Szolnok Megyei Néplap, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-02 / 129. szám
19T6. június 2. Veszprémi tanulságok tolán nem érdektelen luSat az olvasónak, sem, ha ezúttal nem a szokásos módon, az elmúlt hét műsorait teszem mérlegre jegyzetemben, hanem olyan kérdésekről szólok, amelyeket egyegy program kapcsán épp ezeken a hasábokon már feltettem, de a feleletet vagy legalábbis a magyarázatot most Veszprémben, a tévétalálkozó vitáiban kaptam meg.* Mert Veszprém nemcsak a díjak odaítélésének, hanem a kölcsönös véleménycseréknek is színhelye: az elmúlt esztendő java termésének alapján esik szó eredményekről, természetesen gondokról, hiányosságokról is. Ezekből néhányat, amelyek nem is annyira a múltra, mint inkább a jelenre, sőt a jövőre vonatkoznak. Mostanában gyakorta fakadtam ki amiatt, hogy egyegy műsorhét programja sem szerkezeti felépítésében, sem tartalmában nem elégíti ki a néző jogos várakozását. Nem egyszer a hét kiemelkedő eseménye: a krimi. Nos, tudniillik, hogy a televízióban ebben az esztendőben új műsorszerkesztési rend meghonosításán fáradoznak, s mint minden új bevezetése, ez is némi nehézségekkel jár. Átmeneti nehézségekkel. Egyetlen példát csupán. Évente hetvenöt tévéjáték vagy tévéfilm készül a televízió műhelyeiben, az idén is ennyi, semmivel sem kevesebb. Mégis az utóbbi hetekben ritkábban találkozhattunk velük a képernyőn. Hová lettek? Dobozban maradtak volna? Korántsem. A televízió büszke rá, hogy egyetlen elkészült tévédráma sem jut a selejtezés sorsára, valamennyi oda kerül a közönség elé. (Csak megjegyzem, olykor nem ártana a szigorúbb előkontroll sem.) Hát,akkor? ^A tévéjátékok, tévéfilmek átmeneti megcsappanásának okát az új műsorszerkesztési mechanizmusban , kereshetjük. Ugyanis ebben az esztendőben az új rend szerint már csak az a mű tervezhető a programba, amelyik teljes egészében elkészült. Régebben? Félkész állapotában is betervezték őket a televízió műsorába. Így következett tehát be a fáziseltolódás és,ahogy a televízió vezetői mondották, több olyan tévédráma van készülőben, amelyik hamarosan képernyőre vihető. S akkor talán helyreáll a műsorhét szerkezetében tapasztalható belső egyensúly, amely az értékesnek és a kevésbé értékesnek a megfelelő arányán nyugszik. S akkor bizonyára nem tűnik majd úgy nekünk sem, egy-egy hét elmúltán, hogy csak egy krimi volt és más semmi. (Egyébként a Columbo-sorozatnak újabb tizenhárom folytatását vásárolta meg a televízió.) A másik gond: feltűnő hiánycikk a képernyőn a mai témájú, friss szemléletű, erős politikai töltésű eredeti mű. A televízió az irodalom függvénye, hangzott el az egyik tanácskozáson. Ha megfelelő mennyiségben és minőségben nem kap a ma konfliktusait ábrázoló irodalmi anyagot, nehéz helyzetbe kerül. Mostanában gyakran. A Veszprémben odaítélt díjak is azt mutatják, hogy a tévédrámák között túlsúlyban vannak a klasszikusok — Volponé, Bánk bán, — vagy a történelmi témájú művek — A Rókus templom harangjai — s csupán Szőnyi G. Sándor Férfiak, akiket nem szeretnek című tévéjátéka képviselte a díjazott művek között a valóban eleven műt, a politikai szólás közvetlen lehetőségét. Persze a klasszikusok feldolgozása is lehet korszerű, ha mai szemmel közelítünk hozzájuk, de mégis csak közvetett módon szólhatnak hozzánk, megoldandó problémáinkhoz. Épp ezért a televízió fiatal tehetségek megnyerésével, csatasorba állításával igyekszik segíteni ezen a baján. Ami a klasszikusokat illeti, elsősorban a