Szocialista Művészetért, 1986 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1986-01-01 / 1-2. szám

1985. december 16-án és 17-én került sor a Művészeti Szakszerve­zetek X. Kongresszusára. E je­lentős eseményen Vass Imre, az MSZSZ elnöke köszöntötte a kongresszus küldötteit, a meghí­vott vendégeket, köztük Pál Lé­­nárdot, a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottságának titkárát Baranyai Tibort, a Szak­­szervezetek Országos Tanácsa fő­titkárát, (aki a Művészeti Szak­­szervezetek Szövetségének 1958. január 12-én megválasztott első főtitkára volt), Köpeczi Béla mű­velődési minisztert, Vinizlay Gyu­lát, a SZOT titkárát, Hárs Istvánt, a Magyar Rádió elnökét, Korni­­desz Mihályt, a Magyar Televízió elnökét, Szaitner Ivánt, a Kommu­nista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának titkárát, valamint az MSZMP KB-nak, a budapesti és VI. kerületi pártbizottságok­nak, a SZOT-nak, a KISZ-nek, a Művészeti Szövetségeknek, a MUOSZ-nak, a Fővárosi Tanács­nak jelenlévő képviselőit, továbbá a testvérszakszervezetek főtitká­rait, a Szakszervezetek Budapesti Tanácsa megjelent tisztségviselőit, jelenlévő kiváló művészeinket, a művészeti intézmények és vállala­tok vezetőit. — Szomorú kötelességünknek teszünk eleget — mondotta be­vezetőjében —, amikor megem­lékezünk azokról a szakszervezeti tisztségviselőkről, akik a IX. kong­resszus munkájában és még a kö­vetkező években is velünk voltak, akik életük utolsó napjáig segítő készséggel szolgálták szakszerve­zeti mozgalmunkat, a művészek és művészeti dolgozók munkáját, s ma már nincsenek közöttünk. Ne­vük, munkájuk, példás életük ma­radandó emléket hagy maga után a művészeti szakszervezetek törté­netében. Emlékezünk Bedács Sándorra, Bernáth Rózsára, Farkas Aladárra, Fehér Istvánra, Óvári Győzőre, Sári Tamásra és Pécsi Lászlóra, a központi vezetőség volt tagjaira, valamint Eszlári Pálra, a központi számvizsgáló bizottság volt tagjá­ra. Kérem a kongresszus résztve­vőit, hogy egy­perces néma felál­lással adózzunk emléküknek. Ezt követően javaslatot tett a kongresszus napirendjeire és ügy­rendjére majd a központi vezető­ség, a számvizsgáló bizottság és a Magyar Szakszervezetek XXV. kongresszusa küldötteinek létszá­mára, amelyet a küldöttek jóvá­hagyólag elfogadtak. Vass Imre el­nök ezután átadta a szót Simó Ti­bornak, a Művészeti Szakszerve­zetek Szövetsége főtitkárának, aki a központi vezetőség írásos beszá­molójához szóbeli kiegészítést fű­zött. Öt esztendeje annak—mondot­ta Simó Tibor a bevezetőjében —, hogy a IX. kongresszus megválasz­totta a központi vezetőséget és megbízta azzal, hogy szervezze és irányítsa a művészeti szakszerve­zeti mozgalmat, védje és képvi­selje a művészek és művészeti dol­gozók érdekeit. A X. kongresszus küldötteinek most arra a kérdésre kell választ adniuk: helyesek voltak-e a IX. kongresszus határozatai? Megtett-e mindent a központi vezetőség a vállalt feladatok teljesítéséért? És reálisak-e azok a tervek és célok, amelyeket a központi vezetőség a kongresszus elé terjeszt? Nézzünk szembe a tényekkel! A jól ismert gondok, főként a gaz­dasági nehézségek miatt senkinek sem volt könnyű az elmúlt évek­ben. Ebben az időszakban nem volt könnyű a szakszervezet mun­kája