Néplap, 1989. július (40. évfolyam, 152-177. szám)

1989-07-29 / 176. szám

Magazin A közelmúltban került a könyvesboltokba Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötete, amelyben a szerző életútjának keserű élményeit idézi fel. A kitűnő költő önéletírásában lenyűgözően érdekes könyvet nyújt át az olvasónak. "Csillámló, elragadó önéletrajzának legváratlanabb sajátsága a vidámság, mely a könyv legsötétebb oldalait is átjárja” - írja róla egyik méltatója. Az itt olvasható részletet a recski Pokol leírásából vettük, a kötet egyik önálló fejezetéből ízelítőül. A könyv a Magyar Világ Kiadónál jelent meg. A 1 X régebbi táborlakóktól hamarost megtudtuk mindazt, amit amúgy is sejtetünk, hogy hozzátartozóinknak nem írhatunk, látogatót nem fogadhatunk, levelet, csomagot nem kaphatunk, sőt a szocialista munkatáborban könyv, újság, sőt papír és ceruza sincs, így kiderült, hogy az információ, melyet a tárcsás szűrőben kaptunk, cseppet sem volt túlzás. A táborlakó kétszáz szociáldemokrata szerint, akik a nyár elejétől tartózkodtak itt, és a kerítést meg a többi barakkot elkészítették, a bánásmód érkezésünk pillanatától megjavult. A nagy tölgyfák koronájára szerelt kötélhágcsós őrbódékat, amelyek kőkorszakbeli lesállásokhoz hasonlítottak, leszerelték, de a lángszórókkal és géppuskákkal ellátott modern tornyok cseppet sem voltak barátságosabbak. Megengedték, hogy evés közben a földre üljünk, míg az őslakók mindaddig sohasem ülhetek le hajnaltól estig, még étkezéskor sem. Reggel, délben és este felsorakoztatták őket, és megparancsolták: ereszkedjenek térdre, kulcsolják imára kezüket, és rimánkodjanak Istenhez, adja meg a mindennapi kenyerüket. Miután ezt vagy tucatszor elismételtették,amit a rabok nem is bántak, mert térdelés közben kissé pihentek - az ávós őrmester feléjük fordult: "Na lássák, fasiszta állatok, nincs Isten. Imádkozzanak Rákosi elvtárshoz!" Az ima, melyet ilyenkor el kellett mondaniok, így hangzott: "Rákosi Mátyás, irgalmazz nekünk, a nép piszkos ellenségeinek, és ne hagyj minket éhen dögleni, már ezt érdemeljük." Ezután az őrmester intett a háttérben várakozó szakácsoknak, hogy hozzák a kondért. Érkezésünk után ez elmaradt. Hogy felsőbb parancsra történt-e, avagy a változatlan létszámú őrség a megháromszorozódott rabokat egyszerűen nem tudta oly mértékig kínozni, mint a szociáldemokrata őslakókat - ezt nem tudtam eldönteni. Engedélyt kaptunk hát, hogy az ebédszünetben leüljünk, de az ázott, lucskos agyagba senkinek sem volt kedve letelepedni. A reggeli három deci árpakávét, a déli levest főzeléket, meg az esti főzeléket állva ettük a dombtetőn, a tábori konyhák előtt, melyek kondérait póznákra szegezett hullmabádog védte az eső ellen. Rendszerint egyetlen hajtásra ittuk ki a levest, kikanalaztuk a főzeléket - háromszor hetenként mindenki automatikusan számolta, hány darabka lóhús jutott neki - aztán leguggoltam Gábori, Garamvölgyi és Egri mellé. Egri egy cigarettát matematikai pontossággal háromfelé vágott, és tüzet hozott. Garamvölgyi nem dohányzott, de példátlan nagylelkűséggel, a napi két deka gyümölcsíz helyett cigaretta járandóságát vette fel, és nekünk ajándékozta. Így, guggolóállásban meséltem barátaimnak Afrikáról, Kaliforniáról vagy Párizsról, ők pedig mozdulatlanul, elbűvölten figyeltek, mintha észre sem vennék, hogy az eső patakokban csorog a nyakunkba. Két hónapig, pontosan karácsony reggeléig esett. Néha megszakítás nélkül zuhogott, olykor csak napközben vagy éjjel esett; volt úgy, hogy tízszer-húszszor kiderült délelőtt, és ugyanannyiszor