Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-13 / 11. szám
1990. JANUÁR 13. Néplap Sándor József: Hol van eltemetve Petőfi Sándor? Ebből a Barátosi Lénárt Lajosféle híradásból kifolyólag szerettem volna magát Barátosi Lénárt Lajost megismerni, vagy legalábbis egy levéllel felkeresni. Ez nemsokára sikerült, írtam tehát neki, s ő levélbeni válaszában megismételte mindazt, amit a "Koszorú" már korábban leközölt, kiegészítve egy bizonyos Dragomanov-család nevével, mely - állítása szerint - Petőfi Sándor sírját kegyelettel ápolja, gondozza. Sőt több és más dolgokat is volt szíves velem tudatni, amik most ide szorosan nem tartoznak. Elég az hozzá, hogy még levelezéseink folytak, közben, 1939 nyarán "Az Est"-nek háromszor is adott interjút Barátosi Lénárt Lajos, erősen kihangsúlyozva, hogy végtelen örömében afelett, hogy végre feltalálta Petőfi Sándor sírját, sírva borult le arra imádkozva. Újból foglalkozott e lapinterjúkkal is a Petőfi Társaság, de mivel Barátosi Lénárt Lajosnak nem voltak tárgyi bizonyítékai, maga Cholnoky professzor úgy nyilatkozott, hogy a Barátosi Lénárt Lajos által említett hely lakatlan síkság. Ott község nem épült. Erről a Cholnoky-féle nyilatkozatról is értesítettem B. Lénárt Lajost, mire ő hajlandó volt egy nekem ajándékozott régebben készült francia nyelvű térképen az általa ismert szibériai falu helyét velem ismertetni, illetve meghatározni. Ezen ismertetés szerint Barátosi Lénárt Lajos Kőrizs vagy Kőrös szibériai községet, hol ő Petőfi Sándor sírját látta, az Olenek és Sziligir összefolyása környékén határozta meg, nem messze, sőt igen közel ott ahol a Sziligir beleömlik az Olenek folyóba. Tehát a Sziligir és Olenek egybefolyásánál, a Sziligir bal partján, a térképet nézve, az Olenek jobb partján elterülő Mihailovo helység alatt. Ezek után a már említett Dragomanov-családdal szerettem volna kapcsolatot találni. E célból ajánlva adtam postára 1939 augusztus 21-én Budapest (8) 72/3883 y jelzéssel egy levelet Kerezs községbe címezve annak a Dragomanov-családnak, mely B. Lénárt Lajos állítása szerint a Petőfi sírt gondozza, és a költő kéziratos emlékeit őrzi. A levél "Retour inconnu" jelzéssel visszajött hozzám. Látható rajta a moszkvai irányítóposta, az irkucki posta és a kirencki postahivatal körbélyegzője. Tehát látszik rajta, hogy a levél kézbesítését több postahivatal kísérelte meg, de eredménytelenül. Az ajánlott levél végül is 1939 november 5-én visszajött hozzám. Mi tehát ezek után a következtetés? Az, hogy Kerezs nevű falu Szibériában nincs, tehát Petőfi Sándor nem lehet ott eltemetve. Már készen állt nyomdai sajtó alá rendezve jelen munkám kézirata, midőn egy újabb híradás jelent meg Petőfi Sándornak Oroszországban történt elhalálozásáról a "Pesti Napló" 1939. évi szeptember hó 22-iki keddi számában. E híradás szerint az említett keddi napot megelőző vasárnapon délelőtt a Petőfi Társaság a Tudományos Akadémia dísztermében tartotta szezonnyitó ünnepi ülését, melyen egyéb beszámoló után "a főtitkár általános figyelem között ismertette, hogy egy Bécsben megjelenő lap cikket közöl Petőfi szibériai haláláról. Majd egyéb mondanivalója után rátér a lap cikkének összefoglaló ismertetésére a következőkben: "A bécsi lapban közölt cikk írója Bönisch Hermann, rokonszenves módon foglalkozik a legújabb legendával, melyet F. és Sz. hadnagy, illetőleg zászlós beszélt el neki 1919- ben; később Skridelszkij orosz alezredes is megerősítette az elbeszélés valószínűségét. E szerint a két tiszt Szibériában, a Sziligyir folyó mentén egy jakut falura bukkant, melynek