Szolnok Megyei Néplap, 1971. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-08 / 107. szám

1971. május 8. MM­a ünnep van az iskolák­­■íT- ban; nem hivatalos, házi ünnepség, családias, — meghitt, bensőséges. A kö­zépiskolákban ballagnak a a végzős diákok. Az alka­lomra megyénkben is ün­nepi díszbe öltöznek a gim­náziumok és a szakközépis­kolák­; a tantermek falain és a padokon mindenütt vi­rág és zöld lombok, a táb­lákon búcsú­rajzok, fei­ra­tok színessel vagy épp vi­rággal kirakva, s a túlságo­san modernnek ható vil­­lanycsengők helyett is előke­rülnek — ahol még találha­­tóak — a régi hagy­omát vor­sabb időjelző „hangszerek”, akár egy kis harang, vagy ép­pen egy kolomp. Jelzésükre százak és százak indulnak búcsú körútra. Társaiktól, tanáraiktól, az iskolától bú­csúznak. Az eltelt négy esz­tendő örömeitől és gondjai­tól. Életük egy darabjától bú­csúznak, s az érzelmeknek ezekben a nehéz óráiban a szorongás épp úgy elfojthatja őket, mint a függetlenség és a felszabadu­ltcás bizserge­­tő öröme. Régi ballagó nó­ták hangjára búcsúznak, ha­gyományos keretek között, de korántsem a hagyomá­nyok régi értelmében. Már nem a rájuk váró ellenséges élettől megrettenve szenegik el búcsújukat, egy úgyneve­zett boldog, gondtalan — idealizált — diákélet nosz­talgiájával, hanem az­ élet egy meghatározott szakaszá­tól vesznek búcsút, hogy be­fogadja őket a tágasabb, a teljesebb élet. A mai életsza­­gú iskola mindennapi küz­delmei és a most búcsúzó diákokra váró életcsaták, az elbocsájtó iskolapadok és az élet munkapadjai korántsem esnek oly távolra egymástól, hogy ez a távolság szorongá­sokkal tölthetné el a búcsú­zó diákok seregét. Bizonyos városokban ma is szokás, fő­ként­ a diáko­k városában , Patakon, hogy amikor a bú­csúzó végzősök a kan­hoz ér­nek, ballagásuk végeztével, az iskola legkisebb diákja várja őket, s háttal dőlve a kapunak, megilletődéssel tár­ja előttük szabadra a­z utat emíl mintegy jelképesen ki­bocsátva „az öregeket” az iskolából az életbe. S köz­ben hangzik az ének: „Nyit­ják már előttem a nagykaput, de sok­felé ágazik itt el az út”- a mai búcsúzás tartal­mának nagyszerűsége abban áll, hogy a diákokra váró utak sokfelé ágaznak. És ezek az utak kivétel nélkül a lehetőség útjai. S akik vá­laszthatnak, az útra lépők a négy esztendő alatt szerzett tudás és emberség birtoká­ban olyan útlevéllel rendel­keznek, amelyik a rájuk vá­ró élet valamennyi útjára érvényes. Az iskolai balla­­gás ünnepségeinek ez ad fel­emelő pátoszt. S a mai balla­gó diákoknak további erőt az a tudat, hogy annak a nagyszerű munkának lesznek részesei, amely „e­gészen ka­pott félig­ kész világot” — egészre formálja. Ezért mondhatjuk a vén diák köl­tővel, Adyval: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem! A búcsú fájdalommal is jár mindenkor. S a ballagás sem kivétel. Ahol érzelmi szálak szakadnak, emberi kapcsolatok szűnnek meg, még hogyha újabbaknak ad­ják is át helyüket, felsajdul a szív, beleremeg a lélek. Ezért ezen a napon sok fia­tal szemében csillog­ott a könnv, sok búcsúzó diák ar­cát felhőzi szomorúság.­­ Ahogy járják a termeket és idézik a lélekszorító emlé­keket. Kezükben virág, s ahogy haladnak, újabb és újabb csokorral gazdagod­nak. a szülői, rokoni, bará­ti és diáktársi szeretet jelei ezek a csokrok. Mert a diák­­búcsú ünnepén ünnepel a család is, a rokonok is, s az ismerősök is. Nincs szebb dolog látni, mint a szeretet megnyilvánulásának megha­tó pillanatait és jeleneteit. 