újra megeredt. Köpenyeink csak a második nap délutánján kezdtek átázni, de aztán nem volt segítség. Eleinte a barakkban szárogattuk őket. A téglából épült kályhában tiszteletreméltó tűz lobogott, de százötvenen voltunk hozzá. Ha köpenyeinket a kályhára terítettük, tüzet fogtak, ahhoz pedig, hogy tartsuk, túlságosan fáradtak voltunk. Néhány nappal később zubbonyaink válltömése, melyen a nedves rönköket hordtuk, ingünkkal együtt végleg átázott. Csizmáink nedvességét jóval nehezebben szoktuk meg. Este gyakran egyszerűen nem tudtuk lehúzni, és kénytelenek voltunk csizmában aludni, máskor pedig a csizmahúzóként működő agyag a legrosszabb pillanaatban rángatta le őket a lábunkról. Esténként mind a nyolcszázunkat sakktáblaszerűen, egymástól két lépésre sorakoztattak a domb lejtőjén, ahol a parancsnokság állt. Az ávósok, zseblámpával kezükben széltében-hosszában rohangásztak soraink között. Néha két óráig is eltartott, amíg összeszámláltak bennünket. Pedig igyekeztek, mert minél előbb el akartak készülni, hogy lemehessenek a faluba, de nem tudtak számolni, és minél jobban siettek, annál kevésbé stimmelt a létszám. Utána oszolyt vezényeltek, ilyenkor hanyatt-homlok rohantunk le a sötét domboldalon, frissen vágott rönkök és fatuskók között, le a patak medrébe és fel, a másik dombra, ahol fabarakkjaink ajtajai felett sárgásvörösen pislogott egy-egy tizenhatos égő. Az ávósok ott futottak a nyomunkban és az utoljót rugdosták, pofozták, míg mindenki bent volt a barakkban és ránk zárhatták az ajtót. Akinek lemaradt a csizmája, csak másnap reggel indulhatott keresésére. Ilyenkor a tésztaszerű agyagból úgy ágaskodtak ki a csizmák, mint a szemétdombra vetett kályhacsövek. A víz bokáig állt bennük, nem is bajlódtunk kiöntésével, egyszerűen beleléptünk. Mégsem akadt senki, aki az esőt szidta volna. Túlságosan is nyilvánvaló előnyökkel járt: reggelenként nedves falevelekkel dörzsölhettük kezünket és arcunkat, hogy a mosakodást pótoljuk, melyre nem nyílt lehetőségünk. Ha esett, az ávósok bódéikba húzódtak, és nem mutatkoztak. Kápóink pedig, akiket a nacsalnyik /igazgató/ elnevezéssel tiszteltünk, tábortüzeiknél melegedtek. De volt az esőnek egy kevésbé kézzelfogható előnye is. Zárt világunknak, melyből túlságosan szép, fájdalmas, ábrándokat keltő kilátás nyílt, az eső szőkébb, józanabb és a valóságnak inkább megfelelő korlátokat szabott. Eltakarta szemünk elől az ország két legmagasabb hegycsúcsát a Kékest és a Galyatetőt, a luxusszállodával együtt, ahol Zsuzsával kellett volna a nyarat töltenem, s ehelyett a félig mocsárrá varázsolt erdőség közepén primitív életmódunkhoz tökéletesen illő díszlettel szolgált. Ezt a jelenséget még a gondolkodás mesterségében kevésbé járatosak is megérezték, és hálával adóztak a mindent beborító, kéthónapos esőnek, mely kétes értékű és még kétesebb időtartamú létezésünket a maga nyirkos ködébe burkolta. * # *F J__Egyik délután egy vadseresznyefa törzse mellett hajlongtam, kezemben a fűrész egyik végével; a másikat Egri fogta. Gábori mögöttünk állt, és baltájával a soron következő fát ékelte. Főként arra figyelt, illetve azt szagolta, nem közeledike ávós. A még meglehetősen sűrű erdőben eleinte akkor pillantottuk meg őket, ha már késő volt. A dilemma megoldhatatlannak tűnt. Ahhoz, hogy úgy dolgozzunk, ahogyan megkövetelték, nem kaptunk elég ennivalót; ha pedig guggoláson, ácsorgáson kaptak, megvertek, és levittek a fogdának nevezett bunkerbe, melyben térdig állt a víz, és ahol három-négy napig nem adtak ennivalót. így hát az volt a kérdés: éhen