Szövetkezeti Értesítő, 1919 (11. évfolyam, 1-49. szám)
1919-01-04 / 1. szám
XI. évfolyam 2. oldal SZÖVETKEZETI ESITÓ részére utalt ki állandóan a bécsi udvartartás részére élelmiszereket és csak néhány lelkiismeretes köztisztviselő becsületes munkájának köszönhető, hogy még több élelmiszer nem ment ki ezen a hamis címen Bécsbe. A megállapítás szerint Windischgrätz havonta a következő mennyiségű élelmiszert vonta el az ország lakossága elől és juttatta el a királyi udvartartás naplopóinak: 112.000 kilogramm lisztet, 28.000 kg búzadarát, 56.000 kg tengeri darát, 42.000 kg árpagyöngyöt, 14.000 kg árpakását, 7000 kg rizst, 28.000 kg babot, 28.000 kg borsót, 7000 kg lencsét, 28.000 kg kockacukrot, 28.000 kg zsírt, 14.000 kg szalonnát, 14.000 kg szilvát, 14.000 kg izt, 210.000 kg burgonyát, 7000 kg tengeri lisztet, 125 láda tojást, 112 hízott sertést, 20 kg paprikát. A régi rend legfőbb őre a király volt és ime, a rend legfőbb őre hamisításra, panamára szólította föl a rend alőreit, az ország miniszterét. És még vannak, akik ezt a rendet visszasírják. Hát persze, hogy vannak ..., panamisták... a szegények csalói... mm és tövés Lázálmas éjszakán föl-fölriadok, megrázkódom. Rémképek, megcsonkított emberi alakok, éhségtől vonagló haldoklók, sovány kezecskéiket kinyújtó és kenyeret kérő gyermekek szomorú csoportozata vonult el előttem a forróságtól túlfűtött fantáziámban. Kinyitom bágyadt szemem és megnyugszom: csak álom volt. Később újra nyugtalanság vett erőt rajtam, mert eszembe jutott a most befejeződött háború. Négy éven át az emberek milliói megcsonkultak, megrokkantak, fölnőttek és kisdedek százezrei éhen pusztultak vagy a rossz, elégtelen táplálkozás következtében rájuk támadt kór áldozatai lettek. Rémlátomásom nem is annyira álom, mint a közelmúlt árnyképe volt... Milyen lesz a jövő? Ezen a kérdésen törtem fáradt eszemet, míg elgyöngült agyamra újból ráborult az álom, szemem lecsukódott és beteg fantáziám magával ragadott és száguldott velem hullahegyeken, siralomvölgyeken, vérfolyókon és sóhajok hídján át az Ezeregyéjszaka gyönyörű országába. Sárgakalászos mezőket láttam, jól művelt termőföldeket, azután végtelen tengert, melynek hullámait gabonával és ipari cikkekkel megrakott óriási hajók szelték. Nagy városokat láttam boldog, megelégedett, mosolygó emberekkel, pirospozsgás, jókedvű, csinos, fehérruhás asszonyokkal, leányokkal, a nagy sétatereken vígan hancúrozó gyermekekkel. Éppen szabadságünnepet tartottak az emberek. Bevezettek mesés tisztaságú ipartelepekre. Emberi ésszel alig fölérhető gépkolosszusokat láttam, amelyek az emberi munkaerő megkímélésével ruhát, cipőt, bútort és ezer meg ezer szükségleti cikket ontanak magukból. Az emberi elme nem gyilkoló gépmonstrumokat tökéletesig hanem az emberi munkaerőt váltja meg egy-egy fogantyú vagy csavar megmozgatásával. m mindenki dolgozik. És mert mindenki dolgozik, csak egynéhányórás könnyű munkát kell naponként végezniük. A nehéz munkát, a bányák kiaknázását, terhek cipelését, a köztisztasági munkát gépekre hárították át. Boldogság, erő és egészség mindenütt És áradozva magyarázták nekem, hogy mindezt az emberi erők és akaratok szövetkezése teremtette meg. Évtizedek fáradságos szervezési munkája tömörítette előbb a fogyasztót, később fokról-fokra a termelőerőket... Fölébredtem. Mintha frissebb, egészségesebb lennék. És eszembe jutott szövetkezetünk. Nem is olyan elérhetetlen álomkén, amit most láttam. Sok-sok tag, mindenki adja oda erejét, akaratát a szövetkezeti eszmének, hogy áruboltok mellett termelőeszközöket, földet és gyárakat is szerezhessen, amelyekben azután magunk dolgoznánk magunknak... Hajnalodik. Gyógyultunk érzem magam. Megyek dolgozni... ff. S. SZEMLE. A fahér Hsastarlagcskast ismét leszállították. Most már csak 30% a fehér és 70% a fekete (kenyér)-korpa. És ma este a Rákóczi-uton végig asszonyok teli kosárból árulták a friss, ropogós sóspereceket, ötven fillér darabja az annak idején kétfilléres sósperecnek. Az emberek körülfogták a perecesasszonyokat és tízével-buszával vásárolták a ropogós perecet. Jólöltözött, prémbundás, aranyláncos férfiak, szőrmés, bufonos hölgyek és odébb vagy tíz lépéssel egy féllábú katona keményebben fogta a mankóját. Lehet, hogy a csődület miatt, de lehet, hogy azért, mert a bundás, butonos ember(?)társakért vesztette el a féllábát, azokért, akik most vihogva, viháncolva ötven fillérjével vásárolják a ropogós pereceket ... A pöttömnyi Julcsa meg az ötödik emelet egyik szobájában vagy lenn a pincelakásban, ahol tizedmagával lakik a vicelakásban, aszott, vézna kezével szorítja magához azt a falat fekete masszát, ami az adag 70%-nyi részéből sült kenyérré, de amit mégsem mer a szájába venni, mert savanyú is és keserű is. Pedig még csak december végén vagyunk, vagy ha úgy tetszik, január elején, amikor még van liszt, amikor még nem kell búsulni azon, hogy elfogyott az élelmiszer. Mi lesz azonban március vége felé? Azt hiszik, hogy akkor több lesz az élelmiszer? Akkorig a falu előadja majd az eldugott élelmiszereket?... De akkorig akarnak majd várni az utcai süteményjánosok „üzletei“-nek az eltiltásával? Honnét kapják ezek a lisztet és honnan azok, akik még e rendelet után is fehérlisztből sütik a kenyeret? Várjon gondolnak-e arra a 80 és 70%-ot megállapítok, hogy a feketekenyéren