17 e­zen a napon a balla­­gó diákok százait ün­nepeljük, akik vállukon jel­képes útravalóul kis tarisz­nyában vagy egy batyucská­­ban pogácsával, egy pénzda­rabbal, esetleg egy gyűszű­­nyi fiolában borral is, vagy egyéb ajándékokkal indul­nak valóságos útjukra­ to­vább. De nem a megkopott és idejétmúlt, tartalmatlan bal­­lagónóta megénekelte úton, a filiszterség felé, hanem egy dinamikus társadalom lehetőségeibe, ahol tehetsé­gük, szorgalmuk, embersé­gük arányában várja őket a boldogulás. Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. V. M. Árpából készült szőnyeg A silótakarmány jól tar­tósítható, ha nem éri ned­vesség és levegő. Ennek ér­dekében aztán megtesznek mindent, amit csak lehet: betakarják hártyával, le­döngölik földdel és agyaggal, betontornyokat és betonár­kokat építenek számára, ki­szivattyúzzák belőle a leve­gőt, vibrátorokkal összeráz­zák, konzerváló vegyi anya­gokat adagolnak hozzá. Lengyel gépészek új, ere­deti eljárást javasoltak az értékes takarmány tartósítá­sára. A silót kicsépelt szal­maréteggel borítják be és sűrűn bevetik árpával. A fiatal hajtások és a gyöke­rek, amelyek behálózzák a szalmaréteget, olyan tömör szőnyeget képeznek, hogy a levegő és a nedvesség nem tud áthatolni. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Most búcsúznak Folytatta munkáját a szakszervezetek kongresszusa (Folytatás az 1. oldalról.) két nálunk ma nem egy, két, vagy tizenkét ember dönti el, hanem minden lényeges dologban tanácskozunk a dolgozókkal. A gazdaságirányítás re­formja jelentős változtatást követelt a szakszervezeti munkában — mondotta a Minisztertanács elnöke —, s hozzáfűzném: ha helyesen, okosan, jól akarunk tovább­ra is dolgozni, akkor mind­annyiunknak állandóan meg kell újhódnunk. Munkánk­nak állandóan korszerűnek kell lennie, mert lehetnek kérdések, amelyekre a két év előtti helyes válaszok ma dogmatikusnak, túlhaladott­nak, ásatagnak­ bizonyulhat­nak. Nemzetközi kérdésekre rá­térve ugyancsak a mai kor­szaknak megfelelő módsze­rek jelentőségét emelte ki. Népünk boldogulásáért akarunk dolgozni — mon­­dotta —, abban a tudatban, hogy munkánkért felelősség­gel tartozunk a munkásmoz­galom előtt is. Ez az elv a kormány tevékenységében úgy jut kifejezésre, hogy a legszorosabban a szocialista országokkal működünk együtt. A szocialista orszá­gok közül mindenekelőtt a Varsói Szerződés tagállamai­val, gazdaságilag elsősorban azokkal, amelyekkel össze­kapcsol bennünket a Kölcsö­nös Gazdasági Segítség Ta­nácsa. Emellett igyekszünk előmozdítani a szocialista országok összességének egy­ségét, tehát azokkal is együtt akarunk dolgozni, amelyek nem tagjai a Varsói Szerző­désnek. őszinte barátai vagyunk a Szovjetuniónak. Nemcsak északokból, jól felfogott érde­keinkből adódóan, nemcsak azért, mert kereskedelmi for­galmunk nagy része a Szov­jetunióval bonyolódik le, s mert határosak vagyunk e szocialista nagyhatalommal, hanem azért, mert a vérünk­ben, a szívünkben van a Szovjetunió iránti barátság érzése. (Nagy taps). — Itthon és külföldön so­kan képtelenek vagy nem akarják megérteni: ha ez így van, akkor mivel magyaráz­ható, hogy magyar állami vezetők különböző nyugati országokban tesznek látoga­tásokat, hogy külügyminisz­terünket, aki nemrég Olasz­országban járt, magánkihall­­gatáson fogadta a pápa is, barátságos beszélgetést foly­tattak, aminek