Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 197S. április 16. Fény és üveg Elbűvölően szép, modern üvegtárgyakat, vázákat poharakat, hamutarítókat, levélnehezékeket, lámpákat, háztartási edényeket láthat mostanáb > ^^- ban (egészen május 1-ig) az érdeklő tar dő a karcagi Déryné Művelődési Közipont kiállításán. A Suháné Somkuti Ka■ äztalin által tervezett és a karcag — berekfürdői üveggyárban készített üvegtárgyakból éppen csak ízelítőt adnak az itt közölt fotók, a többféle színben pompázó iparművészeti remekeket azonban a helyszínen érdemes megcsodálni. S a kiállítás meghívója méginkább kíváncsivá teszi a nézőt: „A karcag—berekfürdői üveggyár nem tekint vissza hosszú múltra, csak 1940. óta üzemel.” És az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogyan készülhetnek ilyen iparművészeti alkotások abban a gyárban, amelynek „termelési körébe tartozik: híradástechnikai üvegek, nagy nyomás és ütésálló, magas hőlökésálló üvegek, hőálló laboratóriumi üvegek, műszaki és egyéb felhasználású színes üvegek, hőszűrő üvegek, edzett műszaki termékek és fátyol díszmű üvegtermékek." Éppenséggel nem lehet könnyű dolog ilyen körülmények között (ráadásul a gyár rekonstrukciójának kellős közepén) ezeket a világszínvonalon álló alkotásokat létrehozni. Mégis, hogyan, milyen nehézségek közepette születnek az üvegcsodák? — Én eltervezem, lerajzolom a tárgyakat, de abból még nincs üveg — mondja Somkuti Katalin. — El kell készíteni a formát, meg kell hozzá találni a megfelelő üveget és azt, kivel dolgozzon az ember, majd az üvegfúvót úgy szuggerálni, hogy olyan tárgy szülessen, amilyet akarok. Tulajdonképpen én négy éve tervezek, azelőtt nem volt rá lehetőségem, csak lopva, éjjel, vasárnap. .. Kiesett hét évem, ez az idő pontosan a kísérletek időszaka lett volna, kimaradtak a formakísérletek és persze a kudarcok is, pedig azokra is szükség van. Mint az éhes ember, aki elől elzárták a kaját, az utóbbi időben én is úgy estem a munkának, hajtottam, egy csomó dolgot kellene bepótolni. Most, hogy erre a kiállításra készültünk, megkértem néhány üvegfúvót, segítsenek. Mondták, jönnek szívesen. Akkor említette az öreg mester, Pali bácsi, hogy mit gondolok én, ha ők nem látták volna régen mennyire kitartottam és milyen szépek ezek az üvegek, nem jöttek volna segíteni azelőtt sem, most sem. Suháné Somkuti Katalin elkészítette a házgyári konyha üvegajánlatát is. — Ebben a programban koordinált tervezés volt, ez a jövő útja: a design. Két és fél évig dolgoztunk rajta, elkészültünk. Figyelembe kellett venni az olajedzett technológiát, s azokat a présgépeket, amikkel most dolgozunk, viszont úgy kellett tervezni, hogy majd az automata gépeken is lehessen gyártani e tárgyakat. Olyan tárgyakat szeretnénk készíteni, amelyek funkciójuknak maximálisan megfelelnek, beilleszkednek egy lakáskultúrába, tárgykultúrába. Adva van például a házgyári konyha három négyzetmétere, a beépített szekrény, gáztűzhely, hűtőszekrény: ennek úgy kell elkészíteni az üvegajánlatát, hogy figyelembe vegyem a magyar családtípust, az étkezési kultúrát, a szokásokat, a mirelitet, a nokedlit... A kiállításon sok szép háztartási üveget látni, de még több az iparművészeti remek, melyeknek fala olyan, mintha plusz egy dimenzióval rendelkezne. Erről már az üveggyár igazgatója, az alkotótárs, Suha Zoltán beszél. — Az üvegbe belejátszik a fény, befelé térrel rendelkezik, s ez adja (minden más anyaggal szemben) az üveg nagyszerű lehetőségeit. Úgy kell fejlesztenünk az üveget, hogy e lehetőséget minél jobban kihasználjuk. Ez az út pedig az anyagszerűség érvényesítése. Tehát nem csiszolhatom agyon az üveget, hogy