerűek, s még nem említettük a bohócok nem elhanyagolható szerepét a gyerekek életében. Mert hiába mindenhol találunk olyan gyereket, aki ne hagyna ott csapot-papot egy bohócvigyorért? Talán nem ártana felmérni az igényt, hátha mégiscsak újjá lehetne szervezni a bohócnevelést. A tanárok készen állnak rá, hogy jól képzett bohócok léphessenek fel a honi színpadokon, ha már fogyatkozóban a porondok. S külföldön? Szomorú, de igaz: külföldön a félszáz magyar artista mellett ma mindössze egyetlen bohóc szerepel — az Ilii és Olli duó hölgytagja —, az egyik legrangosabb svájci cirkuszban, a Knie porondján. Pedig keresik a magyar bohócokat, szükség lenne rájuk mindenhol. Ki kellene használni a Gorkij fasori iskola nemzetközi tekintélyét, a még élő öreg tanárok tudását! Utánpótlás nélkül lassan azon tűnődhetünk, kivész-e a cirkuszi nevettetés a holnap Városligetéből? Mert a magyar „nagyok” is egyre kevesebben lesznek. Nincs már köztük sajnos „Stefi” sem —, Szabadi István. De van még — köszönet érte — Eötvös Gábor, Jászai-díjas érdemes művészünk. Neki még a porondon: „Van másik!” De helyette „nincs másik!” Lesz-e másik? F. R. a rendezőket a Színészszövetség oktatta Németh Antal vezetésével, a filmművészek szintén másutt tanultak. A fúzió során került az Akadémiára Balázs Béla, minden filmtudomány és filmesztétika világszerte legnagyobb alakja, Keleti Márton, Illés György. A dramaturg tanszak Háy Gyula vezetésével működött. Érdekességként említhetem, hogy a felszabadulást követő években — a Szentpál Olga vezette táncfőtanszak kebelében — külön képzés folyt a néptáncszervezők részére, ide akár két elemivel is be lehetett kerülni. — És akkor érkeztek meg a „fényes szellők szárnyán” a korszak legendás tehetségei is... — Abban az időben a tanárok tehetségkutató utakra jártak szerte az országban. 1948— 52 között volt például egy osztály: Horváth Teri, Soós Imre, Berek Kati, Psota Irén, Váradi Hédi... Kitűnő társaság volt. De visszatérve a kezdetekre, az . SZOCIALISTA MŰVÉSZETÉRT