Szovjetunió, 1989 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám

SZOVJETUNIÓ ■ 1989. 1. SZám-KÉPES HAVI TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI FOLYÓIRAT - ALAPÍTOTTA GORKIJ 1930-BAN MEGJELENIK OROSZ, MAGYAR, KÍNAI, ROMÁN, KOREAI, HINDI, BENGÁLI, URDU, VIETNAMI, ARAB, SZERBHORVÁT, ANGOL, FRANCIA, NÉMET, OLASZ, MONGOL, SPANYOL, FINN, JAPÁN, TAMIL ÉS PORTUGÁL NYELVEN ESEMÉNYEK JL | A ^___ __■ M * ff­­.ggggAK A „közös európai nap építéséről Európában, ahol két világháború robbant ki, már csaknem két évszázada béke ho­nol. Olyan körülmények jönnek létre, amelyek kizárják a fegyverek használatát. A konstruktív együttműködés légköre alakul ki. Ott, ahol a világot szembenálló kato­nai-politikai tömbökre osztották, az összeurópai folyamat keretében közelednek egymáshoz az államok, megjelent a „közös európai ház" felépítésének vonzó, sokat ígérő koncepciója. Épp európai talajon honosult meg az új politikai gondolkodás, s érnek be első gyümölcsei. A különböző társadalmi berendezkedésű államok kapcsolatai éppen itt kerülnek a partneri viszony szilárd alapjára. Az európai fővárosokban vezető állam­férfiak találkoznak egymással. Az intenzív politikai párbeszéd középpontjában Moszkva áll, ahol a közelmúltban fordult meg az osztrák és a nyugatnémet kancel­lár, az olasz és a finn miniszterelnök, a francia elnök és más politikusok. Mihail Gor­bacsov a tervek szerint a közeljövőben ellátogat Nagy-Britanniába, Franciaországba és az NSZK-ba. A Szovjetunió európai aktivitása nemcsak az óvilágban, hanem messzebb, határain túl is magára vonta a figyelmet. HÁTSÓ GONDOLATOK NÉLKÜL Mindez hogyan értendő? Úgy tűnhetne, hogy az egész csupán szokásos diplomá­ciai gyakorlat, az európaiak egymás iránti hagyományos, természetes vonzódása. A hidegháború és a szembenállás hosszú évei alatt azonban felnevelődött egy sereg olyan politikai elemző, aki mindennel szemben bizalmatlan, mindent gyanakvással fogad, és mindenben hajlamos valamiféle „hátsó gondolatokat" keresni. A megosz­tott és konfliktusoktól terhes világ beidegződött pszichológiája még nem teszi lehe­tővé számukra, hogy a dolgokat olyannak lássák, amilyenek, objektíven, előítéletek nélkül. E pszichológia jegyében egyes kapcsolatokat úgy fognak fel, mint amelyek szembenállnak más kapcsolatokkal, s valakiknek a párbeszédében hajlamosak arra, hogy számukra inkább mínuszt, nem pedig pluszt lássanak. Úgymond, ha ketten megtalálják a közös nyelvet, akkor az jó-e a harmadiknak? Sajnos még távolról sem mindenki ismeri fel, hogy már kezd a múlté lenni a szembenállás, az „ékverésnek" és az ellentétek kijátszásának a politikája. A népek, kormányok és az államok együttes tevékenysége válik napjaink parancsává a nukle­áris és ökológiai veszéllyel szembeni túlélés jegyében. E fenyegető veszélyt csak együttesen, nem külön-külön, s végképp nem szembenállással lehet elhárítani. Erre talán nem helyénvaló emlékeztetni, de mégis meg kell tenni, mivel még korántsem győztük le a nemzeti önzést, ambíciókat, s még számos támogatójuk akad. Az Egyesült Államokban egyeseket aggaszt Moszkva intenzív európai párbeszé­de: nem arról van-e itt szó, hogy a Szovjetunió körüludvarolja az európaiakat azért, hogy eltávolítsa őket tengerentúli szövetségesüktől? Nem akarta-e Moszkva azt, hogy az Egyesült Államoknak ne legyen helye a „közös európai házban"? De hisz még nem is olyan régen Washingtonban azt állították, hogy Nyugat-Európa állítólag „már nem a szovjet külpolitika központi eleme". A sokoldalú