halunk, vagy szabotálunk? Ha fát fűrészeltem Egrivel a tisztáson, csak éppen meghasítottuk a rönköt, s ugyanabban a vágásban három négy órát járattuk az élével felfelé fordított fűrészlapot, de ezt a módszert fadöntésnél, közvetlenül a gyalogösvény mellett nem alkalmazhattuk. s szerencsére érzékszerveink elképesztő gyorsasággal durvultak el, illetve finomodtak ki. Arcom, kezem, lábam a nedvesség, vállam és derekam a ránehezedő rönkök nyomásával szemben majdnem közönyössé vált, ujjaim és tenyerem elszarusodtak, tapintóérzékem virtuálisan megszűnt. Látómezőmet készakarva korlátoztam, akár többi bajtársam. Meghajtott fejjel, kissé görnyedten jártam vagy álltam, nappal sohasem egyenesedtem ki, csak éjjel, ha leoltották a villanyt, és a szalmazsákon beszélgettünk. Semmitől sem óvakodtam jobban, minthogy széles ívben körbejárassam szemem, mint egy világítótorony. Az ávós vagy a nacsalnyik, még ha háttal is állt, automatikusan visszafordult az ilyen világítótornyok felé. Szaglási és hallási érzékeink kifinomodása félelmetes volt. Recski tartózkodásom második hetében rájöttem, hogy az ávósokat ugyan öt méter távolságból sem látni a sűrű erdőben, de már száz méterről szagolhatni őket. Rabtársaim egy része azt állította, hogy őrzőink valamelyik szomszédos városban, Gyöngyösön vagy Egerben, letartóztattak egy illatszertárost, és parfümjein megosztoztak. Hasznunkra szolgált, hogy a hegy északi lejtőjén dolgoztunk, általában északi szél fújt, és az ávósok a völgyből jöttek. Szaguk idővel annyira erősödött, mintha fél pohár parfümmel öntötték volna nyakon magukat; a parfümszag mellett később már sapkájuk prémjéről is szagoltuk őket, mint az üldözött vad. Ugyanígy voltunk a konyhával: ötszáz méter távolságra szagoltuk, hogy ebédre káposzta, borsó, lencse, krumpli vagy bab lesz-e; legfeljebb a babot tévesztette össze szaglási hallucinnációba tévedett orrunk a főtt sonka illatával; de sejtettük, hogy sonkát nem főznek nekünk. Az illatszertár kirablása oly nyilvánvalónak tűnt, hogy eleinte elfogadtam a mesét, és csak néhány héttel megérkezésünk után jöttem rá az igazságra. Nem a parfüm szagát éreztük ávósainkon, azok ilyesmit nem használtak. De mivel mi nem mosakodtunk, és szappanunk sem volt, az ávósok mosdószappanának pacsuliszagát parfümnek éreztük. Kevés jelenségnek láttunk ekkora hasznát. Minthogy a fűrészek járása, kidöntött fák roppanása, kőtörő kalapácsok csattogása, fejszék, balták, ácsbárdok suhogása közben hallóérzékünkre nem számíthattunk, szaglószervünkre bíztuk magunkat. A szagló őrszolgálatot minden csoportban egy ember látta el. Ezúttal Gábori volt az őr, Egri meg én, kik a földön guggoltunk, a sebzett vadcseresznyefa törzsének ecetszagában amúgy sem voltunk alkalmasak figyelésre. Garamvölgyi Janika nem tartozott munkacsoportunkhoz. A tábor mérhetetlen irigységévé az ávósok disznait őrizte. Az állást egy nagyon szép fiatal ávós jóvoltából kapta, akit a szőke gyilkos elnevezéssel tiszteltünk. Jancsi nem csekély pszichopatológiai érzékkel néhány anekdotát mesélt a szőke gyilkosnak Heliogabalus császárról. Egyebek közt azt, hogy a fiatal cézár az egész birodalomból Rómába hozatta a legszebb és nemileg legfejlettebb fiúkat, akikkel meghívott vendégek előtt szeretkezett. Ha megunta őket, levágatta nemi szerveiket, és ezekkel a nemi szervekkel etette a capitoliumi farkasokat. A szőke gyilkos el volt ragadtatva. A Lampridius-féle anekdotán szerzett kondási állása teljes semmittevésen kívül azzal az előnnyel járt, hogy Janika az ávós konyháról származó moslékot eleltette