Szózat, 1922. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

Szerkesztőség és iíiadóhivala: Vill., Rökk Szilárd u. 9. TELEFON: Szerk.: József 63-52, 64-48 Kiadóhivatal: József 63-51 RMp a 3 komPoma VMSMMNm» IV. ÉVFOLYAM 12. SZÁM KERESZTÉNY POLITIKAI NJSPJEMP femumm7Ars» ZSILINSZKY ENDRE sizasMEsaaz ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre . 170 kom Egy hónapra 60 kor. Egyes szára . 3 kor. Kölcsönös megértés Irta: Keblovszky Lajos ízeik a mindennap mutatkozó s leróni Szussá vált beteges tünetek, amelyek megráértgetik a nemzetgyűlés légkörét s szinte már áliharapódznak a közéletbe, keserves emlékek kísérletét idézik föl. Nincs nemlét, amelynek könnyelműsége vélekedhetnék a magyaréval, s nincs ország, amely léhaságában túltenne rajtunk. Se nem okulunk, se nem tanulunk,ölbe tett kézzel nézzük, hogyan pusztulunk, veszünk s ha akad közöttünk bátor, becsületes magyar, alá kiáll s minden tudásával, lehetsségével, egyénisége egész súlyával segítenipróbál rajtunk, tüstént előbújnak, akik fölveszik vele aharcot, kezükben ugyan nem azérvek komoly fegyverét, hanem az általuk már sokszor kipróbált személyes hajsza gyilkos tőrét forgatva. Ezek a krónikus tünetek orvoslást kívánnak. Sürgős, és teljes orvoslást, mert a ■nemzet életéről van szó. A kölcsönös megértés múlt és jelen közt — ez az az orvosság, amely még megmentheti a beteget. Egyfelől az elődök tekintélye, bőséges tapasztalata, politikai jártassága és iskolázottsága, másfelől az új generáció energiája, lüktető eleven munkabírása s az elmúlt évek nehéz óráiban megacélosodott idegrendszere kell hogy kezet fogjon egymással. Meg kell találni az együttműködés kiindulópontját, hogy, ha rákerülne a sor, együtt, egy táborban legyünk s egyesült erővel vehessük föl a harcot azokkal, akik ma is ott folytatják, ahol 1917-ben abbahagyták. Ez a nemzet eleget szenvedett az elmúlt évek alatt. Álforradalmak piszkos, mocskos förgetege épp úgy végigsöpört rajta, mint ahogy gyötörte, kínozta, sanyargatta testét a kommunista lázs megtépte, kifosztotta halódó szervezetét az idegen megszállás. Hiába siránkozunk, hiába tördeljük kezünket: a geszti kripta csöndes lakóját úgysem keltheti siránkozásunk életre. Azok, akik gúnyos mosollyal ajkukon álltak eleinte a politikai kulisszák mögött és onnan dirigálták a féktelen, gyűlölködő hajszát, majd később előtérbe lépve kultúrálatlan, vad néptörzseket megszégyenítő örömtáncot roptak, amikor a gyöngyösi pusztulás idején félretolták az egyetlen embert, aki ezt a szegény országot szerette és nem önmagát, aki ennek a nemzetnek javát szolgálta s magára sohasem gondolt, azok talán nem gondoltak arra, hogy a lavina nem áll meg és tovább gördül, hogy a személyes gyűlölet szította lángok elborítják majd az egész országot s akit ima csak félretoltak, holnap gyilkos puskaöső leterítheti. Bizonyára nem gondolták erre, de gondolniok kellett volna. És a felelősség terhét a történelem nem fogja levenni vállukról. És ma? Mit látunk ma? Ismét a személyes hajsza dühöng, egyéni szimpáthia és antipáthia mozgatja azokat, akik már egyszer megégették ujjukat; igaz, hogy amíg ők csakkisujjukat vesztették el, az általuk fölidézett tűzvész a nemzetet megcsonkította és most felkezü lábu ország vagyunk. . Ezeknek is politikai vejet kell vetni. Ha ezekben a nehéz időkben akad magyar ember, aki nem hajlik szép szóra, aki nem hagy föl önként a régi játékkal s régi szokásával, akkor — de csak akikor — le kell sújtani ököllel rája és egyszer s mindenkorra le kell vele számolni. Itt megismétlődnie annak, ami a múlt évtized alatt történt, nem szabad. Ez a nemzet koldusszegény, emberben, tőkében egyaránt. Ez az ország nem olyan gazdag, hogy ölbe tett kézzel szemlélhesse, miként teszik el újból legjobb fiait. Quo usque tandem ...? Nem volt elég egyszer? Nem érzik velünk együtt titkon, bár bevallani nem merik, a mostani puccsok szervezői, segítői, hogy mindnyájunk feje fölött ott lebeg az a sötét árny, amely alma végzetes októberi 31-én elindult a csöndes Hermina- útról, s ma is megtorlatlanul bolyong közöttünk és, elszorult szívvel szemléli, hogy mi történik itt? Vaksággal sujtott-e a Gondviselés vagy gonoszok vagyunk testestől lelkestől? De hiszen akkor éppen a Gondviselés nem engedte volna, hogy a nagy világégésből s a kis, magyar tűzvészből kimentsük rongyos életünket. Akkor