Művészvilág, 1989 (32. évfolyam, 1-5. szám)
1989-01-01 / 1. szám
MŰVÉSZVILÁG XXXII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM • A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK LAPJA • 1989. JANUÁR Valódi párbeszédet Beszélgetés Für Lajos történésszel A magyar politikai élet palettája a társadalmi, gazdasági válság mélyülésével mind színesebbé válik. Alternatív szervezetek, mozgalmak sora jön létre, amelyek a maguk politikai nézeteinek megfelelően igyekeznek részt vállalni az ország jobbításában. Ezen szervezetek közül a legnagyobb tömegbefolyással napjainkban a Magyar Demokrata Fórum rendelkezik. Az MDF céljairól, a kultúra, a művészetek helyzetéről, a kibontakozás lehetőségéről, a pluralizmus esélyeiről beszélgettünk Für Lajos történészszel, a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnökségének tagjával. — Miként ítéli meg az MDF a kultúra helyzetét és szerepét a mai magyar társadalomban? — Ha az MDF szellemi szülőatyjainak névsorát végignézzük, akkor látjuk, hogy írókról, történészekről, politológusokról, azaz a kultúra iránt elkötelezett személyiségekről van szó, akik számára a kultúra a létezés feltételét jelenti. Az MDF már csak ezért sem kezelheti sokadrangú kérdésként a kultúra ügyét. Sokszor fel is róják nekünk, hogy nem vagyunk elég érzékenyek a gazdasági problémák iránt. A hivatalos politika és bizonyos alternatív csoportok ugyanis azt vallják, hogy manapság a gazdaság a mindent meghatározó és eldöntő tényező. Mi ezt nem egészen így látjuk, jóllehet tudjuk, hogy a gazdaságnak valóban nagyon fontos szerepe van. Az a meggyőződésünk, hogy Magyarországon a szellemi, erkölcsi szféra, tehát a társadalomnak kevéssé látható mozgásterületei sokkal kritikusabb helyzetbe kerültek, mint a gazdaság, amelynek betegségei számokkal is jól illusztrálhatók. Az MDF úgy véli, hogy annak az általános erkölcsi, morális, kulturális krízisnek az orvoslása nélkül, amiben jelenleg az ország van, egy tapodtat sem lehet előrejutni. Persze a gazdaságot valamiféle működő tőke segítségével időlegesen életre lehet lehelni, de ez önmagában nem tud tartósan hatni. Nem arról van tehát szó, hogy az MDF előbb szeretné rendbehozni a kultúra szénáját, mint a gazdaságét; egyszerűen azt valljuk, hogy a mai válság sokkal átfogóbb, mélyebb annál, minthogy gazdasági válsággá lehetne leegyszerűsíteni. Igen ám, de a kultúra kibontakoztatása a jelen helyzetben aligha szerepel az első számú kormányzati teendők között, az erőket inkább a gazdaság talponmaradása érdekében koncentrálják... — A tömegkommunikáció nagyon sokat foglalkozik azzal, hogy nem szabadna a kultúra ügyét, — most a kultúra fogalmát tágabb értelemben használom, beleértem a közegészségügyet is — enynyire elhanyagolni. Az a gyanúm azonban, hogy itt süket füleknek beszél mindenki. A napi gyakorlat ugyanis azt bizonyítja, hogy mindinkább megerősödik az egysíkú, financiális szemlélet, a vezetés csakis monetáris alapon tudja elképzelni a kivezető utat. Nekem személy szerint az a meggyőződésem, hogy amennyiben ehhez a politikához ragaszkodnak, akkor nemhogy a gazdasági kátyúból nem keveredik ki az ország, de az egész egyszerűen katasztrofális krízisbe sodródik. — Hogyan érinti mindez a kultúra, a művészetek helyzetét, miként befolyásolja sorsát, jövőjét?— Amennyiben a kormányzat a jelenlegi módon igyekszik orvosolni a bajokat, akkor szinte semmi esélyt sem látok a kultúra megújulására. Talán az alternatív csoportokés a már korábban is hivatalosan működő szervezetek fellépése — gondolok például a Hazafias Népfrontra, a KISZ-re, a szakszervezetekre, amelyek megpróbálják védeni a kultúra érdekeit és értékeit — előbb-utóbb jobb belátásra kényszeríti a kormányzatot. — Képes lehet-e a szakszervezet arra, hogy valóban eleget tegyen érdekvédelmi funkciójának? — Véleményem szerint a szakszervezet még nagyon az elején jár annak az útnak, amelyet meg kell tennie ahhoz, hogy igazán betölthesse hivatását. Mostanában ébred rá újra a mozgalom, hogy elsődleges feladata mégiscsak tagsága érdekeit védeni, s nem pedig a munkafegyelem felett őrködni, a munkahelyi versenyszellemet