Művészvilág, 1989 (32. évfolyam, 1-5. szám)

1989-01-01 / 1. szám

MŰVÉSZVILÁG XXXII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM • A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK LAPJA • 1989. JANUÁR Valódi párbeszédet Beszélgetés Für Lajos történésszel A magyar politikai élet palettája a társadalmi, gazdasági válság mé­lyülésével mind színesebbé válik. Alternatív szervezetek, mozgalmak sora jön létre, amelyek a maguk po­litikai nézeteinek megfelelően igye­keznek részt vállalni az ország job­bításában. Ezen szervezetek közül a legnagyobb tömegbefolyással napjainkban a Magyar Demokrata Fórum rendelkezik. Az MDF cél­jairól, a kultúra, a művészetek helyzetéről, a kibontakozás lehe­tőségéről, a pluralizmus esélyeiről beszélgettünk Für Lajos történész­szel, a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnökségének tagjával. — Miként ítéli meg az MDF a kultúra helyzetét és szerepét a mai magyar társadalomban? — Ha az MDF szellemi szülő­­atyjainak névsorát végignézzük, akkor látjuk, hogy írókról, törté­nészekről, politológusokról, azaz a kultúra iránt elkötelezett szemé­lyiségekről van szó, akik számára a kultúra a létezés feltételét jelenti. Az MDF már csak ezért sem­ kezel­heti sokadrangú kérdésként a kul­túra ügyét. Sokszor fel is róják ne­künk, hogy nem vagyunk elég ér­zékenyek a gazdasági problémák iránt. A hivatalos politika és bizo­nyos alternatív csoportok ugyanis azt vallják, hogy manapság a gaz­daság a mindent meghatározó és eldöntő tényező. Mi ezt nem egé­szen így látjuk, jóllehet tudjuk, hogy a gazdaságnak valóban na­gyon fontos szerepe van. Az a meg­győződésünk, hogy Magyarorszá­gon a szellemi, erkölcsi szféra, te­hát a társadalomnak kevéssé lát­ható mozgásterületei sokkal kriti­kusabb helyzetbe kerültek, mint a gazdaság, amelynek betegségei szá­mokkal is jól illusztrálhatók. Az MDF úgy véli, hogy annak az álta­lános erkölcsi, morális, kulturális krízisnek az orvoslása nélkül, ami­ben jelenleg az ország van, egy ta­podtat sem lehet előrejutni. Persze a gazdaságot valamiféle működő tőke segítségével időlegesen életre lehet lehelni, de ez önmagában nem tud tartósan hatni. Nem arról van tehát szó, hogy az MDF előbb sze­retné rendbehozni a kultúra szé­náját, mint a gazdaságét; egysze­rűen azt valljuk, hogy a mai válság sokkal átfogóbb, mélyebb annál, minthogy gazdasági válsággá le­hetne leegyszerűsíteni.­­ Igen ám, de a kultúra kibon­takoztatása a jelen helyzetben alig­ha szerepel az első számú kormány­zati teendők között, az erőket in­kább a gazdaság talponmaradása érdekében koncentrálják... — A tömegkommunikáció na­gyon sokat foglalkozik azzal, hogy nem szabadna a kultúra ügyét, — most a kultúra fogalmát tágabb ér­telemben használom, beleértem a közegészségügyet is — eny­­nyire elhanyagolni. Az a gyanúm azonban, hogy itt süket füleknek beszél mindenki. A napi gyakorlat ugyanis azt bizonyítja, hogy mind­inkább megerősödik az egysíkú, financiális szemlélet, a vezetés csak­is monetáris alapon tudja elkép­zelni a kivezető utat. Nekem sze­mély szerint az a meggyőződésem, hogy amennyiben ehhez a politi­kához ragaszkodnak, akkor nem­hogy a gazdasági kátyúból nem keveredik ki az ország, de az egész egyszerűen katasztrofális krízisbe sodródik. — Hogyan érinti mindez a kul­túra, a művészetek helyzetét, mi­ként befolyásolja sorsát, jövőjét?­­— Amennyiben a kormányzat a jelenlegi módon igyekszik orvosol­ni a bajokat, akkor szinte semmi esélyt sem látok a kultúra megúju­lására. Talán az alternatív csopor­tokés a már korábban is hivatalo­san működő szervezetek fellépése — gondolok például a Hazafias Népfrontra, a KISZ-re, a szakszer­vezetekre, amelyek megpróbálják védeni a kultúra érdekeit és érté­keit — előbb-utóbb jobb belá­tásra kényszeríti a kormányzatot. — Képes lehet-e a szakszervezet arra, hogy valóban eleget tegyen érdekvédelmi funkciójának? — Véleményem szerint a szak­­szervezet még nagyon az elején jár annak az útnak, amelyet meg kell tennie ahhoz, hogy igazán betölt­hesse hivatását. Mostanában ébred rá újra a mozgalom, hogy elsődle­ges feladata mégiscsak tagsága ér­dekeit védeni, s nem pedig a mun­kafegyelem felett őrködni, a mun­kahelyi versenyszellemet