lakói magyarul beszélnek. Ezek a magyarok 1849-ben, szabadságharcunk leveretése után ide hurcolt magyar foglyok utódai, akik legendás küzdelmük után telepedtek le. Amikor ezt a cikk írója elbeszélte Skridelszkij alezredesnek, ez az irodalom iránt érdeklődő nagy műveltségű orosz tiszt, aki a jakutszki kormányzóságban teljesített egykor szolgálatot, azt mondta, hogy volt a kezében egy akta, amely Alekszander Stepanovics Petrovics nevű fogolynak 1857 május 18-án Skatova nevű faluban történt elhalálozásáról szól. ő ebben a névben Petőfi Sándort sejtette, és ehhez a véleményéhez csatlakozik a cikk írója is..." Újból és újból átolvastam a nem mindennapi híradást... Amint látjuk, az 1936-ban hírt adott bécsi lap híre elevenedett fel újra, de most már Skridelszkij orosz alezredes adataival. A bizonyítékok mellett most már egy orosz alezredes szavai szerint is Petőfi Sándor Oroszországban halt el. Azonban a helységnév és évszám nem vágott egybe az általam eddig ismert adatokkal; kézzelfogható tárgyi bizonyítékról a bécsi lap nem tett említést, mely bármelyiküknek birtokában volna. Elvégre már nem is tartottam fontosnak, hogy hol is fogják valóban megtalálni Petőfi Sándort Szibériában, Iljiszunszkájában, Ikatovában vagy Kerizs községben-e. Fontos, hogy három község neve adva van. Az elsőben, Iljiszunszkájában hazánk fiai, magyar hadifoglyok jártak sírjánál, a másodikban, Ikatovoban, egy magasrangú orosz tiszt állítása folytán egy akta tanúsítaná halálát; a harmadikban, Kerezs községben pedig egy ázsiakutató hazánkfia borult volna le imádkozva sírjára. No, most már melyik az igaz? Ezt egy kiküldendő vegyesbizottság - mely magyarokból és oroszokból állana - lenne hivatva megállapítani. (Vége) Jézus élete Bibliai előadás-sorozat Szolnokon Második éve tart a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola nagy előadótermében Reisinger János irodalomtörténész előadássorozata a Bibliáról. 1988/89-ben 12 ószövetségi történettel ismerkedhettek meg a hallgatók, az 1989/90-es programban ugyanennyi evangéliumi részlet szerepel . Az idei első, január 5-i előadáson Jézusnak a Samáriai asszonnyal való beszélgetése volt a téma. Az előadótermet zsúfolásig megtöltötték az érdeklődők. Itt kérdeztem az előadót a sorozat jellegéről és céljáról, valamint szolnoki tapasztalatairól. - Hét éve tartok bibliai tárgyú előadásokat. Először Budapesten, később vidéken is kezdeményezték TIT-szervezetek és művelődési házak. Ennek jegyében jutottam el Kecskemétre, Szegedre, Csongrádra, Hatvanba, Ózdra és Szolnokra is az ország keleti felén, Székesfehérvárra, Zalaegerszegre, Körmendre, Szombathelyre, Csornára és Mosonmagyaróvárra a nyugatin. Mindenütt jelentős az érdeklődés, és különösen annak örülök, hogy nem kevés azok száma sem, akik személyesen, elmélyült figyelemmel kutatják a Bibliát, egyre jobb kérdéseket vetnek föl az előadásokat követő beszélgetésekben, és kazettás felvételeket is igényelnek, hogy otthon átgondolhassák és ellenőrizhessék az elmondottakat. így van ez, és egyre inkább Szolnokon is. Ami a megközelítési módot illeti: ezt maga a Biblia írja elő olvasói számára. Az az igazi feldolgozása a Könyvek könyvének, ha adott részeit más részeivel vetjük egybe. A Biblia értelmezi önmagát. Az én feladatom, hogy ennek az önértelmezésnek hangot adjak, és a hallgatók elé a maga igazi összefüggései alapján állítsam a Bibliát. Ugyanígy kötelezettségem, hogy az egyes témákhoz kapcsolódó legértékesebb irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotásoknak is helyet szorítsak. A Biblia valóban páratlan