a felületet érvényesítsem, mert akkor a mélységbe eltűnik. De akkor is, ha kívülről befestem. Pedig e látszólagos plusz dimenzió nélkül az üveg nagyon problematikus. Egy ablak, vagy egy lámpabúra nem, mert más a funkciójuk. A kiállított tárgyak jó részénél igyekeztünk az üvegnek ezt a mélységét kihasználni, úgyhogy a néző érzi, itt valami mást lát. Az üvegnek ez a tulajdonsága egyáltalán nincs kihasználva, a világon sehol. Az üzleti lehetőségek megszabják a tendenciákat, de ettől nem biztos, hogy nemesebb, szebb lesz az emberi környezet. Döntő, mit lehet eladni. Pedig az ilyenfajta kísérleteket tervszerűen kellene támogatni, igaz, nem a legkönnyebb út, de megtérül. Ha valaki valamibe belekezd, akkor próbálja azt a legmagasabb szinten kezdeni, lejárt lemezeket forgatni anakronizmus, csak az újnak van jövője, a sajátságosnak. A fény és üveg páratlanul szép kiállításán többféle irányzat van jelen: ezeket kellene kibontani, s úgy hasznosítani, hogy eredménye az emberi környezetben is jelentkezzen. Ehhez azonban a gyárnak támogatásra lenne szüksége. A kiállított iparművészeti alkotások lenyűgözték az üvegipari szakembereket éppúgy, mint a képzőművészeket. Az országnak remek valutaforrása lenne belőlük, ha... ha külföldön nem tömegtermékként forgalmaznák egy olyan külkereskedelmi vállalaton keresztül, amely nem is adhatja el művészi termékként. Márpedig logikus, hogyha egy termék magas művészi, esztétikai értékkel bír, akkor ezt külföldön is így kell eladni az ARTEX- en keresztül, iparművészeti boltban, a jelenleginél jóval magasabb áron, ezt kívánja a népgzadaság érdeke is. A Karcagon kiállított üvegtárgyaknak remek piaca lenne például a skandináv országokban, Európa más országaiban, a fejlődő Afrika jelentős részén, s egészen biztos, hogy például egy Tallinnban rendezett kiállítás sok-sok hívet szerezne a karcagi üvegnek a Szovjetunióban is. Az itt bemutatott iparművészeti irány persze igényelne bizonyos kutatást, s ennek lehetőségét is meg kellene teremteni, így segíteni azon elképzelések megvalósulását, melyek — vezető szakemberek szerint is — a világ előtt járnak. A karcagi üveggyárban a kutatásokat jelenleg a „rendes” munka mellett, ráadásként végzik, s a kiállított színes tárgyak jó része is műszaki üvegből készült, nem pedig a speciálisan ezekhez a tárgyakhoz kikísérletezett üvegből. A „csoda” azonban így is meg K. L. Fotó: T. K. L. Néhány hónappal ezelőtt szenvedélyes viták voltak folyóiratainkban, újságokban, sőt a rádióban és a televízióban is arról, hogy a középiskolákban, — de még az általános iskolákban is — az egzakt tárgyak javára csökkent volna a történelemórák száma. Vagy ha nem is csökkent, semmiképpen nem elegendő ahhoz, hogy az ifjúságban szilárdan rögződjék a múlt története, a társadalom anyagi és szellemi mozgásának törvényei, hogy feldolgozza, megértse és önállóan továbbgondolja a múlt, jelen és jövő kapcsolatait. Más szóval, sokan úgy vélik, hogy éppen a társadalomtudat kialakítására, felépítésére — amely nagymértékben határozza meg a továbbiakban az ifjú ember eszményeit, céljait, belső világát — nem helyezünk olyan súlyt, mint amilyet az megérdemelne. Átvilágítani a múltat Anélkül, hogy e vita kérdéseit érdemben érintenénk most — mert hisz a másik oldalon az egzakt tudományok hallatlan léptékű és egyre gyorsuló fejlődését se lehet figyelmen kívül hagyni —, nagyon is valós igény tárul fel. Az is, ami Aczél György A szabadság jelene, jövője a szocializmus című könyvében olvasható, hogy „A szocializmus mai problémáinak megértéséhez újra meg újra át kell világítanunk a múltat”. S az is, ami ennek logikai kapcsolatából következik, hogy