diplomácia világában élünk, olyan világban, amelyben mindinkább feltételessé válik az államoknak nagyokra és kicsikre való felosztása. Mennyire he­lyénvaló ilyen körülmények között a különböző kapcsolatok központi jelentőségéről beszélni? A­­Szovjetunió számára központi jelentőségűek mind az Egyesült Álla­mokkal, mind Brazíliával, mind a nyugat-európai országokkal, mind Kínával, Indiával, Japánnal, az ázsiai csendes-óceáni térség más államaival, az egész harmadik világ­gal fenntartott kapcsolatok, nem is szólva a legszorosabb szövetségesekhez, a szo­cialista országokhoz fűződő viszonyról. Ez a megközelítés tükröződik a gyakorlati politikájában is. Annak, aki most a nyugat-európai országokhoz fűződő szovjet kap­csolatok problémakörét elemzi, nem szabad megfeledkeznie sem a májusban Moszkvában megtartott szovjet-amerikai tárgyalásokról, sem a szeptemberi wa­shingtoni csúcstalálkozóról, sem a szovjet vezető krasznojarszki beszédéről, ahol Mihail Gorbacsov részletesen kifejtette az ázsiai csendes-óceáni térség helyzetének szovjet megközelítését. Továbbá nem szabad megfeledkeznie a szovjet-indiai és a szovjet-brazil tárgyalásokról. A szovjet külpolitika nem szélkakas, amely hol ebbe, hol abba az irányba fordul, attól függően, hogy milyen politikai szelek fújdogálnak. Ez a politika az összes or­szágcsoporthoz fűződő kapcsolatok építő jellegű fejlesztését tartja szem előtt. Amennyiben valamilyen oknál fogva nincsenek meg a normális kapcsolatok az ösz­­szes állammal, a Szovjetunió arra törekszik, hogy orvosolja a helyzetet, tudván, hogy a harmonikus nemzetközi kapcsolatok globális méretekben a kétoldalú kapcsolatok­ból születnek. nélkül valamennyi tárgyaló partner fontosnak tartja a közepes és rövid hatótávolsá­gú rakéták felszámolásáról szóló szerződést csakúgy, mint az európai földrész politi­kai légkörére pozitívan ható szovjet-amerikai kapcsolatok konstruktív fejlődését. A Szovjetunió állandó tényezőnek tekinti ezt az építő jellegű hatást, és az a szándéka, hogy amennyiben a lehetőségei engedik, erősítse azt. Erről tanúskodik Mihail Gor­bacsov felszólalása az ENSZ-közgyűlés ülésszakán, és találkozója Ronald Reagan­ral és George Bushsal is. Mindenesetre valamennyi új szovjet javaslat - legyen szó akár a hagyományos fegyverekről szóló európai csúcstalálkozóról vagy az érintett államoknak a Földközi-tenger térségéről szóló konferenciájáról - azt tartja szem előtt, hogy mindehhez az Egyesült Államok is magától értetődően járuljon hozzá. A szovjet diplomácia abban látja a maga feladatát, hogy elősegítse: Washington konstruktívan - igen, konstruktívan! - járuljon hozzá ehhez a folyamathoz. Az együttműködés az a kulcsszó, amely megmagyarázza a földrészen jelenleg végbemenő folyamatokat, amelyek minden szférát, a katonai-politikai, a gazdasági, az ökológiai és a kulturális-humanitárius szférát érintik. Ezek a folyamatok a fizikai túlélés, a gazdasági boldogulás parancsát jelentik. Ezek a folyamatok nem valakinek a szeszélyéből vagy hóbortjából fejlődnek, hanem objektív alapjuk van. Még az eu­rópai rakétafegyverek egy részének felszámolása után is a földrészen lévő haderők és fegyverzet koncentrációja elfogadhatatlan marad Európa mind nyugati, mind ke­leti fele számára. Ugyanilyen elfogadhatatlan az európaiak számára az, amilyen mértékben az ember pusztítja saját környezetét. A helyzetet csak közös erőfeszítés­sel lehet megoldani. Az erőfeszítések egyeztetését, a problémák megoldásához szükséges közös stratégia kidolgozását