pusztulni engedett volna., Ha erőt adott, hogy a szenvedéseket leküzdjük, akkor érdemesnek tart az életre. De akkor nem szabad fásult közönnyel nézni, ami itt folyik. Akkor tenni kell, mert másodszor a Gondviselés nem segít. Véget kell vetni a gyalázkodásnak. A gyűlölködés, a rágalom mérgezett nyilát röptében kell elfogni s akik igy gondolkodunk, fogjunk kezet s álljunk falanxként fegyelmezetten, tettrekészen, elszántan a tisztességes, becsületes és magyar politikát csináló kormány mögött és ragadjuk meg az ostor boldogabbik végét. A siker nem fog elmaradni. És ha ennek a sikernek reményéhez naivitás kell, ha idealistáiknak csúfolják ma azt, aki még hisz ügüyék anemzetnek fötámaitásában, ára csúfoljanak ábrápdozóknak, tartsanak, naiv botoroknak.’' Hit nélkül, önbizalom nélkül minden cél elérhetetlen. Hittel, önbizalommal a legtávolabbi is megközelíthető ! Hintsük el a kölcsönös megértés komoly akarásának magvát, mentsük meg a nemzetnek senyvedő fáját, amely elpusztul, ha nem fogunk össze. Gondoljunk arra, hogy Csonka- Magyarország magyarságáról van szó, arról a maroknyi népről, amely valaha 30 millióról álmodozott s ma, ha körülnéz, megfogyatkozott, megritkult rendekre tekint szeme. Legjobbjaink vállvetett munkájára van szükség. De legjobbjaink csak akkor szolgálhatják önzetlenül a hazát, ha tekintélyüket növeljük. Hó Menyasszonyköntöse fehér az éj, mint szűzi tiszta álomszenvedély. Sűrü selyem pihékben hűll a hő, lágy zizegése alig hallható. Sejtelmes, bársonypuhaságú esőt bennüütet átölelve ránk köszönt. Párkányok, ablakok, tetők, falak peremjén hópárnák elomlanak. A park fehér pompában tündököl, dús lombbal a hó cicomázza föl. Sok bő fehérrel mintha mind a fát művész-ecset festette volna át... A téli éj némán teríti szét a csönd havas hermelin köpenyét. A szárnya egyre fölöttünk suhan s bolyongunk benne bújva, boldogan. A titkos árnyban— hisz ki hall, ki lát? — vagyunk magunknak az egész világ. A csönd bűbájos fátyola alatt a lábunk már nem a földön halad. Lebegve száll dacosan, szabadon... s gyémánt szikrázik selymes hajadon. A hó kristályos csillaghimporát kezem szilaj jókedvvel szórja rád. S csillámló szemmel, pajkos szaporán az ujjad újra visszaszórja rám. Ajkunkról gyöngyként kacagás pereg s játszunk, mint két vidám, bohó gyerek. De jaj, az óra int, már válni kell; káprázat üdve gyorsan tűnik el. Elillan veled a varázs, a fény. .. az éj marad csak bénán, feketén. A kacagásom halk sóhajba haltán sohse voltam ilyen fiatal... Haraszthy Lajos A magyar cigány írta: Bársony István Szokatlan jajszó csendül a fülünkbe az utóbbi idők ezer gondja-baja közt, olyan, amiről még sohasem hallhatott magyar fül és amelyben sokkal több van, mint panasz; van abban mélységes szemrehányás is; van abban olyan is, mitől pirulhatunk. A magyar cigányzenészek siráma zokog felénk, akiknek nem az a legnagyobb bajuk, hogy már ők sem bírják a harcot az élettel, a drágasággal, a nincsellenséggel, hanem az, hogy kiszorittatják őket a mai mulatók, bározók, magokat muzsikáltatok, a tudja isten honnan ideszakadt „jazz* band‘‘-oikkal, amelyek az ő néger csinnadealtájokkal ezidőszerínt divatban vannak minálunk is és — mondjuk csak meg nyíltan — megfertőzik a magyar ízlést, rontják az igazi nemes, szép, magyar táncok iránt való hajlandóságot s ráadásul elveszik a kenyerét azoknak a színmagyar népzenészeknek, akik hagyomyosan a leghivatottabbjai a magyar dal és a magyar tánc életbentartásának. A magyar cigány muzsikusok memorandummal fordultak a magyar kormányhoz, hogy segítsen valahogyan ezen a nagy szorongattatásukon. Én nem tudom, mi van abban a memorandumban; nem tudom, tulajdonképpen hogyan képzelik a mi derék cigányaink ezt a belügyminiszteri támogatást; megvallom, nem is várok az ilyen lépéstől valami gyökeres orvoslást, hisz’ senkire sem lehet ráparancsolni, hogy hogyan mulasson (a tisztesség határa között), és még az ilyen zenei furcsaságoknak a megrendszabályozását is aligha lehet hivatalos formában célravezetően végrehajtani, de ha ez egyáltalában lehetséges, akkor, azt hiszem, bátran elmondhatom igen-igen sokunk nevében, akik a magyarságunk minden legkisebb parányát is féltve féltjük mindentől, ami ronthat rajta, hogy ott áll a kérő, reménykedő magyar cigánybandák mögött ,az egész magyar múlt és a jelennek legalább SAS része, amelyet, mink, a ma-