Szövetkezeti Értesítő, 1918 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1918-01-05 / 1. szám

2. oldal SZÖVETKEZETI ÉRTESÍTŐ X. évfolyam, művész, aki, nem egymagában, mint Lánczy Leó, hanem száz vagy akár ezer társával együtt tudott annyi vagyont gyűjteni, hogy 50 év múltán ilyen nagylelkű adakozó lehes­sen? Munka ennyi pénzt, ilyen vagyont nem szolgáltathat; munka a legjobb esetben meg­élhetést, a legtöbb esetben még ezt is csak nyomorúságosat adhat a mai társadalom­ban. Ilyen vagyonhoz egyetlen út vezet: a kizsákmányolás útja! Csak aki valami nagy vállalkozás segítségével, mint munkáltató a munkást, mint kereskedő a fogyasztót zs­ákmányolja ki s igy gyűjthet profitot pro­fitra, csakis az jut abba a helyzetbe, hogy­­ felhalmozott millióiból egyet-kettőt megint — visszaadjon. Igen, ez a helyes kifejezés: visszaadjon! Abból, amit évtizedek során elvesz, abból valamicskét visszaad. Mikor elveszi a sokat, akkor könnyek fakadnak és szenvedés csí­rázik a, nyomán, de ezek némák, nincs hang­juk. Mikor egy* keveset visszaad, akkor öröm ül az arcokon és elismerés virágzik feléje, zeng a hozsánna, mert ez a "hatás nem néma, de hangos, nagyon hangos... Ugyebár: a megható dolognak ez a része csakugyan tanulságos?! ... S most forduljunk el szemünkkel a Kereskedelmi Bank tájékáról s keressük fel azt­ az intézményt, amely hozzánk legköze­lebb áll, a munkások Általános Fogyasztási Szövetkezetét. Ez is vállalkozás, mint amaz, termeléssel és kereskedelmi közvetítéssel foglalkozik ez is, mint amaz. Még nem száz éves, mint amaz, még csak nem is ötven éves a működése, mint annak mostani veze­tőjéé. De erőteljes és ami a fő: hatalmasan fejlődő már ma is s ötven év múltán bizto­san lesz olyan nagy, mint a jubiláló elnök­igazgató bankja most. Lesz-e várjon addigra sok száz milliós profitja, mint annak s lesz-e olyan vezetője, aki két és fél milliót adhat majd vissza a magáéból a társadalomnak? Nem! Mert ez az intézmény is termel és köz­vetít, de­­ nem zsákmányol ki! Ennek az intézménynek is van profitja, de nem gyűjti sem magának, sem vezetőinek pénztárában, hanem — visszaadja. Még­pedig nem ötven év múltán, nemcsak egy parányi részét, nem jótékonykodó gesztussal s dicsének el­lenében, hanem visszaadja, rögtön, az egé­szet, csendben és elismerést sem várva. Az Á. F. Sz. az idén — tehát egyetlen évben — közel háromnegy­ed milliót ad vissza tagjai­nak visszatérítés fejében: ötven év múltán és alatt mennyit fog ugyan ily módon vissza­adni?! Lám, ez a megható jótékony cselekedet­­­tanulságos oldala! A lakásínség, amely már a háború előtti időkben is a tár­sadalmi bajok legnagyobbjai közé tartozott, újra kijárt! A lakásnyomorúság — a magánspekuláció mindenkor legjobban ked­velt területe — a háború alatt egyre na­gyobbodott és félő, hogy a háború után még nagyobb méreteket fog ölteni, ha az állam és a városok már most minden lehetőt el nem követnek az e téren fennálló viszonyok megjavítására. De nem kuruzslásra, szo­ciális olajcseppekre, néhány száz vagy ezer kislakás építésével való kísérletezésre van szükség, hanem a tényleges lakásviszonyok pontos szemmel tartása mellett a modern lakáspolitikai követelményeknek megfelelő intézkedésekre­ Budapesten, a lakásuzsora klasszikus vá­rosában, de a vidéki városokban is az egyre fokozódó lakásnyomorúság izgatja a mun­­kásságot. A lakáskérdés első megnyilvánu­lása a lakáshiány. A háború alatt Budapest­­en új lakás nem épült, ellenben a lakosság száma 41.000-rel szaporodott. A vagyontalan lakosság nagy része túlzsúfoltan él és a spe­kulációk folytán gyakran egyáltalán nem jutnak lakáshoz, aminthogy a legtöbb város­ban már a béke idején szükségbarakkokat kellett emelni a hajlék alá nem jutott mun­káscsaládok számára. Amint a kapitalista­gazdálkodás széles területén, úgy a lakás­kérdés terén sem a szükséglet szabályozza a termelést, hanem a spekulánsok profit­vágya, amely a lakástermelés mesterséges korlátozásával igyekszik az árakat mindig magasabbra csigázni. Bár a háború alatt az­ 15­10 koronán aluli lakások árát emelni nem lehet, az uzsorások visszaélve hely­zettel, közvetítési és egyéb díjak címen sar­­colják meg a lakókat A lakással való uzso­ráskodás fejlesztette ki az annyira káros ágyrajáró-rendszert és ez idézte elő a laká­soknak azt a nagyméretű zsúfoltságát és az ebből eredő egészségügyi, erkölcsi és gazda­sági veszedelmeket, amelyek Budapest váro­sát e tekintetben az első helyre emelték. A lakásínség egyik fontos oka a telekkel való spekuláció, amely egyes helyeket azért hagy kihasználatlanul, hogy a telek értéknö­vekedésével az árakat emelje. A lakásszüksé­get nagyon sokan az építési költségekre és a munkabérek emelkedésére vezették vissza, holott ma már közhely, hogy a nagyvárosok forgalmasabb részein a telkek ára 20—30 év alatt négyszer-ötször lett nagyobb, m­íg az építési költségek alig 20—30 százalékkal emelkedtek, de viszont ez is megtérült a te­lek célszerűbb kihasználását végző újabb építési móddal. A lakásbajok megszüntetésének legradiká­lisabb orvosszere: a lakásügy községi üzembe vétele. De addig is, amíg a népakarat segít­ségével ez megvalósulhat, elő kell venni azo­kat a reformokat, amelyek már ma is köny­­nyen megvalósíthatók. E reformok körülbe­lül a következők: 1. Az összes lakások maxi­mális bértarifájának hivatalos, megállapi-

Next