célzó politikai akarat tartós építőanyagot je­lent a „közös európai ház" felépítéséhez. Nyugat-Európában megfigyelhető egy olyan tendencia, amely a „szovjet katonai fenyegetés" hírhedt koncepciójától való eltávolodást mutatja, gyengül a nukleáris elrettentés doktrínájához való görcsös ragaszkodás, s ez utóbbit már nem úgy fog­ják fel, mint az európai béke egyetlen biztosítékát. A földrész nyugati részében erő­södik az a meggyőződés, hogy biztonságuk összefügg a Keleten zajló átalakulások sorsával, az ottani stabilitással és az ott megkezdett reformok sikerével. Franz Vranitzky osztrák kancellár több mint száz különböző gazdasági és tudomá­nyos-műszaki tervet, elképzelést hozott magával Moszkvába. Nyugatnémet bankok konzorciuma 3 milliárd márka hitelt nyújtott a Szovjetuniónak. A Szovjetunió és az NSZK képviselői Kohl kancellár látogatásakor számos nagy horderejű megállapo­dást és egyezményt írtak alá, amelyek a legkülönbözőbb kérdésekkel foglalkoznak. Ciriaco de Mita olasz miniszterelnök moszkvai látogatása idején megállapodást írtak alá arról, hogy olasz pénzintézetek hitelt nyújtanak a Szovjetuniónak. Mindezek a té­nyek nem véletlenszerűek, hanem annak a megértéséről tanúskodnak, hogy a „kö­zös európai ház" alapját nem lehet elképzelni a legátfogóbb kereskedelmi-gazdasá­gi és tudományos műszaki együttműködés nélkül, amely az európai államok között valósul meg az Atlanti-óceán partjáról az Urálig. AZ EGYETEMES BÉKE ÉRDEKÉBEN Mint Mihail Gorbacsov az európai vezetőkkel a Kremlben tartott találkozóin hang­súlyozta: az európai katonai-politikai, gazdasági és humanitárius problémák megol­dása általános emberi jelentőségű. A Szovjetunió ebből a nézőpontból közelíti meg az Egyesült Államokkal való együttműködést az európai kérdésekben. Minden attól függ, hogy Washington konkrétan miben látja a maga szerepét Európában, azt a szerepet, amelyet senki sem von kétségbe, mi több, senki sem támad. Vajon az Egyesült Államok tud-e Európának mást javasolni, mint azt, hogy ne őrizzük meg a katonai szembenállás jelenlegi szintjét, és azt, hogy növeljék a NATO nyugat-euró­pai tagországainak katonai és pénzügyi terhét? Az Egyesült Államok vajon tud-e va­lami mást javasolni, mint azt, hogy szigorítsák a COCOM-listát a Szovjetuniónak és más szocialista országoknak szállítandó technika kereskedelmében? Nos, ezek azok a kérdések, amelyekre még válaszolni kell. A közeledés és a megosztottság fokozatos leküzdésének útjára lépett Európának aligha felelnek meg azok a „konkurens stratégiák", amelyek annyira imponálnak egyes amerikai politikusoknak, és amelyek azt a célt szolgálják, hogy növeljék a fegyverkezési hajszából eredő gazdasági terheket a Szovjetunió számára. Európa mindinkább érzi, hogy az együttműködés stratégiájára van szükség. Épp ezért van az, hogy az egész Európa számára épülő ház gondolatát a földrész valamennyi lakó­ja egyre inkább tudatosítja. Az európaiak épp ezért fűznek reményeket a 35 állam képviselői bécsi találkozójának sikeres befejezéséhez (a helsinki záróokmányt aláíró országok), a jelentőségükben és méreteikben egyedülálló tárgyalások megkezdésé­hez a haderőkről és a hagyományos fegyverzetről az Atlanti-óceántól az Urálig, az európai bizalom- és biztonságerősítő és leszerelési konferencia felújításához. KÖZÖS ERŐFESZÍTÉSSEL Az európai párbeszéd során Moszkvában nem a megosztásról, hanem valamennyi ország és nemcsak az óvilág erőfeszítéseinek egyesítéséről volt és van szó. Kivétel © Szovjetunió 1989 V. Ivanov

Next