Új Néplap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
8 Irodalom—művészet Bodó Mihály kint szántogatott pásztói földjükön, sulykó-legény cselédjével, Nyakó Mihállyal. Jól benne jártunk már az őszben. A rozsdás avar rongyosan sárgállott. Felszántott földek csíkja tarkította a határt. Bent, a tanyaudvaron üres volt a gólyafészek. A fecskék mindnyája elment már. A fák félig megkopaszodtak. Csak a kilométerkő maradt a régi. Fehér foltja messzire mutatta a szónoki országutat. Fekete varjak csapata húzott az úton keresztül: - Kár! - Kár! - Vijogták a közeledő tél lehelletét. A szántogatók ügyet sem vetettek rá. Ballagtak egymás után. A gazda is két lóval bajlódott, meg a cseléd is. Az eke, mély barázdát húzott az omlós fekete földbe. Itt-ott földimogyoró fehér húsa bomlott ki a fekete héj alól, ahol a csoroszlya kettészelte. Mihályék csak egy pillantást vetettek rá, csetkelték a lovakat tovább. A dűlőútnál, míg egyik barázdából a másikba igazították az ekevasat, Fekete Mihály állt meg pár szóra. - Hogy mondja? - veti fel a kérdést mellékesen, csakhogy utat nyisson a szavaknak. Kiköpött a pipa a mellől, aztán apró csillogó szemével egyre nézte a fiatal gazdát. Bodó Mihály félkezét a nadrágkorcán nyugtatta, másikkal óraláncát babrálta. Közben elnézegette az új szántás végét: nehéz, kábító szag érzett belőle. A szavakat csak hümmögte: - Há’ nem mondom, hogy így vagy úgy, több vagy más, hanem hogy hát... mégis hogy hát... ippen csakhogy na! - Már fogta is a madzaggal megtoldott gyeplőt, bökött formán a kalap felé, szólt a lovaknak: - Gyű! - Ostorával fütyőlve suhintott felettek. Fekete nézte a szófoszlányokat, messze járt a tekintete valahol az ég alján, rávillantott kicsinyég a csillogó barázdákra, az út porának mormogta: - De nagyra látsz, fen’ ett vóna meg... Ment tovább a város felé. A torony bádog teteje leskelődött a házak feje felett ki, ide a pusztára. - Ide te! Ide ne! - hallatszott a cseléd kemény szava, ostorával végigpattintott Csillagon. Két fordulás után, már csak egy vékony csík maradt. Ezt a cseléd szántotta ki, addig a gazda becsúsztatta az ekét a tanyaudvarra. Hátul, a színből előhúzta a kis sárga kocsit. A disznóól felől neszelés hallatszott. A malacok rágták a vályú szélét. Arra villantott rosszalólag, aztán kurtán elacsarkodta magát: -Hé! Semmi. Megint: - Hé! Az ég szíjjík fel! A tanyás félretolta a vécét, megállt a pitvarajtóban. Lusta pillantásokkal fordult a gazda felé: - Szólt gazdáram? Bodó zsörtölődve hányta a szavakat: A disznók eszik a vályút! Pabar Mihály, a vékonycsontú tanyásember, tipegett, forgolódott egy ideig a ház előtt. Az eperfát is körülnézte, csak után indult a kanász keresésére. - Te is elmennél a dolog temetésbe - morogta a fiatal gazda. Ekkorra bekerült a cseléd is. - Fogjál a sárga kocsiba, hazagyöszte is - mondta neki. Nyaka dünnyögött valamit, aztán itatott. Csak ennyit utána hozta a szerszámot a kamarából, ráakasztotta a rúd végére. Bodó gazda addig széjjelnézett a gyümölcsösben. Pár szem aszalt meggy még akadt a fákon, azt megeszegette. Csak akkor hagyott fel vele, mikor készen állt a kocsi. Felült. A nap már hanyatlott az ég nyugati peremén, mikor kezébe vette a hajtószárat. Vágtában kezdte a bejárón kifelé. A tanyás köszönését nem viszonozta, haragudott rá a disznókért. Egészen a Keresztgödörig szekereztek szótlanul. Ott mondta Bodó a cselédnek: - Hajnalba’ korán kelünk - ostorával lecsetkelt egy sárga levelet az árokparti akácfáról, így folytatta: - áthajtunk Kisújra. yakó Miska gazdájára , vitte tekintetét, meg vissza. Úgy hallotta Kondor komájától, hogy meg akar házasodni a fiatal gazda. Még meg Kisújrúl. Mán van benne valami. - Jó - mondta kurtán. Elnézett a Keresztgödör felé. Nézte a kacsákat, amint félig buktak a víz alá. Megettek hirtelen nagy zakatolás született. Egyszerre néztek hátra, a kevi rebbencshordó gőzös pöfögött nagy szusszantásokkal az állomás felé. Bodó Mihály nézte a masina gőzét, de szeme sokkal messzebbre látott. Csak lefekvés előtt mondta ki szándékát az öreggazdának: - Édesapám, kend is átgyön? - Szemét nem merte levenni az almáriomról. Az öreg Bodó felütötte a fejét: - Hová, te? - Ján nézőbe. - A fenét? - csodálkozott Apjamihály, így tudta meg, hogy a fia házasodni akar: - Oszt kit néztél ki? A fiatal gazda elébb csak pislogott, felvitte tekintetét a kemence tetejére, onnét le a kuckóra, meg a padkára, aztán visszacikázott, a szűzdohányon állt meg a sifon tetején: Bordács Katát. A csendbe szinte belezuhant a lány neve: ráesett a kemencére, onnét az asztalra, kanapéra - ahol ídes fódozta a rossz gúnyokat. Erre már a semmi is felvetette a fejét, megigazította a pápaszemét: - Oszt takaros? Csak ennyit kérdett. Miskának lebillent a feje: - Az. Az öreg morgott bele: - Akkor nem hívják senkinek. A fia követődzőleg rávetette villogó szemét: - Mír? - Mer’ biztosan kódos. - Negyven hódjuk van - mondta a fia fölényesen, még el is biggyesztette a száját. Apja Mihálynak megcsillant a szeme: - Akkor hozhatod, de csak ha egyedüli lány. - Az így indul hajnalban a fiatal gazda Nyakó Miskával Kisújszállásra. Ennek előtte már megjárta nihájába, így biztos volt a dolgában. Úgy felent-formán ötlött az eszébe... Hirtelen odafordult a cseléd felé élénk mozdulattal: - hanem hallod-í - így a szavakkal: - majd ha gyönnénk elfele, így kiátok, hogy: Pista! Oszt elértsd! Nyakó csak ennyit szólt rá, a fejével is rábólintott: Ödön. A csend haladt velek, meg a szekérzörgés. Nyiszorgott a nyeszlett sárga kocsi. Nem számos. A rajtaülők már megszokták. Nézték a kavicskupacokat meg a vadalmafákat. A nap vékonyan szűrte sugarait a lombok közt. Kisújszállás tornya közelről látszott már. A mellettek elhajtó szekerek idevalósiak: kerektetejű kalapot viseltek a rajta ülők. Mikor emígyen kigondolták magukat, Nyakó Mihály bátorságot vesz a szólásra: - Oszt már akarja gazdáram, hogy István legyek? A gazda nyugodtan ült. Tudatlan mozdulattal kapaszkodott meg a lőcsbe ’, úgy mondta a szavakat, mintha az eperfának szórná: - Aszongyák ezek ideát - fejével a torony felé intett, - hogy Kevibe nincs más ember, csak Mihály, Mihály, oszt Mihály! Nem győzök mán írté hallgatni. A cseléd pelyhedző bajuszát simogatta, vékony mosolyba húzódott a szája: - Hát ebbe van valami, mert lássa csak gazduram: magoknál három szomszéd Mihály, minálunk meg kettő. Bodó fürge mozdulatokkal igazgatta a kalapját, szeme szinte szikrát hányt a méregtől: - Ne pofázz! Ki kérdezt! Nem szóltak többet, temetőnél jártak, mikor előállt a baj. Csak egy nyisszanás hallott, avval a rudas kilépett a hámból: elszakadt az istráng. Nyakó megrántotta a gyeplőt: -Hó! A kocsi állásba zöttyent. - Üm bökte a szót gazdája. Feljebb tolta a kalapot, azután leugrott az ülésről. Felmenésből vetette hátra a szavakat: - Csinálj