könyv, mert teljes egészében felsőbbrendű ihletésből származik. Jótékony, de a tragikus valóságot mégsem leplező fénnyel világítja meg előttünk az ember állapotát. Azt, hogy a jót akarva is csupán a rosszhoz jutunk, hogy "a lélek ugyan kész, de a természetünk erőtelen". Lehet-e győzni született és szerzett rossz természetünkön, megjobbítható-e és hogyan az emberi élet? S ha egyénileg van is megoldás, van-e történelmileg is? Eljöhet-e a világbéke vagy csak a hamis megoldási kísérletek halmozódnak a bibliai próféciák szerint? - Az idei sorozatban ezekre a kérdésekre keressük a bibliai válaszokat. A Biblia a társművészetekben következő előadásai: 1990. január 19. A hegyi beszéd. Február 2. Jézus tanítása a boldogságról. Február 16. Válság Galileában. Március 2. A tékozló fiú példázata. Március 16. Júdási kényszer vagy választás. Március 30. Jézus halála és feltámadása. Kéthetenként, pénteken 17 órai kezdettel. Kátai Szilvia [ MA NYÍLIK ) XIV. megyei amatőr képző- és iparművészeti kiállítás. A Megyei Művelődési Központ galériáján ma délelőtt 10 órakor nyitják meg a XIV. amatőr képző- és iparművészeti kiállítást. A tárlatra száztíz pályamunka érkezett, a bírálóbizottság 79 alkotó munkáját tartotta méltónak, hogy a közönség elé kerüljön. A rendezők - a zsűri javaslata alapján - Török Mihály, Bészabó András, Grint Vilmos, Horváth György, Ligán Mária, Patkós László festő-grafikusok, illetve Janik István faszobrásznak adományoztak nívódíjat. Patkós László: Angyali üdvözlet Janik István: Kettős kötésben 7 Japán vendégek a szolnoki Gyermekvárosban A két ország kapcsolatában az utóbbi időkben egyre gyakoribb az úgynevezett népi diplomácia szerepe. A szolnoki Tisza Táncegyüttes jó ápolója az ilyen kapcsolatoknak, külföldi útjai során tagjai gyakran kötnek barátságokat, amelyek azután tovább élnek, közel hozva egymáshoz távoli országok embereit Ilyen baráti küldöttséget fogadott a múlt héten a Tisza Táncegyüttes néhány tagja. Barátságuk az együttes egy régi útján, öt évvel ezelőtt Japánban született, s azóta tart, olyannyira, hogy a japánok megalakítottak egy országos szövetséget, melynek neve: Tisza-Baráti Társaság. Központja: Yokohama. Küldöttségük e három tagja az öt év alatt többször járt Szolnokon. Foglalkozásuk zenetanár, szociális gondozó, tanuló; ő 18 éves. Foglalkozásukból eredt kérésük: hadd nézzenek meg olyan szolnoki intézményt, amely mindhármuk munkájához kapcsolódik, így esett szolnoki vendéglátóik választása a Gyermekvárosra, ahol beszélgettünk. - Japánban miből áll egy szociális gondozó feladata? - Japán összlakosságának 7 százaléka idős korú, 65 év fölötti, ezért a szociális gondozói hálózat elsősorban feléjük terjedt ki. Feladatunk gondolom, nagyjából ugyanaz, mint Magyarországon. Felkutatjuk a magányos, idős embereket, a szociális gondozó szükség szerint több-kevesebb rendszerességgel látogatja őket, egészségeseket, betegeket egyaránt. Japánban különösen nagy gondot fordítunk arra, hogy a mozgássérültek ne érezzék magukat a társadalom kivetettjeinek. Elképzelhetetlen például, hogy egy házat úgy építsenek, hogy ne gondolnának arra, hogy tolókocsival is fel lehessen jutni az emeletre. - Japánban is sok a magányos, idős ember? - Viszonylag igen, mert általában az a szokás a japán családoknál, hogy a fiatalok az egyik szülőt - többnyire a fiú szüleit - veszik magukhoz, így a másik szülő idős korára gyakran egyedül marad. - Ezek a magukra maradt idős emberek ugyanúgy elszegényednek, mint az Magyarországon sajnos, sok esetben történik? Nem, mert a japán adózási rendszer nagyon komolyan