élesztget­ni, az üdültetést megszervezni, vagy egyéb mellékes, esetleg nem is a szakszervezetre tartozó ügye­ket felvállalni. A SZOT is kezdi felismerni, mit is kívánnak meg tőle saját hagyományai és a pilla­natnyi helyzet. Azt nem tudhatom természetesen, hogy tényleg képes lesz-e a SZOT egyenlő módon, a közéletben betöltött súlyuknak, szerepüknek megfelelően képvisel­ni az egyes ágazatok érdekeit. Sok régi és rossz reflex hat ugyanis a szakszervezetben, amit nagyon ne­héz lesz megváltoztatni, már csak azért is, mert nagyjában-egészében ugyanaz a funkcionáriusi garnitúra viszi tovább az ügyeket, mint ré­gen. Ami a művészeteket illeti: azt hiszem, a művészek érdekképvise­letének terén nemcsak a szakszer­vezeteknek lennének nagyon fontos teendői. Hiszen igazi pezsgés csak akkor várható a meglehetősen me­revvé vált szellemi életben, ha a különféle műhelyek, iskolák nem­csak művészi elképzelésekről vitáz­hatnak, hanem politikai síkon is megnyilvánulhatnak. Magyarán: a művészetekben is pluralizmusra és demokráciára van szükség, mert enélkül aligha képzelhető el a ki­bontakozás. — Ehhez kormánypárti vagy el­lenzéki szakszervezet szükségelte­tik? — A magyar szakszervezeti moz­galom, csakúgy, mint a többi kö­zép- és kelet-európai országban, a múlt század végén a munkásmoz­galomból nőtt ki. Életrehívója, megszervezője a Szociáldemokrata Párt volt. Vagyis, ellentétben a nyugat-európai megoldásokkal, eb­ben a régióban a munkáspárt és a szakszervezet sorsa szorosan össze­fonódott. Magyarországon ez az állapot egészen a két munkáspárt egyesüléséig fennmaradt. A későb­biekben aztán az MDP, majd az MSZMP, politikájának kialakítá­sakor rendre a munkásságra hivat­kozott, ám a hatalom valódi cél­jai korántsem mindig estek egybe azoknak az érdekeivel, akiknek a nevében azokat megfogalmazták. A szakszervezet pedig ebben a hely­zetben nem függetlenedett az ural­mon lévő párttól, hanem integrá­lódott a hatalomba, annak egyik végrehajtó szervévé degradálódott. Ma a szakszervezet egyik fő fel­adata tehát a függetlenné válás, hi­szen ez mindenütt a világon így van: a szakszervezet első számú teendője nem lehet más, mint a tagság érdekeinek védelme. Ebbe az érdekvédelembe az is belefér, hogy a szakszervezet adott esetben követelésekkel lépjen fel a kor­mányzattal szemben. Nem várható el a szakszervezettől, amely végre megpróbálja betölteni azt a hiva­tását, amit mindig is kellett volna, hogy az ország igen nehéz helyze­tére tekintettel minden harc nélkül visszavonuljon, amikor azt a kor­mányzat úgy látja jónak. A követe­lések kapcsán természetesen egyál­talán nem arra gondolok, hogy a szakszervezet vigye kenyértörésre a dolgot — hiszen a zűrzavaros álla­potokból semmi jó sem származ­hat —, hanem arra, hogy úgy pró­báljon kompromisszumot kötni, hogy annak nyomán a dolgozók is jól járjanak. — Milyen kapcsolata van az MDF-nek a szakszervezetekkel? — A Magyar Demokrata Fórum jelenleg elsősorban értelmiségi tö­mörülés, de nagyon szeretnénk a jövőben a társadalom széles réte­geinek érdekeit kifejezni. A szak­­szervezettel kapcsolatos álláspon­tunk megegyezik a többi hivatalos és nem hivatalos szervvel kapcsola­tos álláspontunkkal. Azaz párbe­szédre törekszünk mindenkivel, így a szakszervezettel is, ha erre lehe­tőség és igény van, illetve ha a pár­beszédnek van értelme. A hivatalos szakszervezettel egyelőre nincs kap­csolatunk, a TDDSZ és a Pedagógu­sok Demokratikus Szakszervezete viszont már megkeresett minket; utóbbiak alakuló ülésén részt is vettünk. — Mennyire tartja irreverzibi­lisnek a most tapasztalható társa­dalmi folyamatokat, lehet-e alter­natívája a demokratikus pluraliz­musnak? — Meggyőződésem, hogy a po­litikai paletta színesedését a hatal­mon lévők egy része őszinte öröm­mel fogadja. Persze nem gondol­kodik mindenki így, de az ország válságos helyzete sok választási le­hetőséget nem kínál. Az általános európai folyamatok, a nagyhatalmi viszonyok átalakulása, a szocia­lista országok belső változásai mind-mind arra utalnak, hogy de­mokratizálódás nélkül Magyar­­ország sem juthat előbbre. Az MDF szerint az új utakat nem le­het drasztikus, radikális módsze­rekkel keresni; őszinte, valódi