élesztgetni, az üdültetést megszervezni, vagy egyéb mellékes, esetleg nem is a szakszervezetre tartozó ügyeket felvállalni. A SZOT is kezdi felismerni, mit is kívánnak meg tőle saját hagyományai és a pillanatnyi helyzet. Azt nem tudhatom természetesen, hogy tényleg képes lesz-e a SZOT egyenlő módon, a közéletben betöltött súlyuknak, szerepüknek megfelelően képviselni az egyes ágazatok érdekeit. Sok régi és rossz reflex hat ugyanis a szakszervezetben, amit nagyon nehéz lesz megváltoztatni, már csak azért is, mert nagyjában-egészében ugyanaz a funkcionáriusi garnitúra viszi tovább az ügyeket, mint régen. Ami a művészeteket illeti: azt hiszem, a művészek érdekképviseletének terén nemcsak a szakszervezeteknek lennének nagyon fontos teendői. Hiszen igazi pezsgés csak akkor várható a meglehetősen merevvé vált szellemi életben, ha a különféle műhelyek, iskolák nemcsak művészi elképzelésekről vitázhatnak, hanem politikai síkon is megnyilvánulhatnak. Magyarán: a művészetekben is pluralizmusra és demokráciára van szükség, mert enélkül aligha képzelhető el a kibontakozás. — Ehhez kormánypárti vagy ellenzéki szakszervezet szükségeltetik? — A magyar szakszervezeti mozgalom, csakúgy, mint a többi közép- és kelet-európai országban, a múlt század végén a munkásmozgalomból nőtt ki. Életrehívója, megszervezője a Szociáldemokrata Párt volt. Vagyis, ellentétben a nyugat-európai megoldásokkal, ebben a régióban a munkáspárt és a szakszervezet sorsa szorosan összefonódott. Magyarországon ez az állapot egészen a két munkáspárt egyesüléséig fennmaradt. A későbbiekben aztán az MDP, majd az MSZMP, politikájának kialakításakor rendre a munkásságra hivatkozott, ám a hatalom valódi céljai korántsem mindig estek egybe azoknak az érdekeivel, akiknek a nevében azokat megfogalmazták. A szakszervezet pedig ebben a helyzetben nem függetlenedett az uralmon lévő párttól, hanem integrálódott a hatalomba, annak egyik végrehajtó szervévé degradálódott. Ma a szakszervezet egyik fő feladata tehát a függetlenné válás, hiszen ez mindenütt a világon így van: a szakszervezet első számú teendője nem lehet más, mint a tagság érdekeinek védelme. Ebbe az érdekvédelembe az is belefér, hogy a szakszervezet adott esetben követelésekkel lépjen fel a kormányzattal szemben. Nem várható el a szakszervezettől, amely végre megpróbálja betölteni azt a hivatását, amit mindig is kellett volna, hogy az ország igen nehéz helyzetére tekintettel minden harc nélkül visszavonuljon, amikor azt a kormányzat úgy látja jónak. A követelések kapcsán természetesen egyáltalán nem arra gondolok, hogy a szakszervezet vigye kenyértörésre a dolgot — hiszen a zűrzavaros állapotokból semmi jó sem származhat —, hanem arra, hogy úgy próbáljon kompromisszumot kötni, hogy annak nyomán a dolgozók is jól járjanak. — Milyen kapcsolata van az MDF-nek a szakszervezetekkel? — A Magyar Demokrata Fórum jelenleg elsősorban értelmiségi tömörülés, de nagyon szeretnénk a jövőben a társadalom széles rétegeinek érdekeit kifejezni. A szakszervezettel kapcsolatos álláspontunk megegyezik a többi hivatalos és nem hivatalos szervvel kapcsolatos álláspontunkkal. Azaz párbeszédre törekszünk mindenkivel, így a szakszervezettel is, ha erre lehetőség és igény van, illetve ha a párbeszédnek van értelme. A hivatalos szakszervezettel egyelőre nincs kapcsolatunk, a TDDSZ és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete viszont már megkeresett minket; utóbbiak alakuló ülésén részt is vettünk. — Mennyire tartja irreverzibilisnek a most tapasztalható társadalmi folyamatokat, lehet-e alternatívája a demokratikus pluralizmusnak? — Meggyőződésem, hogy a politikai paletta színesedését a hatalmon lévők egy része őszinte örömmel fogadja. Persze nem gondolkodik mindenki így, de az ország válságos helyzete sok választási lehetőséget nem kínál. Az általános európai folyamatok, a nagyhatalmi viszonyok átalakulása, a szocialista országok belső változásai mind-mind arra utalnak, hogy demokratizálódás nélkül Magyarország sem juthat előbbre. Az MDF szerint az új utakat nem lehet drasztikus, radikális módszerekkel keresni; őszinte, valódi