sem. A bizalmiak és bizalmi testületek, a szakszervezeti bizott­ságok és a szakmai elnökségek a megmondhatói, hogy a nehezebbé vált gazdasági körülmények köze­pette hogyan vált bonyolultabbá munkájuk, a tagság és a szakma jogos igényeinek, valamint a nép­gazdaság és a munkahelyek lehe­tőségeinek egyeztetése. Véleményünk szerint a korábbi célok helyesek voltak. Azokból számosat megvalósítottunk, vagy legalább is lépéseket tettünk tel­jesítésük érdekében. A megoldat­lan feladatokat pedig továbbra is napirenden kell tartanunk, mert nem a célok voltak helytelenek, hanem a gazdasági erőforrások szűkösek. Nem rejtjük véka alá: bőven van gondunk, dilemmánk, elintézésre váró kérdésünk. Ám önmagunk munkáját becsülnénk le, ha elhall­gatnánk vagy lekicsinyelnénk eredményeinket, amelyek hol elő­relépésben, olykor korábbi vívmá­nyaink megőrzésében, hol pedig egy-egy tervezett intézkedés szorí­tásának mérséklésében mutatha­tók ki. Mindezekről sok szó esett a kül­döttértekezleteken. Meg arról is, hogy az eredmé­nyeket az ágazati és a munkahelyi vezetéssel részben teljes egyetértés­ben, részben kompromisszumok árán, olykor pedig csak kemény és hosszan tartó viták után értük el. A kongresszus joga és köteles­sége, hogy a központi vezetőség e summás megállapítását megerő­sítse vagy módosítsa, okait ele­mezze, és a szükséges következte­téseket levonja. A központi vezetőség megbízá­sából azonban három kérdésről szeretnék részletesebben is szólni. Az első: hogyan ítéljük meg mű­vészeti életünket? A második: ho­gyan minősítjük a művészek és a művészeti dolgozók élet- és mun­kakörülményeit? Végül: miként értékeljük a művészeti szakszerve­zetek tevékenységét? Rátérve az első kérdésre, min­denekelőtt azt kívánjuk leszögez­ni, hogy a művészeti szakszerveze­tek az érdekképviseleti és érdekvé­delmi funkciójuk ellátása mellett alapvető feladatuknak mindenütt az alkotó munka feltételeinek ja­vítását tartották. A központi ve­zetőség több alkalommal tárgyalta e kérdéseket a művelődési minisz­ter, a tv és a rádió elnökének részvételével. Felelősnek érezzük magunkat is a rádió és a televízió munkájának segítéséért éppúgy, mint az új, ér­tékes művészeti alkotások megszü­letésének és a közönséghez való juttatásának előmozdításáért. Azt is tudjuk, hogy mindez elsősorban nem a szakszervezeti határozato­kon múlik, hanem a tagság hiva­tástudatából és szakmaszeretetéből fakad. Nem a mi feladatunk, hogy mű­veket és alkotásokat értékeljünk, de a mi kötelességünk is, hogy vé­leményt alkossunk a művészeti életről. Megítélésünk szerint az egyes művészeti ágak, ahogy az lenni szokott, az utóbbi öt évben sem fejlődtek egyformán. A mai magyar művészet gerincét azonban egy olyan vonulat jellemzi, amely­nek centrumában a valóság, az em­beri lét izgalmas és fontos kérdései állnak, amely a hiteles művészeti igazság felderítésére törekszik és a jelenkori magyar társadalom hely­zetének őszinte feltárására vállal­kozik. Az elmúlt fél évtizedben is olyan értékek születtek, amelyek közül nem egy itthon és határain­kon túl is elismerést vívott ki. Az sem vitatható, hogy tapasz­talhatók kedvezőtlen jelenségek is, mint például a távlatvesztés, vagy az eszmei elbizonytalanodás. Ez nem utolsósorban