magyar remekírókra gondolok, az föltétlenül elismeréssel állapítható meg, hogy televíziónk szívügyének tekintette és tekinti kulturális örökségünk ápolását, igen következetesen népszerűsíti és emeli köztudatunkba műlt idők értékeit. Más kérdés, hogy olykor egy-egy klasszikus alkotás gazdag, árnyalt világképének némi leegyszerűsítése is előfordul. A klasszikus mű zanzásításával a televízió nem közelíti, sőt eltávolítja a nézőt a remekműtől. Hangsúlyosan vetődött fel Veszprémben a humor kérdése. A humoré, amely csaknem teljesen hiányzik a képernyőről, akár vígjáték, akár szatíra vagy más műfajában. Lehet-e vajon előbbre lépni ezen a téren? A televízió legégetőbb gondja ez, ami kétségtelenül összefügg az irodalmi termésből is hiányzó, vagy épp kis mértékben jelenlevő művekkel. Pedig humor nélkül nem lehet meg a néző. Egyelőre a próbálkozások idejét éljük, s talán egyszer megszületik majd a televíziós kabaré is meg más egyéb is. És rövides még egy problémáról, a tévédrámák hosszadalmasságáról. Talán az egyik legnagyobb veszély a képernyőn a bőbeszédűség vagy túlbeszéltség, amikor egy hatvanperces tévéjáték kilencven percig tart a képernyőn, mert nyúlik rétestészta módjára, mert hiányzik belőle a művészi ökonómia. A mai témájú alkotásokban is gyakorta megesik, hogy a televíziós mű szívverése alaposan elmarad az élet pulzusának ritmusától, az izgalmas élettől, amelyből vétetett. Eredmények és gondok, de biztató: a televízió tudatában van a rá váró megoldandó feladatoknak, és felelősségvállalásból sincs hiány. A veszprémi találkozó tanácskozásai erről győztek meg. Így a nehézségek is bizonyára csak átmenetiek lesznek. V. M. Sáros Mrás Miklós kiállítása a Szigligeti Sziniházban A Képzőművészek Szövetsége Középmagyarországi Területi Szervezetének legfiatalabb tagja Sáros András Miklós grafikus művész. Néhány évvel ezelőtt, közvetlenül a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után bemutatkozott a szolnoki művésztelepen a területi szervezet tagjainak, a kollégáknak. A zártkörű, a kolónia kollektív műtermében alig néhány napig látható kiállításon kiváló szakmai felkészültségű, általános érvényű problémák iránt érzékeny, humorban és lírában is otthonos grafikust üdvözölhettek mindazok, akiknek tudomására jutott a kamarakiállítás, és módjuk is volt megtekinteni. 1970-től viszont rendszeresen láthattunk két-három lapot tavaszi tárlatainkon a Derkovitsdíjas fiatal művésztől. S akik felfigyeltek kompozícióinak sajátos világára, méltán örülnek első nyilvános szolnoki bemutatkozásának, amelyet a Damjanich Múzeum a Szigligeti Színházban az évad utolsó kiállításaként rendez. Sáros András Miklós utóbbi hat évben készült grafikáinak tárlatát Kaposvári Gyula, a Damjanich Múzeum igazgatója június 4-én 18 órakor nyitja meg a Szigligeti Színház előcsarnokában. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP A zenei napok fináléja Hétfőn este Jászberényben operahangversennyel ért véget a Székely Mihály zenei napok gazdag rendezvénysorozata. A Kossuth Tsz székházában rendezett hangversenyen felléptek: Házy Erzsébet, Ágay Karola, Erese Margit, Bende Zsolt, Begányi Ferenc és Nagy János az Állami Operaház tagjai. A rendezvény, amely méltó befejezése volt a tizedik alkalommal megtartott Székely Mihály zenei napoknak, az operairodalom remekeiből nyújtott át szép csokrot, Jászberény zenét szerető közönségének. Annyiszor megcsodált gyönyörű szopránjával Donizetti műveinek szép tolmácsolásával aratott