a disznók elől. Reggelente, amikor makkozni hajtotta kondáját, útba ejtett bennünket. Ilyenkor tarisznyája nyers kukoricáját elosztotta hármunk közt; estig rágódtunk rajta, mint holmi nagyon kemény cukron. A disznóknak csak egy-két maroknyit tartott meg, hogy az erdő sűrűjébe érhessen velük; ott aztán kukorica helyett göcsös furkósbotjával terelte őket. Soha embernek nem volt ekkora tekintélye disznaj előtt. Hosszú, tiszta, szinte elegáns köpenyében, teknőckeretű szemüveggel, karba font kézzel állt előttünk, mint egy rokokó pásztorjáték kondása. A maga monoton hangján és kissé nyegle modorában egyenest hozzám intézte szózatát. Arról beszélt, hogy rövidesen valamennyien elpusztulunk. Nem nagyon figyeltem. Esténként türelmesen meghallgattam mindenkit, és igyekeztem vigasztalni bajtársaimat. Nappal, az eső, a pára és a köd libegő szappanbuborékai közepén, mélyen köpenyem és bőröm alá húzódtam, és e jogomat fenn kívántam tartani. Hosszabb eszmecserére ilyenkor úgysem nyílt lehetőség, és a minden egyes mozdulatommal való ökonomikus gazdálkodás figyelmem javát lekötötte. Szükségét éreztem, hogy egyedül legyek önmagammal este, a barakkban sosem lehettem, és beszélgetés helyett álmok, fantazmagóriák között lebegjek, a köröttem libegő szappanbuborékkal együtt, a lehető leglazább lelki tartással. Úgy vettem észre, hogy ellenálló képességemet elsősorban ennek a részint fakírszerű, részint szerzetesi és részben skizofrén révedezésnek köszönhetem. Mint ahogy nem bántam az esőt, ha végigcsorgott hátamon, úgy azzal sem törődtem, hogy hetek óta nem mosdhattam, hogy vizet sem ittam, csak a forrásból, ha ugyan munka közben véletlenül arra jártunk. Nappali ábrándozásaim a legkülönbözőbb témák közt csapongtak. Többnyire a természet és a környező növényvilág lassú, intenzív, de azért hűvös szemléletére szorítkoztam, mintha csak természetrajzórán lennék. Elsőnek a falÄélek színeváltozása foglalkoztatott; ezt figyeltem nap mint nap, ahogy az október végi fáradtzöldből vagy vérpirosból az aranyszínen át citromsárgává és kátrányfeketévé váltak, minden fa levele másként és máskor, míg végre lent a földön egyetlen gesztenyeszínű, monoton szőnyeggé olvadtak össze. De még ott is individuálisan viselkedtek: egyes levelek, mint a platáné, laposan terültek el a földön, mint agyonlőtt katonák; a tölgy levele hólyagosan felpüffedt, akár egy sűrű, pöfögő folyadék hártyája; a vadgesztenye kilyukadt és foszlott, csak erei tartották, mint ócska halászhálót a zsinórzata; a vadcseresznye és a bükk levelei összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele; példáját aztán a legtöbb levél is követte. A kis csövecskék összevissza forgolódtak és görögtek, míg megtalálták pusztulásuk végleges helyét az erdei tömegsírban; alagútjaikban gólyalábú, tojás alakú bogarak játszottak bújócskát, cinóberveres szárnyfedelükön két csúnya, fekete pettyel. A Néplap galériája A kortárs magyar festészet kiemelkedő egyénisége Vecsési Sándor Munkácsy-díjas érdemes művész. Régi házak, kis templomok, völgyben meghúzódó települések érdeklik, és a természet védett, ház körüli virágai, vagy a szűes horizontú táj, amely az év minden szakaszában más arcát mutatja meg. A tornácok, a félárnyékban meghúzódó emberek, az ég felé bámuló gyerekek, az élet és a halál jelenetei álommá szelídülnek az eltűnt időt visszavarázsoló festő érzelemvilágában, aki ezekben a témákban találta meg az egész munkásságát átszövő tartalmat: a tisztaságot, egyszerűséget, az ember formálta környezetet, a tűnő szépségek értékeinek felmutatását.