Új Néplap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-02 / 127. szám

12 INTERJÚ_________________________________________________________________________________________________________________________________2020. JÚNIUS 2., KEDD Az egykori kapitány motoros hajója az éjszaka közepén kapott léket Az összetartás az alapvetés SZOLNOK A régi, mozgalmas hajósélet emléke már csak a lelkekben él városunkban, de ma is akadnak még ak­tív, vagy életük egy részét a víz hátán töltő egykori hajósok. Korábban már megszólaltattuk néhányu­­kat, most a szolnoki Lipták Sándor osztja meg velünk emlékeit. Szathmáry István unneplap@unneplap.hu - Mi indította arra, hogy fo­lyami hajós legyen? A Tisza közelsége, családi hagyo­mány, kalandvágy, folyam­őrségnél töltött katonaidő, vagy az akkori viszonylagos szabadságot jelentő utazási lehetőség? - A hatvanas évek közepén barátaimmal, a Zagyva és a Tisza mentén felnőtt sok fi­atalhoz hasonlóan, többször gondoltunk arra, hogy akár tiszai, dunai hajósok, vagy tengerészek is lehetnénk. Ebben semmi családi indít­tatás nem volt, de bizonyára olvasmányaink is közreját­szottak benne. Emellett az akkori zárt világban a kül­földre, pontosabban a Nyu­gatra utazás vonzása is ben­nünk munkált. A folyamőr­ségnek nem volt benne sze­repe, bár több hajósnak on­nan vezetett az útja a kereskedel­mi tengerészet­hez. Én a légide­­szantnál, a kalo­csai „Forradal­mi Ezrednél” és a Szolnoki Tüzér­laktanyában szol­gáltam, melyek kemény alakulatok voltak, de nem kedveltették meg velünk a vízi életet. Ráadá­sul gyakran behívtak tar­talékos szolgálatra, míg vé­gül Kövesdi Albert, volt de­­szantos rajtársam a Hadki­egészítő parancsnokaként 1989-ben kezembe nem adta az obsitot. - Akkor a folyamőrség kiesik. Mi volt a helyzet a szabadabb nyugati levegővel? - Fontosnak tartom kijelen­teni, hogy túl sok minden kö­tött Szolnokhoz, így eszembe nem jutott volna külföldre tá­vozni. A MAHART-központ­­ban és a népszigeti Telelő­parancsnokságon Szőrffy pa­rancsnoknál megismert is­kolatársaim között egyetemi hallgatótól volt katonatiszten át kiszolgált uránbányászig sokféle ember volt, így akad­tak köztük az elhivatott ha­jósjelöltek mellett a „könnyű Nyugat” lehetőségében bí­zó kalandorok is. Erre az Al- Dunán, Belgrádnál volt egy bevált útvonal, ahol a csem­pészhajó kapitányának fize­tett viszonylag csekély össze­gért el lehetett jutni Olaszor­szágba. Hívtak engem is, de nem éltem vele. Amikor 1966 decemberében, tizenkilenc évesen jelentkeztem hajós­nak, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerül oda bejutnom, és csak később tudtam meg édes­anyámtól, hogy a házunk majd min­den lakóját ala­posan kikérdez­ték felőlem. Akkor még nem értettem a dolgot, még ha­ragudtam is szü­leimre, miért nem szóltak róla, de tény, hogy vé­gül csak folyami hajós lehet­tem, nem pedig tengerész. - Milyen adottságokat kívánt ez a hivatás? - Egészséget, szívósságot, kiváló fizikális erőnlétet, ki­tartást, és lemondást a ké­nyelmes életről. Az össze­zártság miatt bírni kell a lel­ki terhelést is. Nagy erőpró­ba a család hiánya is. Én nőt­len voltam hajós koromban, ami akkor könnyebbséget je­lentett, de láttam a nős hajó­sok egy részét szenvedni fe­leségük, gyermekeik, család­juk hiánya miatt. Ez a teljes embert kívánó életforma nem kedvezett a családi életnek.