megérdemelt sikert Házy Erzsébet. Bámulatos koloratur szopránjával, megkapó művészegyéniségével az est ünnepeltje volt Ágay Karola, aki Mozart, Puccini, Gounod operáiból adott elő egy-egy áriát. Új vendégként köszöntötte a közönség a Jászberényben első alkalommal fellépő Erese Margit mezzoszopránt és Nagy János hőstenort. A Trubadúr: Azucena és Manrico duettje, a Don Carlos: Eboli ária, vagy a Tosca: Levélária után azonban már a „befogadott” kedves ismerősöknek szólt a hálás taps. Maradandó szép élményekkel ajándékozta meg a közönséget Bende Zsolt. Lenyűgöző hőstenorjával Donizetti, Mozart, Verdi operákból nyújtott ízelítőt. Begányi Ferenc erőt sugárzó baritonjával biztosan „lopta be magát” a hallgatóság szívébe. A művész sokoldalúságát, a klasszikus operaszerzők műveinek tolmácsolása mellett Gershwin: „Porgy és Bess” előadásával bizonyította. „Főszereplője” volt az operaestnek a műsorvezető Gál György Sándor az operairodalomban jól eligazító összekötő szövegével. Jelentősen hozzájárult a hangverseny sikeréhez Patkó József remek zongorakísérete. — Illés — Édes anyanyelvünk Az ötlet Kodály Zoltántól származott Jövőre lesz 25 éve, hogy először hangzott fel a Magyar Rádió hullámhosszán az „Édes anyanyelvünk” című műsor. Szerkesztője dr. Lőrincze Lajos, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Nyevtudományi Intézetének osztályvezetője. Lőrincze Lajos neve azonban nemcsak e műsorok révén vált ismertté. • Számos nyelvi ismeretterjesztő művet írt és szerkesztett, s járja az ország városait, községeit. Néhány napja Szolnokon a megyei bíróságon és a TIT megyei szervezetében tartott előadást. — Kinek a kezdeményezésére indult az „Édes anyanyelvünk” című rádióműsor? — kérdeztük elsőként a két előadás közti szünetet kihasználva. — Az ötlet Kodály Zoltáné — szólal meg jól ismert, jellegzetes hangján, a már tőle megszokott szép kiejtéssel. — Együtt dolgoztunk akkoriban a Nyelvtudományi Intézetben, s a Magyar Nyelvőr szerkesztő bizottságában is. — Egyébként a kapcsolatom Kodály Zoltánnal 1938-ban kezdődött, az első, helyes kiejtési versenyen, amelyet ő rendezett, s én nyertem meg. — Javaslatára indítottuk el a műsort 1952-ben. Kezdetben színészek mondták el a megírt szöveget, de néhány adás után én vettem át a felolvasást is. Néhány évig 15—20 perces volt a műsor, de 1953- től már csak ötperces. — Hány adás hangzott el eddig? — Erre a kérdésre így, isiből nem tudok pontosan válaszolni, az ötpercesekkel körülbelül az ezerkétszázadiknál tartunk. — Mi alapján választja meg az egyes előadások témáját? — Évente több mint ezer levelet kapok a rádióhallgatóktól, amelyben a nyelvünkről kérdeznek, de nemcsak Magyarországról, hanem a világ minden tájáról, ahol élnek honfitársaink. Legutóbb például Buffalóból jött egy levél, amelyben azt kérdezik, hogy magyar szó-e a „feszt”. Tehát egyrészt a levelekből választom a témáimat, másrészt az újságok nyelvhasználatából, s a köznapi beszédből is. — Mi a véleménye az újságok nyelvezetéről? Hamiskásan elmosolyodik, majd így válaszol: — Jobbak a mostani lapjaink, mint azok, amelyek még az én fiatalkoromban jelentek meg. Egyébként a műsor indulásakor éppen az Önök lapjától kaptam az első levelek egyikét. Az újságíró ezt írta az egyik kiválóan dolgozó termelőszövetkezetet dicsérve: „A kombájn úszik a vállig érő gazban”. Az olvasók nem értették, hogy miért lelkesedik a cikk írója, mikor vállig érő gazban folyik az aratás. A magyarázat egyszerű: a „gaz” a gabona