valószínűleg lesz is némi eredménye az állam és egyház kapcsolatá­ban. Felmerül az is, hogy ideológiai ellentétben va­gyunk Kínával, ugyanakkor külkereskedelmi miniszte­rünk Kínában jár. — Az emberek nem mindig tudják, hogyan ítéljék meg ezeket a dolgokat, nehezen igazodnak el rajtuk. Pedig nézetem szerint ezek egy­szerű dolgok. Amellett, hogy a szocialista országokkal ös­­­szefogunk, a világ minden más országával is kapcsola­tokat igyekszünk kiépíteni, olyan szinten, ahogy erre le­hetőség adódik. Helytelenül járnánk el, ha azt, hogy valakire, egy-egy országra vagy országok cso­portjára megharagszunk, az­zal nyilvánítanánk ki, hogy nem állunk velük szóba. Lég­üres tér a világpolitikában nincs. Ahol mi, szocialista országok nem vagyunk jelen, ahonnan megsértődve távol­tartjuk magunkat, ott az im­perialisták, az ellenségeink megjelennek és ellenünk dol­goznak. — Én is voltam szakszer­vezeti funkcionárius, s jól tudom, hogy a szakszervezeti vezetőknek sokkal könnyebb a dolguk, ha csak hat-hét szocialista ország szakszer­vezeti vezetőivel kell tár­gyalniuk, így félóra alatt akár a világ legnagyobb kér­déseiben is meg tudnak egyezni. Kissé nehezebb a helyzet akkor, ha a Szakszer­vezeti Világszövetség testüle­tében jönnek össze, ahol a nem szocialista országok kép­viselői is jelen vannak s a mieinktől eltérő kérdésekkel kell egyeztetni sajátunkat­. Itt már nehezebb dolgozni, s mégis egységre kell töreked­ni. Az ilyen testületben azonban csak így lehet egy­ségre jutni, hogy kölcsönösen engedményeket teszünk azért, hogy végső soron előrehalad­hassunk. Még nehezebb fel­adat egységre jutni a Szak­­szervezeti Világszövetséghez nem tartozó szervezetekkel. Nekünk, az SZVSZ tagjai­nak, magyar szervezett dol­gozóknak nem szabad örök időre lemondanunk a szak­­szervezeti világmozgalom egységének megteremtéséről. Ez nem a holnap vagy a jövő hét feladata, de minden nap küzdenünk­ kell az egységért. Az egység létrehozásáig bi­zonyára hosszú idő telik még el. De egyáltalán nem lehe­tetlen, hogy akcióegységet tudunk létrehozni azokkal az osztálytestvéreinkkel is, akik nem tartoznak a Szakszerve­zeti Világszövetséghez. Ilyen akcióegység lehetséges pél­dául az indokínai háború el­ítélésében. Európában az eu­­rópai biztonsági konferencia létrehozásáért kell lépéseket tenniük a szakszervezetek­nek. Fock Jenő ezután a kor­mány és a szakszervezetek közötti együttműködésről be­szélt. Utalt arra a közvéle­mény által is ismert tényre, hogy a SZOT vezetői és a kormány tagjai — féléven­ként — rendszeresen tanács­koznak. Az együttműködés azonban ennél sokkal szoro­sabb, mindennapibb. A Szak­szervezetek Országos Taná­csának főtitkára rendszere­sen részt vesz a kormány ülésein, a Minisztertanács­ban napirendre kerülő té­mák már az előkészítés idő­szakában ismertek a szak­­szervezetek előtt, tehát azo­kat nem állítják kész hely­zet elé. A kormány gazdasá­gi bizottságában is képvisel­ve van a SZOT. Helyeselte a kormány elnöke azt a ja­vaslatot, hogy a kormány­zati munkába vonják be az eddiginél jobban az egyes iparági szakszereveztek ve­zetőit is. A normarendezésről is szólt Fock Jenő, arról, hogy — ez a szó mintha már el­tűnt volna a közhasználat­ból — szükség van a nor­mák rendezésére, mégpedig folyamatosan. Új technoló­giák meghonosításával az üzemekben a munka szerve­zettebbé válhat, a normákat tehát az újfajta szervezett­séghez kell igazítani. De semmi esetre sem úgy, — amint egy sor üzemben mos­tanában történt, hogy né­hány ember összedugta a fe­jét, és nem tárgyalva se párt­­szervezettel, se szakszerve­zettel, egyszerűen átirk­álták a normákat, ,,eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon. Az ilyen módszer elítélendő, ez az eljárás a szakszervezet semmibevételét jelenti.