­­ De nem lehetett unalmas foglalkozás... - Vannak emlékezetes él­ményeim is abból az idő­ből. Kiképzéskor az össze­kötő híd lábánál a gombave­tést, vagyis a kikötőkötelet vezető súly dobását gyako­roltuk, amikor a Jobb nevű rendkívül erős, volt urán­bányász társunk akkor dob­ta el a „gombát”, amikor egy bokszerhajó, vagyis kikö­tői tolóhajó ért alánk! A kö­tél rácsavarodott a korlátjá­ra, és másodperceken, illet­ve a bokszerhajó kapitányá­nak lélekjelenlétén múlott, hogy a lábát a mellvédnek feszítő jobbot nem rántot­ta bele a Dunába. De gyors és teljesen váratlan felada­tokra is fel kellett készülni. Még az iskolában történt, hogy Mezey matrózjelölt tár­sammal együtt sürgősen hí­vott Pomozi úr, a személyze­ti tiszt. Közölte, hogy Tisza­roffon a Tahi nevű hajó le­szakadt a sólyáról, és haj­nalban indulni kell a nehéz­­búvárral menteni. Egy Cse­pel teherautóval és a szüksé­ges felszerelésekkel indul­tunk Szolnokon át a helyszínre, telepítettük a biz­tonsági eszközö­ket, beöltöztettük a nehézbúvárt, a feladat végén le­szereltük az öltö­zékét, és még az­nap este indul­tunk vissza a Népszigetre. Máskor az Ózd nevű moto­ros hajóm Dunaföldvár kör­nyékén az éjszaka közepén kapott léket. Nem sokat pi­hentünk, míg elértük, hogy szerencsésen a víz felszínén maradjunk. - Talán kényes kérdés, de nyílt titok, hogy a hajósok részt vettek a - finoman szól­va - szabad áruforgalomban... - Akadt ilyen is. Belgrád­­ban tiszta szeszt és csokolá­dét, a bulgáriai Szilisztrában rózsaolajat, bőrkesztyűt sze­reztünk be, erre volt itthon igény. Az akkor még létező Szovjetunióban, Renyiben pedig horgászfelszerelést vásároltunk. A magyar ha­tárhoz érve azután a hajóke­zelő mindent elkért tőlünk, mert például dél felől jövet Mohácsnál várt bennünket a vámvizsgálat. Két vámtiszt és néhány beöl­tözött „kutatóem­ber” jelent meg a hajón, de soha nem találtak sem­mit. Pedig renge­teg tiszta szesz, csokoládé, kakaó, bőráru, de még televízió, sőt, mo­sógép is előkerült valahon­nan, amikor megérkeztünk Dunaújvárosba. - Változott a hajósvilág, mióta befejezte a szolgálatát? - A mai magyar hajózás már semmiben sem hasonlít ahhoz, melyben én szolgál­tam, és amit én ismertem! A privatizációval a magyar hajózásnak is befellegzett. Szerencsére azonban van­nak még meghatározó ha­gyomány- és értékőrző ma­gyar hajótulajdonosok. Mindettől függetlenül jó döntés volt, hogy egykor ezt a pályát választottam. Rend­­kívül sok szépet is láttam. Az Al-Duna 1967-ben még a vadregényes arcát mutatta. Ma is szép, de már nem a régi. Máig felejthetetlen számom­ra, hogy felmehettem olyan szép régi gőzhajókra, moto­rosokra, amiket ma már nem láthatunk. Ezért is teszek közzé folyamatosan hajózá­si anyagokat, képeket, mert jól emlékszem azokra a gépé­szekre, matrózokra, kapitá­nyokra, akik tudták, hogy a hajósoknál az összetartás az alapvetés. Mindig őrizni fo­gom az ő emléküket is. Sok minden kötött ide, így eszembe sem jutott külföldre távozni... Rengeteg tiszta szesz, csokoládé, bőráru, sőt, mosógép is előkerült Jó szívvel emlékszik a múltra Lipták Sándor. Jobbra egy emlék a múltból: Sándor hajósigazolványa Beküldött fotók A történetben szereplő, kis híján elsüllyedt Ózd motoros. Nem sokat pihentek, míg elérték, hogy szerencsésen a víz felszínén maradjanak A Névjegy: Lipták Sándor Lipták Sándor Szolnokon született 1947-ben. Élete egy szakaszában folya­mi hajósként dolgozott, ké­sőbb időelemzőként, munka­elemzőként ténykedett. Nős, két felnőtt gyermeke és egy unokája van. Kedvtelése a minőségi ko­moly- és könnyűzene. Sokáig játszott a Homeless, a Mezei Group, a Non Plus Ultra zene­karokban. A járvánnyal kapcsolatos folyamatosan­­ frissülő, hiteles információk: SZOLJON.hu i

Next