neki valamit, oszt majd gyere utánam. Csak éppen egy kupica pályinkára futotta az időből, akkorra beköszönt Nyakó is: - Aggyonisten! Bordács gazda mondta rá: - Néked is, ecsém - így messziről kiabált tovább, a jószágokat nézegetve: - Kösd be őket az istállóba oszt vessél elébek színát! - Bodó tuszkolta befelé, mikor eszébe ötlött, hogy a cselédnek is adni kék toroköblítőt: - Hé! - kiáltott az ól felé. Míg az üveget kereste, megkérdte Bodótól: - Hogy hívják a cseléded, Mihály? - huncutul nevetett a szeme. Bodó elveresedett. Kezét gyürkészelte a nadrágzsebbe: ki meg be, hol a jobb lábára állt, hol a balra. Köhécselt is kelletlen, a szavakkal meg küszködött: - Hogy a cselédem? ... Nem Mihály a’, István. Bordács már csak félfüllel hallotta, menésben volt az istálló felé: - Majd megyek mán - szólt vissza. Ilyenek voltak ezek a nagygazdák, mutatták a módit, ha úgy jött sorra, máskor meg sziszkiriskedtek. Bodó Miska olyan mozdulatot tett zavarában, mintha le akarna esni a nadrágja: rántott rajta, aztán jobbadán csak magának motyogva újra megszólalt: - István a’ István - nézte Bordácsot amíg el nem nyelte az istálló ajtó, aztán kévül került a tiszta házba. Hogy bent mi történt, csak ebéd után tudódott ki. Az ifigazda felállt, leverte nadrágjáról a morzsát, kockáskendőjét végighúzta bajszán, két lépést tett előre: - Hát akkor mennék is tán... - Ráírsz - marasztalta illendően a gazda. - Megyek - vágta a szót kurtán Miska. Felvetette a fejét: - Akkor úgy, ahogy megbeszéltük... - kérdőleg hordta körül tekintetén mindenkin. Bordácsné szólt rá: - Ráírunk a lagzival tengeritörés után is, akkorra rendesen elkíszítem Katát e gyszerre néztek a legényre mind a hárman. Miska úgy tett, mintha hányná-vetné megában, aztán csak rámondta: - Jó! - kilépett az udvarra, az istálló felé fordult: - Pista! - kiáltotta el magát. Semmi válasz. Mégegyszer: - Isván, te! - Hé! Isván! Az ég roggyík rád! Erre sem mozgolódik senki. Bordács sunyin nézi a legényt, egyszer megfogja a kabátját, kicsit hátrébb húzza: - Megállj csak, majd én veti neki. Nagy lélekzetet vesz, öblös hangon kiált az istállóajtó felé: -Mihály!!! Nyakó kidugja borzas fejét az ajtón, már szól is: - Tessék! A gazda nevet, de még Kata is! A Bodó-fattyú egy pillantást vet feléjek, ekkora megaláztatást nem bír elviselni, a könyin-kedvin nevelt gazdafiú. Öles léptekkel indul az istálló felé, útközben morogja a szavakat Nyakónak: - Fogjál te, teee, oszt gyerünk! - fogát dacosan összeszorította, fellépett a kocsira. Bordácséknak többet még a tájára sem ment. Hanem a szegény Nyakó Miska! Azt mondja neki a fiatal gazda, mikor elhagyták a várost: - Te hatökör, te! Miska behúzta a nyakát. - Kilőtt az időd! Ezt már nem lehetett tétlenül tűrni. Nyakó Mihály felegyenesedett: - Ennyi ír? - Ne pofázz! Odahajította néki a hajtószárat: - Hát jó! - leugrott az ülésről: - De a híremet kifizesse mind egy szemig, mert törvénybe megyek! - kiáltott a gőgös gazda után. Az meg szemberöhögte: - Mehetsz az anyád kínjába! Neki lett igaza. Bezo’! Így bántak el a szegény cseléddel a húszas években, még meg semmiért! Makra Sándor: Mihály Szerzőin^ d J'ill : Makra Sándor 1915-ben született Túrkevén, író, néprajztudós. Budapesten él. Prohászka Antal Szolnokon él, festőművész. Az oldalt szerkesztette: Körmendi Lajos 1992. FEBRUÁR 15. Az Új Néplap galériája Prohászka Antal festményei Fotó: Hargitai Lajos