­­ A szakszervezetnek ugyanúgy mindenütt, minden üzemben ott kell lennie. — együtt kell dolgoznia az igazgatóval, a gazdasági ve­zetőkkel, mint ahogy együtt dolgozik a Minisztertanác­­csal is a SZOT vezetése — mondotta. — Már most fel­hívom a figyelmet arra, hogy a szakszervezeti munkában a tanácstörvény életbelépé­se kapcsán további jelentős változtatásra lesz szükség. Arról van szó, hogy egy sor feladatot, amelyet eddig kor­mányzati szervek végeztek, a jövőben a tanácsok fognak intézni a saját területükön. Mivel a szakszervezeteknek is megvannak a területi szer­vek, ezeknek a szerveknek a munkáját hozzá kell igazí­tani a tanácsok új körül­ményeihez, megváltozott helyzetéhez, hogy a szakszer­vezetektől se kerüljenek „feljebb” a kérdések akkor, ha azokat ott helyben, a ta­nácsokkal közösen el lehet intézni. — Egyetértés van a kor­mány és a szakszervezetek között abban is, hogy a megtermelendő nemzeti jö­vedelmet úgy osszuk el: — t­öbb mint háromnegyed rész jusson fogyasztásra és valamivel kevesebb, mint negyedrészt fordítsunk beru­házásra, felhalmozásra. Ah­hoz, hogy a tervezett ará­nyokat be tudjuk tartani, a kormány nevében kérem a szakszervezetek segítségét a beruházási munkákhoz is. A továbbiakban a munka­erőmozgásról, a törzsgárda­­tagok nagyobb megbecsülé­séről, a szocialista brigád­mozgalomról beszélt, majd a káderpolitikáról szólva a többi között ezeket mondta: “ Megesik, hogy évekig tartó túlzott türelemmel el­nézzük az egy-egy vállalatot már túlhaladott módszerek­kel vezető igazgató műkö­dését, olyan vezetőét, aki nem törődik sem az üzemi demokráciával, sem önma­ga továbbképzésével, de az­zal sem, hogy körülötte új káderek nevelőd­jenek, pedig láttuk, hogy felnőnek mel­lette rátermettebb, hoz­á ké­­pest fevlel kimagaslóbb ká­derek. Ezzel a problémával is meg kell birkózni, bátrab­ban alkalmaz'^ a káderpoli­tika he­ves elveit. Szociális kérdésekkel fog­lalkozva elmondta: ezen a területen gördülékenyebb a kormány és a szakszerveze­tek együttműködése, a fel­adatok között utalt arra,­­ hogy már ez év végéig ren­dezni kellene azoknak a nyugdíjkorhatárt elérőknek a helyzetét, akik még jó egészségek örvendenek, bír­ják a munkát. — Már a jövő évben be kellene vezetnünk olyan gépt­árTatot — mondta Fork Jenő, amely arra ösztönzi a korhatárt és hogy ne akarjanak rögtön nyug­­díjba menni.­­Változtatás le­hetne a jelenlegi előíráson, miszerint a nyugdíjösszeg felső határa az eredeti ke­reset 75 százaléka. Ezt fel kellene emelni 80—85 vagy 90 százalékra, olyan formán, hogy a nyugdíjkorhatár után munkában töltött további évek kétszeresen vagy há­romszorosan számítsanak.