pár­beszédre kell törekedni ahhoz, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság egyáltalán fennmarad­hasson. Ha valaki most rosszul po­litizál, akár úgy, hogy „fentről”, akár úgy, hogy „lentről” kezd el türelmetlenkedni, netán fenyege­tőzni, akkor nagyot hibázik: az anarchia felé sodorhatja az orszá­got. Márpedig éppen ez az, amitől mindenkinek óvnia kell a nemze­tet. S. Tóth János Szerkesztőségünk örömmel tesz eleget annak a kérésnek, hogy la­punk hasábjain helyt adjon egy köszönőlevélnek, amely kollégák­nak, intézményeknek és ismeretlen jótevőknek szól. Annál is inkább tesszük ezt, mivel ebben a nehéz helyzetben egyre kevesebbet figye­lünk egymásra, egyre­­kevesebbet törődünk egymással. A közöny el­uralkodott már emberi kapcsola­tainkon, a szükség, a kényszer, a megélhetés gondjai elfeledtetik ve­lünk gyakran azt, hogy mindenek­előtt egymást segítve juthatunk el ahhoz, hogy megoldjuk nehézsé­geinket. Mondhatnánk úgy is, ma már nem divat egymást segíteni. Sőt egyre kevésbé lesz az. Hogy ez mégis megtörtént, erre büszkék va­gyunk, hiszen Szilárd Katalin és Péch Zoltánné zenetanár sok gond­ja és munkája mellett odafigyelt kollegájuk, Harasztiné Jelinek Zsó­fia csellótanár betegségére és gond­jaira. Az ő gyógyítását kívánták segí­teni azzal, hogy elindítottak egy se­gítőakciót, pénzt gyűjtöttek össze tanártársuknak, mert a betegsége olyan kezelést igényel, melyet ma még csak Japánban alkalmaznak. Gyógyítása viszont meghaladta a kis család lehetőségét, akik még ön­álló otthon nélkül az egyik szülővel laknak a hatéves pici kislánnyal. Gyűjtést indítottak Budapesten, melyben részt vállalt a Zeneművé­szek Szakszervezete, valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az ÁHZ, a Budapesti Kórus, de nem közömbös számunkra az, hogy fo­rintjaikkal több mint ezerkétszáz zenetanár és -művész adta össze azt a pénzt, amely szükséges volt ahhoz, hogy a zenetanár Japánban kezeltesse magát. Az önzetlen se­gítséget látva az Egészségügyi Mi­nisztérium is előteremtette a keze­léshez szükséges több mint négy­­százezer forintot érő összeget. Mindez történt, és elkezdődött 1988 tavaszán és az összefogásnak köszönhetően december közepén íródott ez a levél, melyben Harasz­tiné Jelinek Zsófia megfogalmazta a köszönetét: „Kedves segítőkész kollégák és ismeretlen Jótevők! Hamarosan végéhez érek a keze­lésnek itt, Japánban. Még egy tel­jes hónapom van hátra. Nagyon kemény munka árán, mindennap újrakezdve — sok évvel ezelőtti ál­lapotomat nyertem vissza. A keze­lés még Japánban is drágának szá­mít, hát még más országból jövő­nek. Ahhoz, hogy a több hónapon át tartó kezelésre eljussak ilyen tá­voli országba, igen sok ember segí­tőkészségére volt szükségem. Kö­szönöm elsősorban egykori cselló­tanáromnak, Szilárd Katalinnak, aki látva betegségemet és hallva ez igen hatásos gyógymódról, gyűj­tést indított, hogy a hatalmas ösz­­szeg ne legyen akadálya a gyógyu­lásnak. Köszönöm Péch Zoltánná zongoratanárnőnek — a XVIII. ke­rületi Zeneiskola szakszervezeti tit­kárának —, hogy a gyűjtés gondo­latát magáévá téve, erejét, idejét nem kímélve, mindent és minden­kit megmozgatott érdekemben. El­sősorban szakszervezeti titkárom­tól tudom, megható volt, mennyire segítőkész volt csaknem mindenki. Magánember éppen úgy, mint hi­vatalos személy. A magas hivatali vezetők is mind megértették vágya­mat, problémámat és kivétel nélkül mindenki segített. Később magam is kapcsolatba kerültem többet kö­zülük. Örömmel töltött el embersé­gük. Köszönöm a hatalmas anyagi segítséget. Az, hogy igen sokan vál­laltak anyagi áldozatot, hogy so­kan álltak mellettem, egyben állan­dó belső ösztönzést is jelentett. Amikor úgy éreztem, hogy nem megy tovább, arra gondoltam, hány ember tett értem. Biztosan várják az eredményt is. Ez nagyon megerősített. Gondoltam a sok ott­hon levő betegre, s arra, milyen szerencsés helyzetbe kerültem sok ember segítsége által. Köszönettel gondolok mindenkire, aki hozzá­járult ahhoz, hogy én most itt a gyógykezelésben részesülhettem! Üdvözletem küldöm a szép Kyüshü szigetről, vitából: Ha­rasztiné Jelinek Zsófia csellótanár.” Köszönet 23 -t-re a segítőkészségért Godány Gabriella rajza ÁRA: 2,50 Ft

Next