párbeszédre kell törekedni ahhoz, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság egyáltalán fennmaradhasson. Ha valaki most rosszul politizál, akár úgy, hogy „fentről”, akár úgy, hogy „lentről” kezd el türelmetlenkedni, netán fenyegetőzni, akkor nagyot hibázik: az anarchia felé sodorhatja az országot. Márpedig éppen ez az, amitől mindenkinek óvnia kell a nemzetet. S. Tóth János Szerkesztőségünk örömmel tesz eleget annak a kérésnek, hogy lapunk hasábjain helyt adjon egy köszönőlevélnek, amely kollégáknak, intézményeknek és ismeretlen jótevőknek szól. Annál is inkább tesszük ezt, mivel ebben a nehéz helyzetben egyre kevesebbet figyelünk egymásra, egyrekevesebbet törődünk egymással. A közöny eluralkodott már emberi kapcsolatainkon, a szükség, a kényszer, a megélhetés gondjai elfeledtetik velünk gyakran azt, hogy mindenekelőtt egymást segítve juthatunk el ahhoz, hogy megoldjuk nehézségeinket. Mondhatnánk úgy is, ma már nem divat egymást segíteni. Sőt egyre kevésbé lesz az. Hogy ez mégis megtörtént, erre büszkék vagyunk, hiszen Szilárd Katalin és Péch Zoltánné zenetanár sok gondja és munkája mellett odafigyelt kollegájuk, Harasztiné Jelinek Zsófia csellótanár betegségére és gondjaira. Az ő gyógyítását kívánták segíteni azzal, hogy elindítottak egy segítőakciót, pénzt gyűjtöttek össze tanártársuknak, mert a betegsége olyan kezelést igényel, melyet ma még csak Japánban alkalmaznak. Gyógyítása viszont meghaladta a kis család lehetőségét, akik még önálló otthon nélkül az egyik szülővel laknak a hatéves pici kislánnyal. Gyűjtést indítottak Budapesten, melyben részt vállalt a Zeneművészek Szakszervezete, valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az ÁHZ, a Budapesti Kórus, de nem közömbös számunkra az, hogy forintjaikkal több mint ezerkétszáz zenetanár és -művész adta össze azt a pénzt, amely szükséges volt ahhoz, hogy a zenetanár Japánban kezeltesse magát. Az önzetlen segítséget látva az Egészségügyi Minisztérium is előteremtette a kezeléshez szükséges több mint négyszázezer forintot érő összeget. Mindez történt, és elkezdődött 1988 tavaszán és az összefogásnak köszönhetően december közepén íródott ez a levél, melyben Harasztiné Jelinek Zsófia megfogalmazta a köszönetét: „Kedves segítőkész kollégák és ismeretlen Jótevők! Hamarosan végéhez érek a kezelésnek itt, Japánban. Még egy teljes hónapom van hátra. Nagyon kemény munka árán, mindennap újrakezdve — sok évvel ezelőtti állapotomat nyertem vissza. A kezelés még Japánban is drágának számít, hát még más országból jövőnek. Ahhoz, hogy a több hónapon át tartó kezelésre eljussak ilyen távoli országba, igen sok ember segítőkészségére volt szükségem. Köszönöm elsősorban egykori csellótanáromnak, Szilárd Katalinnak, aki látva betegségemet és hallva ez igen hatásos gyógymódról, gyűjtést indított, hogy a hatalmas öszszeg ne legyen akadálya a gyógyulásnak. Köszönöm Péch Zoltánná zongoratanárnőnek — a XVIII. kerületi Zeneiskola szakszervezeti titkárának —, hogy a gyűjtés gondolatát magáévá téve, erejét, idejét nem kímélve, mindent és mindenkit megmozgatott érdekemben. Elsősorban szakszervezeti titkáromtól tudom, megható volt, mennyire segítőkész volt csaknem mindenki. Magánember éppen úgy, mint hivatalos személy. A magas hivatali vezetők is mind megértették vágyamat, problémámat és kivétel nélkül mindenki segített. Később magam is kapcsolatba kerültem többet közülük. Örömmel töltött el emberségük. Köszönöm a hatalmas anyagi segítséget. Az, hogy igen sokan vállaltak anyagi áldozatot, hogy sokan álltak mellettem, egyben állandó belső ösztönzést is jelentett. Amikor úgy éreztem, hogy nem megy tovább, arra gondoltam, hány ember tett értem. Biztosan várják az eredményt is. Ez nagyon megerősített. Gondoltam a sok otthon levő betegre, s arra, milyen szerencsés helyzetbe kerültem sok ember segítsége által. Köszönettel gondolok mindenkire, aki hozzájárult ahhoz, hogy én most itt a gyógykezelésben részesülhettem! Üdvözletem küldöm a szép Kyüshü szigetről, vitából: Harasztiné Jelinek Zsófia csellótanár.” Köszönet 23 -t-re a segítőkészségért Godány Gabriella rajza ÁRA: 2,50 Ft