szárát jelentette ezen a vidéken, de ezt a szót már csak az idősebbek ismerték. Ezek szerint nem ajánlatos a tájszavakat használni? — Attól függ, hogy hol Mindent lehet használni, tájszavakat idegen szavakat egyaránt, de csak a maga helyén, adott helyzetben. Ez a nyelvhasználat művészete. Egyébként napjainkban mintha új életre kelnének a régies szóalakok, a „tudnók”, az „említettem volt”, a „Vácott”. Ez nem baj, ha megfelelő szövegkörnyezetben mondjuk. — A helytelen szóhasználaton kívül, melyek a leggyakoribb hibák? — A kijelentő és a felszólító mód felcserélése, még mindig él a „suk-sükölés”, s elég gyakori a -nák igerag használata a -nék helyett az egyes szám első személyben. Például a tudnék helyett a tudnák-ot mondják sokan. — Jövőre lesz 25 éve, hogy szerkeszti az „Édes anyanyelvünk”-et. Milyen hatással van beszédünkre ez a hétrőlhétre ismétlődő adássorozat? — Azt hiszem nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy ennek a műsornak is része van abban, hogy megnőtt az érdeklődés a nyelvünk iránt. Hogy változott-e a hallgatók stílusa az adás révén ezt nem tudom, valószínű. —Lesz-e folytatása e rádióműsorokból összeállított, s már megjelent két kötetnek az „Édes anyanyelvünk”, valamint a „Nyelvőrségen” című könyvnek? — Igen. A harmadik kötetet a műsor 25. születésnapján, a jövő évi könyvhéten vehetik kézbe az olvasók. Tál Gizella Fotó: T. K. L. Virágkötők versenye A természetet és a virágot kedvelőknek nyújt bizonyára felejthetetlen élményt a június 18—20. között Nyíregyházán megrendezendő országos virágkötészeti verseny és kiállítás. Az ország szinte minden részéből érkeznek a nyíregyházi vetélkedésre virágkötők — nők és férfiak egyaránt — és kertészeti szakemberek, akik öt kategóriában, kötelezően előírt és szabadon választott számokban bizonyíthatják tudásukat. A résztvevőknek körülbelül másfél négyzetméternyi területet kell berendezniük virágokkal, csokrokkal és „fantázialkotásokkal”. A 18-án hajnalban kezdődő versenyen legjobban szereplő virágkötő a nemzetközi virágkötész versenyen képviseli majd hazánkat. 5 Tanévzáró - műsorral Műsorral készülnek a tanévzáró ünnepségre Jászalsószentgyörgyön a községi művelődési ház gyermekszakkörei. Zenével, tánccal, búcsúznak a nyári táborba készülő gyermek néptánccsoport, az ifjúsági pávakör és a citerazenekar tagjai. Egy év alkotásait mutatja be kiállításán, a rajzszakkör, a hímző-kézimunka szakkör és a fotószakkör. ár kisgyermek korukban nagy szerelem volt az övéké. Úgy kezdődött, hogy a fiú mindig bámulta, ő pedig úgy csinált mint aki nem veszi észre. Egyszer iskolából jövet elé állt a mokány, klottgatyás legényke. — Elhiszed, hogy le merek nyelni egy húsz fillérest? — Az is valami? biggyesztette csöpp ajkát a leányka. — Tudd meg, hogy az egy forintost is le merem nyelni! — Azt már nem hiszem ... Bizony lenyelte a kis hódító, aminek imádottja csak egy hosszan elnyújtott „biűűű”-vel tudott adózni. Ez már ugyebár felér egy szerelmi vallomással, így hát a fiú győzött mielőtt olyanná kellett volna válnia akár a szerencsemalacnak, perselynek, melyekben csörög az aprópénz. Akkoriban, az ötvenes években, kevesebb volt a pénz mint manapság, de a falu nyelve még jobban működött Hamarosan megjelentek mindenféle rajzolatú, nyíllal átlőtt, vértől csepegő, avagy csak úgy simán odavetett szívek az iskola falán, s bennük két név közhíreke: Annuska és Pista. Látta ezt Annuska apja is, aki roppant nyugodt, szelíd juhász ember volt, s amikor