a tett mozgatója a tudat, a gondolat. Amilyenné formálódik az ifjúság tudatvilága, olyanná formálódik cselekvőkészsége. A probléma, ma cseppet sem elvont, filozofikus formájában létezik. A Magyar Tudományos Akadémia tavalyi közgyűlésén például Berend T. Iván akadémikus mai, legaktuálisabb, legégetőbb gazdaságfejlesztési kérdéseit egyenes kapcsolatba hozta e történelmi-tudati tényezőkkel. Mondván, hogy „ha történelmi utunk elmúlt évtizedeiben az iparosítási áttörésnek kellett — közvetlenül vagy közvetve — alárendelni társadalmigazdasági fejlesztésünk széles területeit, s ezen belül képzési-oktatási fejlesztésünk szocialista céljai is e meghatározottságok között érvényesülhettek... úgy ez most felülvizsgálatra szorul. Némi túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy míg eddigi gazdasági értékrendünkben — nagyjából, szükségszerűen — a gazdaságfejlődéstől úgy... megfordulhat a helyfüggött a képzés fejlesztése zet, a képzés fejlesztése határozhatja meg a gazdaságfejlesztést. .. így válik a szélesebb értelemben vett tudatformálás maga is elsődleges gazdasági feltételek megteremtőjévé”. A nemzeti önismeret És ez így is van. Aligha lehet megjelölni egyetlen, nagy társadalmi-gazdasági feladatot is — köztük olyanokat amelyek végleges megoldása kétségkívül a ma még ifjúnak számító nemzedék későbbi életpályája során valósul meg —, amely ne követelné az átfogóbb történeti felismerést. A fiatal, aki emberi fejlődésével párhuzamosan ismerkedik meg a gyár, a vállalat, a termelőszövetkezet problémáival, sem a sikerek, sem a nehézségek okait, magyarázatát, összefüggéseit nem értheti meg eléggé, megfelelő társadalomismeret, gazdaságismeret, nemzeti önismeret nélkül. Ennélfogva vagy túlzott, reálisan meg nem alapozott várakozással, vagy éppen túlzott kétkedéssel és kishitűséggel kezdi el beilleszkedését a munkába, az adott munkaszervezetbe, a felnőtt társadalomba. Az a látszólag jogos, valójában azonban indokolatlan kérdés, hogy „hol vannak ma forradalmi feladatok a fiatalság számára?” — egyebek között ilyen okokból támad. Hogy is lehetne másként megérteni a tapasztalatok sokféleségét, néha egészen ellentétes voltát? Hogyan is lehetne megérteni, hogy az ifjú ember egyszer a megkapó dinamizmusra figyel fel a társadalomban, amelyet a tudomány a technika, a kultúra fejlődésében, az életmód gyors változásában, az életviszonyok kézzelfogható és szemmel látható javulásában észlel, másszor meg konkrét problémákkal találkozik amikor családot kell alapítania és lakást kell szereznie; amikor munkába lép és szervezetlenséget, technikai és vezetési konzervatizmust tapasztal; közéleti ügyek veszik körül és bürokratizmust vagy megalkuvást lát; helyét kell kivívnia a munkában és a társadalomban, s véletlenül közömbösséget, kicsinyességet érez környezetében. Mert nálunk magas színvonalon tudják oktatni a matematikát, a fizikát és más rendkívül fontos tárgyakat, de még mindig nagyon elmaradt, sőt korszerűtlen eszközökkel folyik — ha folyik némely helyeken — a társadalmi tudatformálás, a reális társadalomismeret kialakítása. Márpedig éppen ennek elégtelen volta okozhatja, hogy a tegnap lelkes, nagy várakozásokkal induló fiatal gyorsan elkedvetlenedik, visszavonul, elveszti távlatait. És természetesen itt nemcsak és nem is elsősorban az iskoláról, hanem a társadalomról van szó. Pontosabban arról a még mindig meglevő türelmetlenségről, vagy bizalmatlanságról, amely hamar kiáltja ki engedetlennek, nehezen beilleszkedőnek azt a fiatalt, aki csak vita, személyes meggyőzés után fogad el kialakult nézeteket, aki kételkedik, mert tudni akar, aki szembesíteni kívánja az