Művészvilág, 1987 (30. évfolyam, 1-11. szám)
1987-01-01 / 1. szám
MŰVÉSZVILÁG A magyar kultúra útja (1945—1985) Gondolatok Köpeczi Béla új könyvéről Köpeczi Bélának A magyar kultúra harminc éve (1945— 1975) című könyvét 1977-ben vehettük kézbe. Most, tíz évvel később újból találkozhatunk e kötet módosított, kiegészített, bővített változatával, amely A magyar kultúra útja (1945—1985) címmel jelent meg. Aki áttanulmányozza az ilyen formában ismét megjelentetett könyvet, helyeselni fogja a szerző és a Kossuth Kiadó vállalkozását. Üdvözli az olvasó, mert Köpeczi Béla kézikönyve nem egyszerűen csak tíz évvel nagyobb időszakot fog át, hanem teljesebben, gazdagabban, elemzőbben tárgyalja a magyar kultúra felszabadulás utáni útját. Kérdéskörök Elég csak kiemelni néhány fejezetcímet és kérdéskört a könyv tartalmából, hogy érzékeljük szellemi fejlődésünk folyamatai totális bemutatásának igényét. íme, kedvcsinálóként egy kis ízelítő: A marxizmus kultúrafelfogása; A tudományos-technikai haladás és a kultúra; Az elit- és a tömegkultúra; A népesedési és települési viszonyok hatása a kultúrára; Gazdasági-technikai fejlődés, munka, szabadidő; Társadalmi szerkezet és mobilitás; Jövedelem, fogyasztás, életkörülmények; A kulturális kiadások öszszetétele és alakulása. Ezek után a szerző áttekinti a szocialista művelődéspolitika főbb jellegzetességeit és egyes szakaszait 1945-től napjainkig. Külön fejezet foglalkozik a művelődéspolitika egyes tartományaival, a tudomány társadalmi funkciójával, az irodalom és a művészetek hivatásával, a reformok útját járó közoktatással és a közművelődéssel. Érdekes, izgalmas az a fejezet, amely a Kultúra, tudat, magatartás, életmód címet viseli. Ebben a részben olvashatunk a társadalmi és a mindennapi tudatról, a világnézet, a magatartás és az életmód összefüggéseiről. Időszerű témakör az egyenlőség és az igazságosság problematikája; az a változás, amely e fogalmak értelmezésében az utóbbi időben végbement. Ugyancsak napjaink állandó beszédtémája az értékek zavara, bizonytalansága, a szilárd értékrend kialakításának esélye. Köpeczi Béla összegezi azokat a kutatási eredményeket, amelyeket Hankiss Elemér, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor, valamint Vitányi Iván és Utasi Ágnes szociológiai vizsgálatai tartalmaznak. A könyv zárófejezete — Magyar kultúra — Világkultúra — azt a régóta napirenden lévő kedvezőtlen tényt dokumentálja, hogy miközben hazánk nyitott a világ kulturális értékeinek befogadására, addig a nyugati országoknak — ideologikus embargópolitikája miatt —• nincs meg az az érdeklődésük a magyar művészet iránt, amelyet színvonala okán joggal elvárhatnánk, liográfia egészíti ki. De legfőképpen azért ajánlhatjuk a könyvet egymás figyelmébe, mert szellemi életünk beszédes panorámáját nyújtja. Nem elkülönítve tárgyalja a kultúra egyes területeit, intézményeit, a kulturális politika elveinek és gyakorlatának változásait, a szellemi termelés és fogyasztás problémáit, hanem együtt: egymásraépültségükben, feltételezettségükben. Azt a látásmódot erősíti a szerző, hogy a kultúra, a gazdaság, a társadalom és a politika között állandóak, szorosak, bonyolultak és kölcsönösek a kapcsolatok. Nemcsak tájékoztatást kapunk a könyv lapjain, hanem követendő szemléletet, értékelő elemzést, az ellentmondások feltárását; olvashatjuk a vitapontokat, a kritikákat, láthatjuk a gondok, a konfliktusok hátterét, érzékelhetjük az események okait is. Töprengések Nem mond ellent a kötet értékeinek az, hogy maradnak az emberben kérdőjelek, továbbgondolásra kényszerítő tények, töprengésre sarkalló dilemmák. Különösen az utóbbi évtized fejleményei alapján. Mert vitathatatlanok a negyven év eredményei, a kulturális forradalom vívmányai, de az is napi tapasztalat, hogy sok a probléma a kulturális, művészeti életben. Újra termelődik egy alacsony műveltségű réteg, nem megfelelő az értékek kiválasztása és