nagyritkán földühödött elkáromkodta magát: ,,Azt a kutya nyunyunyu!” így. Ezek voltak a legszörnyűbb szavai. Ezt mondta az írás láttán is, de ezúttal borzasztó mérges lehetett, mert nevetve Annuska után hajította a kalapját. Azután megbékélt, belenyugodott a megváltoztathatatlanba, s „nagylányomnak” szólította Annuskát. Éppen így volt ezzzel a falu is. Igaz, a leányka továbbra is eljátszogatott az „öregasszonymacskával”, paint azelőtt, sőt, még a babájával is, de egyre több munkát bíztak rá a „nagyokéból”. Enni adott az „Ötépékocának”, megfejte a tehenet... Megtanulta hogy a tehén csak akkor adja le a tejet, ha kukoricadarát, sült krumplit, répát kap fejés közben. Egyszer pedig kiküldték a mezőre Annuskát, hogy vigyázzon a juhokra, amíg apja valami fontos ügyet intéz a közeli városban. Igen bokros ügyek lehettek azok, mert elmúlt a délután, sötét köpenyét ráborította a tájra az este, de az apja sehol. Nagylány ide, nagylány oda, Annuska félt. Beült a juhok közé, magához szorította a kedves kis pulit és várt. Ekkor határozta el, hogy legjobb barátai mindig az állatok lesznek. Telt-múlt az idő, s a nagylány bátyját elvitték katonának, így azután Annuskának kellett kijárni a mezőre minden délben, hogy a tehénmamát hazahajtsa, mivel a kisborjú szopizni kívánt. Lóháton ment, s igen szerette ezeket az utakat, a ló is csuda jó barátja lett. Igaz, minden nap egyszer komoly veszélybe került a barátságuk, mivel menetben, a kocsma előtt haladván mindig megállt a ló. Az ajtó előtt. Csinálhatott Annuska bármit, szép paripája nem mozdult. Úgy tíz perc múlva azonban magától elindult, s attól fogva felhőtlen volt barátságuk. A leány nem értette a lovat mindaddig, amíg a sokadik alkalommal egy ismerős bácsi el nem magyarázta, hogy a bátyja itt mindig megállt egy sörre, s ezt nagyon megszokta a ló. Ez a felismerés volt a Pista veszte. De menjünk sorjában! Annuska tényleg nagylány lett, Pista pedig nagyfiú, s ahogy az már ilyen régi, elszánt szerelmeseknél lenni szokott, összeházasodtak. Éltek mint más. Pista igen jó ember volt, Annuska igen szép menyecske, nem is volt semmi hiba. A két férfi (após, nő) nagyon megértette egymást, főleg ha meccs volt a tévében. — Hogy az éhes tetű mászkáljon a kopasz nyakadon! — szidta a focistát Pista. — Azt a kutya nyunyunyu! — kontrázott az após. Mivel az ura amolyan jövő-menő ember volt, természetes, hogy bejárt egy héten kétszer a közeli városka piacára. Lóháton! Év év után röpült, már egy kislányuk is volt, Marika. Annuskának pedig kezdett feltűnni, hogy az ura egyre később tér meg útjairól. Eleinte valami ital is érzett róla, utóbb már az sem, mégis egyre később jött. Mondja egyszer az szomszéd öregasszony. — Az éjjel magukkal álmodtam Annuskám. Azt álmodtam, hogy valami tanyasi menyecskéhez járt az ura. De hogy miért álmodtam ezt? — Hát igen, néha olyasmit álmodik az ember, amihez semmi köze nincs — hagyta ott az öregasszonyt. Ekkoriban lett beteg az ura. Annuska felült a ló hátára, s elment gyógyszerért a városba. Útközben eszébe jutott egykori lova, amelyik mindig megállt a kocsma előtt. Kiváltotta a gyógyszert, s hazaindult. Hagyta a lovat, hadd menjen kedvére. Haladt is a rendes úton, hanem egyszer egy dűlőútra fordult, s meg sem állt egy tanyáig. Ott állt vagy három óra hosszát, utána magától hazaindult. Azóta Annuska egyedül neveli Marikát. Egyetlen állatot sem tart, azt hiszi így nem lesz boldogtalan a leánya. Körmendi Lajos Mit súgott a ló A&iMMskának?