eszméket, nézeteket, elveket és gyakorlatot. Kölcsönös feltételek A fejlett szocialista társadalmat építjük. Igen, nálunk minden fiatal tanulhat, pályát választhat és biztos, hogy munkát is talál. Igen, senki nem vész el, és ellentétben Nyugat társadalmaival nincsenek milliós tömegek munka nélkül, kilátás nélkül. De mégis, van lakáshiány is, van technikai elmaradottság is, van bürokratizmus is, van bűnözés is. Vannak roppant akadályai annak, hogy a növekedés gazdasági ütemét gyorsítsuk, a gazdaságtalan termelést megszüntessük. És mégis, a mi forradalmi elveinket szembesíteni lehet a valósággal, mert az — minden fogyatékosságai ellenére — maga is forradalmi. Ezért nálunk nincs alapja semmiféle történelmi pesszimizmusnak. Ellenkezőleg! De ehhez két kölcsönös feltételnek kell eleget tennünk: az ifjúság őszinte, bátor, reális szavakat vár. A felnőtt társadalom pedig gondolkodó és cselekvő ifjúságot. Rózsa László GONDOLKODÓ, CSELEKVŐ IFJÚSÁG született, s a fiatalok számára vajon lehet-e vonzóbb dolog, mint feladatot kapni, s birkózni, küzdeni, alkotni, művelni a csodát, ahogyan ezt a karcagi házaspár is tette éveken keresztül. Útra készül de nem búcsúzik — Többen megjegyezték már, hogy keveseknek adatik meg ilyen szép búcsúzás. Nem győzök tiltakozni, hiszen nem akarok még megválni az ifjúsági mozgalomtól. Úgy érzem, számítanak rám, és tudok is hasznosat nyújtani itt az üzemi és a városi KISZ-bizottságban... A Finommechanikai Vállalat 2. számú, törökszentmiklósi gyárában kezdődött így beszélgetésünk Hajdú Józseffel, az üzemi KISZ-bizottság titkárával. A mosolygós szemű fiú persze nem titkolta el afeletti örömét, hogy a kubai Világifjúsági Találkozóra utazó küldöttség tagja lehet. Miután a KISZ KB vörös vándorzászlaját elnyerte az üzem KISZ-bizottsága és az e kitüntetéssel járó lehetőséget, a VIT-en való részvételt neki szavazta meg a kollektíva. — Vannak jó kezdeményezéseink — jegyzi meg, — de sokat kell tennünk azért, hogy meg is tartsuk a vándorzászlót. Sok a KISZ-tag a fiatal dolgozók között, és jó részük nagyon aktív, közösen érték el az eredményeket. Nem csoda, hogy a lelkes társasággal továbbra is együtt kíván dolgozni, noha lassan „kinő” a KISZ korosztályból Hajdú József. Alighogy szakmunkástanuló lett 1965-ben, beválasztották a KISZ városi bizottságába. Esztergályosként került a gyárba, a munka mellett sokat tanult. Leérettségizett, öthónapos KISZ-iskolát végzett, majd esti egyetemet. Kezdettől különféle megbízatásai voltak a KISZ-ben munkahelyén is. 1973 óta pedig ő az üzemi KISZ-bizottság titkára. — Akkor jött ki az ifjúsági törvény vállalati végrehajtási utasítása... Tizenötezer forintból gazdálkodtunk, most meg százötvenezer a bizottság éves költségvetése. Akkor még könyörögni kellett segítségért, ha valamit rendezni akartunk, most minket kérnek fel segítésre. Ha nyaralni, üdülni akartak a fiatalok, egyetlen lehetőség volt a káptalanfürdői úttörőtábor. Most elkérjük a vállalat autóbuszát, felpakoljuk a KISZ-bizottság harmincszemélyes komplett kempingfelszerelését és miénk a világ. A rögtönzött számvetésben szó esik arról is, hogy ’73 előtt mindössze három KISZ-tag kapott kitüntetést, a kollektíva nem részesült semmiféle elismerésben, azóta több mint harminc kitüntetés gyűlt össze és a bizottság fokról fokra jutott feljebb és feljebb. S a titkár? A KISZ KB dicsérő oklevele mellett sorakozik a Közbiztonsági Érem és valamennyi KISZ- kitüntetés, a legmagasabbat — a KISZ Érdemérmet — az idén kapta meg. És azt, amiről nemrég még azt hitte, hogy elérhetetlen: a kubai utazást. Júliusban ünnepli első házassági évfordulóját, azután — irány Havanna! — rónai —