számításba veszi az idősekről való gondoskodást, az adókból befolyt összeg 5 százalékát erre a célra fordítják. Ez azonban csak élelemre és orvosi ellátásra lenne elég, ezért ezen kívül minden idős, rászoruló az államtól egy évben egyszer négy ember átlagfizetésének megfelelő pénzösszeget kap. Az ezen felüli szociális juttatás nem meghatározott összeg, hanem minden évben az ország nyereségével arányos. A japán gazdaság nyereséges, jövedelme évről évre növekszik, ezért a rászoruló, idős embereknek járó szociális juttatások is magasak. Fontos tudni, hogy a szociális gondozók szakképzése is igen magas szintű. Különböző iskolák elvégzése után kötelező egy hároméves szakképzésen részt venni, majd foglalkozási területtől függően, külön-külön szakosodni. Aki ennél magasabb pozíciót szeretne, jelentkezhet szakirányú egyetemekre is. Városunk japán zenetanár vendégével természetszerűleg a híres japán oktatási rendszerről beszéltünk. Elmondotta: - A japánokat hajtja a tudásvágy már kisgyermekkorban. Oktatási rendszerünkben rendkívül sok mindent tanulnak. A japán iskolákban ismeretlen az a fogalom, hogy "erre semmi szükség". A japán ember már gyerekkorában szívesen megtanul mindent, mert úgy gondolkozik, sose lehet tudni, hogy mit hoz az élet, mikor lesz rá szükség. Mindenki haszonra törekszik, ezért az iskolák is. A tudás haszon, ezért mindenki azon igyekszik, hogy minél magasabb szintet érjen el. A japán iskolákban az önképzés nagyon magas fokú. Ezt úgy kell érteni például, ha az ABC összes betűjéhez tartozó összes fogalmat meg kell ismerni, a tanárok megtanítják mondjuk A- tól K-ig, a többit a diákok maguk sajátítják el. Évközi számonkérés nem nagyon van, év végén viszont mindent tudni kell, s az év végi vizsgák nagyon nehezek. Vizsgaidőszakban a japán diákokkal nem nagyon lehet szót váltani, minden erejük megfeszített tanulással telik. Japánban nincs pazarlás, mindent ésszerűen igyekeznek szervezni, ezért a japán iskolákban nincs takarító személyzet. Mindent a gyerekek csinálnak, de a tisztaság példaszerű. Akik az iskolában ebédelnek, szintén mindent maguk készítenek: maguk osztják ki az ételt, vigyázva arra, hogy ne legyen maradék, semmit ne kelljen kiönteni. A japán gyerekek rendkívül tájékozottak, világra koncentráltak. A japán iskolákban hallatlanul erős kapcsolat van a szülő és az iskola között. A nők általában nem dolgoznak, az édesanyáknak az a dolga, hogy a gyerekek iskolai előmenetelének felügyeletét biztosítsák, megteremtsék a nyugodt otthoni életet, ami nélkülözhetetlen előfeltétele egy ilyen magas szintű tanulásnak. A japán csodának ez csak egy része, melyet hallgatva óhatatlanul felmerült a kérdés: - A világ egyik legfejlettebb országában élnek, mi a véleményük mindarról, amit Szolnokon láttak, s a japán udvariasságot félretéve, mi az, ami legkevésbé tetszett itt önöknek? - Alapvetően nincs semmi baj, elégedettek vagyunk mindazzal, amit itt láttunk, van azonban egykét probléma: hihetetlen gond, hogy nincs mindenhol telefon. Érthetetlen számunkra, hogy egy ország legalább ezt az alapvető kommunikációs eszközt, mint a telefonhálózat, nem tudja jól kiépíteni. A másik: a taxihiány. Járkáltunk, keresgéltünk, mire sikerült taxit találnunk Szolnokon, de ugyanilyen meglepődve tapasztaltuk a buszozás rossz körülményeit, nehézségeit, amikor egyszer taxit végképp nem találva, busszal jöttünk ki erre a lakótelepre, ahol a Gyermekváros is található. Ezen kívül úgy látjuk, hogy a magyarok nagyon kedves emberek, szeretnénk tovább mélyíteni, szélesíteni ezt a már élő, jóbaráti kapcsolatot. K.Sz.