terjesztése, terjed a negativizmus, háttérbe szorultak az eszmei kérdések, elbizonytalanodott a kritika, csökkent a tanulás, a művelődés ázsiója, felerősödött a kommercializálódási irányzat és így tovább. Ezek a homlokráncoló jelenségek figyelemre méltóak, mégha e problémák gyökere nem is mind a kulturális életben keresendő. És voltak illúzióink is. Olyanok például, hogy az iskolázottsági szint emelkedésével automatikusan növekszik majd az emberek érdeklődése és befogadókészsége a kulturális értékek iránt. Be kell látnunk, nincs ilyen automatizmus. Számolnunk kell azokkal a következményekkel is, amelyek a többletmunkák növekedésével és a szabadidő csökkenésével járnak. Változott a művészet szerkezete, hierarchiája, változtak a művészek közéleti szerepvállalásai is. A gazdaságosság elvének érvényesítése, a vállalkozások térhódítása nemcsak színesebbé tette a kulturális élet palettáját, de olyan folyamatokat is elindított, amelyeknek van hordaléka is. A nyolcvanas években felerősödő gazdasági nehézségek sok olyan kérdést vetettek fel, amelyekre most keresünk válaszokat. Hogyan, milyen irányban? Ahogyan Köpeczi Béla írja: „A gazdasági, társadalmi, kulturális feltételek további javítása, a demokrácia kiszélesítése, s ezzel együtt az egyes ember világnézetének, magatartásának, életmódjának a szocialista-humanista értékek szellemében való alakítása áll most a társadalom előtt mint hosszú, de megvalósítható feladat.” Kárpáti Sándor Ajánlás Azt gondolom, a fentiekben leírt vázlatos tartalomjegyzék önmagában is kíváncsiságot gerjesztő ajánlás a könyv megszerzéséhez és olvasásához. Jó szívvel ajánlhatja a recenzens azért is, mert a magyar kultúra fejlődésének tendenciáit rendkívül szemléletes és sokoldalú statisztikai táblázatok illusztrálják, valamint bő forrásjegyzék, részletes bib Bándi András rajza 3 MŰVÉSZVILÁG — történelem „Az az átalakulás, mely a társadalom minden rétegében jelentkezik, új hangot, új kérdéseket követel, mindez arra az elhatározásra késztet, hogy a MŰVÉSZVILÁG ezeknek az átalakulásoknak a hű szószólója legyen... Nem leszünk részrehajlók, mindig az igazság, a szimpla tényeknek leszünk kardosai, amiből természetszerűleg kifolyik, hogy sok lesz a sorok közötti tüske, de közülük minden nehézség nélkül kikereshetjük a világot is. Az előfizetési ár csekély volta mutatja, hogy a lapot mindenki részére hozzáférhetővé akarjuk tenni...” Az idézett gondolatok nem a művészeti szakszervezetek lapjának névváltoztatási mottójaként fogalmazódtak meg. Kevesen tudják, hogy közel kilencven évvel ezelőtt már megjelent egy szintén „Művészvilágának nevezett folyóirat. Ennek megsárgult hasábjai között olvasható a citált program. Lapunk névváltoztatása alkalmából idézzük fel tehát a múltat. * Az 1899. április 1-jén Budapesten napvilágot látott Művészvilág „a modern viszonyoknak megfelelő, az összes művészeteket felkaroló” lapot kívánt az olvasó kezébe adni. Szerkesztője és kiadója Rudnai Győző volt (aki a korabeli művészeti élet hírneves és kiemelkedő alakjaitól, Várady Antaltól és Bartók Lajostól tanulta el a művészetek tiszteletét, szeretetét). A millenniumi idők hatása alatt Rudnai úgy vélte, hogy „minden téren, a társadalom minden rétegében új szellem nyilatkozik meg, mely ledönti, lerombolja az ósdivilágnézetet, az elavult felfogásokat, s jóval frissebb, egészségesebb eszméket vet felszínre”. A századforduló idején készített szerkesztői üzenetet napjainkban is könnyedén értelmezhetjük: ma akadályok gördülnek elénk, amiket az elmúlt idő még otthagyott, de meg vagyunk győződve, hogy áthidaljuk őket, s azután eljutunk oda, ahol az igazi művészi alkotás és becsvágy veszi kezdetét. Az első Művészvilág nevű folyóiratnak rangot adott Molnár Ferenc, Krúdy Gyula vagy éppen Maupassant néhány írása. Rendszeresen publikáltak a lapban a kor legnépszerűbb hírlapírói: Bársony István, Salamon Ödön, Thury Zoltán. A képzőművészeti kritikákat például