­­ Azon is gondolkodnunk kell, hogy kiterjesszük a nyugdí­jasok egyes területeken már tíz, illetve tizenkettő ezer forintban megállapított­, az évi hatezer forinthoz ké­pest már jóval felemelt ke­reseti lehetőségét. Ennek ki­dolgozásában van még ten­nivalónk. Beszéde befejező részében Fock Jenő emlékeztetett ar­ra, hogy kétmillió ember munkaideje már csökkent, s hozzáfűzte: az ipari és építő­ipari dolgozók munkaidejé­nek csökkentését a második szakaszban már gyorsított tempóban hajtották végre, s ebből hibák, népgazdasági károk származtak. Sokszor álltak a rövidebb munkaidő miatt kirakatlanul a vago­nok, mert éppen szabad szombat volt, a termelékeny­ség jó ideig stagnált, növe­kedett a túlórák száma, s ez utóbbi tendencia még most is tart. Ezeket a tapasztala­tokat mindenképpen figye­lembe kell venni, mielőtt további területeken csökkent­­jük a munkaidőt. A további munkaidőcsökkentést az is nehezíti, hogy 1973—74-től kezdve 30—40 ezerrel keve­sebb fiatal lép munkába, mint az elmúlt években.­­ Ezzel kapcsolatban mondom el, de sok más területen is megszívlelendő az a sokszo­ros tapasztalat, hogy semmi olyat ne teetsünk, amit ké­sőbb vissza kell vonnunk. Ne hozzunk olyan ár­­vaer­­ő intézkedést, munkaidő­­csökkentést, vagy egyéb tet­szetős és „tapsvihart” kiváltó rendelkezést, amit nincs erőnk végrehajtani. Tizen­négy év óta mi ebben a szel­lemben dolgozunk, akkor te­szünk népszerű intézkedése­ket, amikor azok feltételei megértek, de olyasmibe nem vágunk bele, amit nem tu­dunk véghezvinni. A mostani tanácskozást teljes joggal úgy foghatom fel, mint munkásosztályunk parlamentjének ülésszakát, és ahogyan a parlamentben a kormány odafigyel minden felszólalásra — s nemcsak a miniszterekhez szóló közvet­len interpellációkra. — ugyanúgy ígérhetem, hogy az itteni kongresszuson elhang­zott valamennyi felszólalást a jegyzőkönyvek alapján át­vizsgálunk. Mindazt, ami az itteni vitában a kormány­zatra teendőket ró, a kor­mány munkaterveiben figye­lembe vesszük. E kérdésekre a SZOT vezetőivel történő tanácskozásainkon vissza fo­gunk térni. Befejezésül hangsúlyozta, hogy sikeres négy esztendő áll mögöttünk és lelkesítő, nagy feladatokat kell meg­oldani a következő eszten­dőkben. A kormány, a Szak­szervezetek, a dolgozók pontjak­ is ismerőik, megért­jük, azok saját gondjaink is, amelyek megoldásáért to­vábbra is együtt kell mun­kálkodni. Fock Jenő nagy tapssal fo­gadott beszéde után több külföldi testvérszervezet de­legációjának vezetője kapott szót.* • •Ülésezik az ideggyógyászok tiszántúli szakcsoportja Az ideggyógyászok tiszán­túli szakcsoportja — most első alkalommal — a szolno­ki MÁV kórházban tartja ülését. A tegnap kezdődött kétnapos előadássorozatot dr. Molnár László egyetemi ta­nár, a debreceni Ideg- Elme-klinika főorvosa nyitotta meg. Ezt követően dr. Kör­­nyei István professzor, a pé­csi klinika főorvosának el­nökletével kerekasztal kon­ferenciát rendeztek időszerű szakmai kérdésekről. Ezután a discopathiáról — (discopathia magyarul ge­rinccsigolya meszesedés) — hangzottak el előadások, il­letve hozzászólások. Mint Balajthy Béla, a szolnoki MÁV kórház idegosztálya fő­orvosának hozzászólásából kitűnt, hozzájuk a betegek 73 százaléka discopathiás pa­naszokkal kerül. A gerinc­csigolya meszesedésben szen­vedők mintegy kétharmada férfi, legtöbbjük nehéz fizi­kai munkát végez. A gyó­gyultan távozóknak nem sza­badna ismét nehéz fizikai munkát végezni, sokan még­sem választanak könnyebb beosztást, mert az jelentős fizetéscsökkenéssel járna. A kiújuló discopathiás pana­szok megelőzésére csak mun­kajogi vonatkozásban lehet­ne valamit tenni, ami vi­szont már nem az orvosok feladata. Délután a psychiatria tárgyköréből tartottak elő­adást neves ideggyógyászok, utána a résztvevők megte­kintették a szolnoki művész­telepet. A résztvevők egy csoportja 3

Next