abból fakad, hogy világnézeti, ideológiai tölté­sét tekintve is sokszínű társada­lomban élünk, és az alkotók érték­ítéletét is eltérő eszmék befolyásol­ják. Mindehhez hozzájárulnak még a művészeti életben meglévő érték­rend-zavarok, az irányítás bizony­talanságai és az olykor kellően át nem gondolt szervezeti, vagy ká­derintézkedések is. Az értékek váltása és átrende­zése a mai magyar társadalom fej­lődésében napról napra tetten ér­hető, és csak lassan alakul ki a korábbi értékeket is magába építő új értékrend. Ez sokszor okoz bi­zonytalanságot. A művészeti alko­tások esetében az értéket nem a piaci viszonyok döntik el, mint az élet más területén. Nem biztos, hogy ami a legkeresettebb, az a legértékesebb is. És persze, az sem jelent önmagában művészi értéket, ha az alkotás csak egy szűk réteg érdeklődését és elismerését váltja ki. Mindezzel csak azt szeretném jelezni, hogy a legjobb szándék mellett sem könnyű az értékeket támogatni. Mi úgy látjuk, hogy valódi ér­tékeink megvannak. Ezek szocia­lista társadalmunk igenlése, n­em­­zeti egységünk megőrzése, szövet­ségi politikánk támogatása. Ma is valódi és igazán ható er­kölcsi érték a tisztesség, a fegyelem, a munka becsülete, az emberiség békéje, a haza szeretete, a szolida­ritás és sok más, amit a művészeti szakszervezeti mozgalom is minden eszközével támogat, ahogy arra a kongresszusi dokumentumban is utaltunk. Mindezeknek a társa­dalmi értékeknek a művészet nyel­vén történő megformálása már az alkotás szférájába tartozik. Központi vezetőségünk önálló napirendként foglalkozott a Ma­gyar Rádió, majd a Magyar Tele­vízió művészi alkotó és művészetet népszerűsítő tevékenységével. A Magyar Rádió az elmúlt évek­ben jól tett eleget feladatának, lé­pést tartott a társadalom és a hall­gatók igényeivel, elkötelezetten, gyorsan és hitelesen tájékoztatott. Figyelmet fordított a kortárs mű­vészet bemutatására, továbbra is a művészeti élet fontos mecénása maradt, és alkotóműhelyként is nőtt tekintélye. A Magyar Tele­vízió a tájékoztatás, a közvéle­ményformálás, a művelődés és a szórakoztatás, valamint a műalko­tások létrehozásának is jelentős in­tézménye. A központi vezetőség elismerte, hogy a televízió kedve­zőtlen adottságai ellenére is igyek­szik kielégíteni a vele szemben tá­masztott sokféle igényt. Ennek teljesítését azonban aka­dályozzák a televízió ismert kö­rülményei, amelyeknek egyik nem kívánatos következménye a sok is­métlés, az önálló produkciók szá­mának jelentős visszaesése, a nem­zeti karakter elhalványodása. Szólni kívánok arról is, hogy az utóbbi időben szenvedélyes viták alakultak ki akörül, hogy miként hat a támogatási rendszer a kívá­natos értékrend elérésére. A mi véleményünk szerint nem szabad eleve szembeállítani a művészi ér­téket és a jövedelmezőséget, hi­szen művészileg igényes alkotás is lehet jövedelmező, jóllehet nem ez a jellemző. Simó Tibor, az MSZSZ főtitkára szóbeli kiegészítőjét tartja (Fotó: Mezey Béla) Hegedűs D. Géza színművész Jevtusenko: „Nehogy mábaj legyenisták” című versét sza­valja (Fotó: Mezey Béla) A Művészeti Szakszervezetek X. kongresszusának küldöttei a kezdés előtt néhány perccel még egy utolsó pillantást vetnek a dokumentumokra (Fotó: Mezey Béla) ÁRA: 5 Ft

Next