Zsilinszky Mihály akadémikus vagy Kacziány Ödön festőművész-író jegyezték. A grafikákat Lotz Károly, Vaszary János, Kubinyi Sándor, Böhm Pál készítették. Ma már kultúrtörténeti érdekességet jelent az a sok írás, amely a korabeli Nemzeti Színház, Vígszínház, Magyar Színház, Népszínház, Budai Színkör, Városligeti Színkör működésével vagy a M. Kir. Operaház produkcióival, az Országos Zeneakadémia és a Filharmónia hangversenyéletével foglalkozott. A lap, miután elveszítette anyagi bázisát (meghalt a mecénás), 1902-ben megszűnt. * A második névrokon Művészvilág— művészeti és szépirodalmi közlönyként — Újvidéken 1901-ben jelent meg. Kétéves fennállása alatt a lapot előbb Piukovich Sándor, majd Herman Jenő szerkesztette. * Művész-Világ címmel 1916 novemberében Kispest-Erzsébetfalván Úr György laptulajdonos színházi és mozi hetilapot jelentetett meg. A „színházak és a mozgók egész heti műsora” azonban mindössze csak három hónapot élt.* 1921—1922 között egy „színházi és művészeti lap” szintén Művészvilág névre kereszteltetett. A folyóiratot Breitner Károly és Ságipál László közösen jegyezték. A szerkesztőség és a kiadóhivatal a VI. kerületi Szív utca 33. számú házban volt. * A magyar sajtótörténet sorrendben következő — ez idáig utolsó előtti — „Művészvilág” lapja 1937-ben „irodalmi, művészeti, zenei és kritikai folyóiratként” látott napvilágot, Veress Ferenc szerkesztésében. Érdekes különlegessége e folyóiratnak, hogy a második (utolsó) évfolyama közli Veres Péter egyik írását, amely egyébként a szerző „Az Alföld parasztsága” című könyvének egyik fejezete. * Most — 1987 januárjától — a Művészvilág-történelemnek a legfiatalabb újszülöttjét köszönthetjük. Badarság lenne szellemi, világnézeti azonosságokat keresni a mi lapunk, valamint az elmúlt évtizedekben megjelent azonos nevű Művészvilág folyóiratok között. Történelmietlenség lenne ez, hiszen a névadók feltehetően nem tudva egymásról más-más szerkesztői elveket és olvasói igényeket szolgáltak, eltérő társadalmi és történelmi körülmények között. Az „újszülött” Művészvilág tehát nem testvér, de még csak féltestvér sem. A rokonság családfakutatása közben azonban megállapíthatjuk, hogy a Művészvilág famíliából nem kell kitagadnunk senkit, nem volt közöttük olyan, akit ma szégyenleni kellene, mert bulvár- vagy pletykalap volt. A kiadói szándékok általában az alkotásba vetett bizalmat tükrözték, hitték, hogy a művészetek szebbé, jobbá teszik a világot. Ennek igazolására idézzünk fel például a következő gondolatokat a Kispesten 1916. december 9-én megjelent Művész-Világból: „Külföldön felvetődött egy olyan szervezet létrehozásának a terve, amely a művészek anyagi helyzetét figyeli, illetőleg a reászorult érdemeseket figyeli. Nagyon örvendetes volna, ha a tervbe vett szervezkedés épp olyan tökéletes megoldást nyerne a kivitel minden részletében, amilyen pompás maga: az alapeszme. Szinte lázító ez az összetett szó: művésznyomor. A művész az emberiség jótevője. Lelkének üdvösségét, akaratának nem mindennapos voltát, productióinak általános hatását odaadja embertársainak. Hogy lehet az, hogy az ily ajándékszóró lény, az ilyen földi istenség nyomorog? — Vagy, hogy lehet az, hogy az egyik vízen és kenyéren tengődik, a másik dúskál a tóban? Mindenekelőtt egy kis tisztogatást kell végezni a fogalmakban. Ugyanis művészeti pályán nagyon sokan vannak, de közöttük művész — nagyon kevés... .. .Hideg üzérszellem támadta meg a fennkölt múzsákat, s ma már a művészettel való üzérkedés — nem is bűn többé. Pedig fenntartás nélkül vallom, hogy ugyanaz az undorérzés lepi el a közérzetemet, ha művészettel való üzérkedést látok, mint, amikor a reális szerelmet bocsátják áruba. Nem azt mondom, hogy a művészet legyen minden anyagiasságtól mentes. Teljes abszurdum volna. De ne az anyagi legyen a cél. Az anyagi csak eszköze legyen az igazi célnak: emelkedés a minél tökéletesebb művészi felé.” Dura László