Szózat, 1922. április (4. évfolyam, 75-99. szám)
1922-04-01 / 75. szám
Szerkesztésig és kiadóhivatal: Vill., Rökk Szilárd u. 9. TELEFON: Szerk.: Józs) 63-52, 64-46 Kiadóhivatal: József 63-51 Ana 5 korona BUDAPEST, 1922 MPRI EIS 1 SZOMBAT IV. ÉVFOLYMM 75. SZJIM KERESZTÉNY POLITIKAI NMPIEMP FOMwncnTARSI ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre . 280 kor. Egy hónapra 100 kor. Egyes szám : 5 kor. Rakovszkyék Meglepetés nélkül, de mégis állmélkodva olvassuk a jelentést arról a gyűlésről, amelyet az úgynevezett keresztény ellenzék csütörtökön a régi országházban tartott. Nincs valami különös jó véleményünk Rakovszkyék politikai színvonalának magaslatáról, mégis szembeszökő annak a minden színvonalat nélkülöző hangnak és modornak és tartalomnak a szemlélete, amely ezen a gyűlésen uralkodó volt. Mindennél nyomosabb bizonyítéka ez annak, hogy a szélsőséges puccsistáknak ma már nincs tulajdonképpeni politikai céljuk más, mint a mai kormánynak és a kormányon keresztül annak az egész rendszernek a feldöntése, amelyen a mai Magyarország szervezete fölépült. És ebben az igyekezetben sem vezeti őket egyéb, mint a minden józanságot elvesztett szenvedély, az ádáz gyűlölet a kormány és mindazok iránt, akik az ősszel az ő könnyelmű politikai játékaikat erős kézzel elrontották, mielőtt még lángba boríthatták volna ezt az egész országot. A jellemzők az egész gyűlésnek hangulatára és színvonalára azok a közbeszólások, amelyek Rakovszky Istvánt még ma is mint miniszterelnököt aposztrofálták, holott annakidején Rakovszky maga fennen tagadta miniszterelnöki kinevezését. Még jellemzőbb azonban, hogy a gyűlés szónoklataiban mondhatni nyoma sincs a legitimista hajtogatáson kívül semminek, ami valamiféle politikai programaihoz hasonlít. Rakovszkyéknak nem volt egy szavuk, egy gondolatuk sem arról, hogy mit kellene tenni rettenetes külpolitikai helyzetünkben, a minket állandóan fenyegető veszedelmek ellen, hogyan és mivel lehetne elősegíteni gazdasági helyzetünk javulását, miképpen lehetne kivezetni a nyomorban sínylődő társadalmi osztályokat egyre elviselhetetlenebbé váló helyzetükből, nincs semmi gondolatuk mindannak a történelmi problémának akárcsak megközelítéséről sem, amelyek megoldást követelve dörömbölnek a nemzet ajtaján. Olyanok ők, mintha valami kígyóbűvölő megbűvölte volna őket, csak egyetlen nótáját hallják a bűvölő furulyának; a legitimista indulat tölti be egész valójukat. Nem látják a nemzetet, nem látják azokat a veszedelmeket, amelyek az ő izgatásukból az egész nemzetre háramlanak, mintha teljesen légüres térben politizálnának, annyira elvesztették minden érzéküket az élet gyakorlati követelményei iránt. Nem látják a kereszténynemzeti eszmét sem, amelynek pedig állítéséig harcosai volnának. Az egész gyűlésen nem hangzott el egyetlen mondást, amely Rakovszkyéknak a keresztény nemzeti eszmével való kapcsolatáról tanúskodott volna, szörnyű indulatuk, úgy látszik, még ezt is kiszorítja tudatukból. Minden szavuk gyűlölködő támadás a ma fennálló rendszer ellen. Kétségbe vonják a kormánynak és rendszerének törvényességét és nem törődve azzal, hogy ennek a rendszernek fölborulása egyértelmű Magyarország fölborulásával, minden erejüket arra koncentrálják, hogy ez a fölborulás mennél hamarább és mennél teljesebben menjen végbe. Még az ízlés is elhagyja őket, nem utalják céljaikra kihasználni és a politikai agitáció korteseszközévé tenni IV. Károly sanyarú helyzetét és jelenlegi betegségét sem. Mi, akik nem vagyunk legitimisták, nem tudnék semmiképp a lelkünkre venni, hogy IV. Károly szenvedéseinek ilyen kiaknázásával megsértsük az emberi részvétnek azt a természetes kötelességét, amelyet iránta minden jóravaló ember érez. Ez nem nemzeti politika és nem keretezténiy politika. Nem is állnak mögötte a nemzet tömegei, még Budapest lakosságának tömegei sem. Budapest keresztény népe ott van a keresztény egység táborának zászlója alatt, amit az is bizonyít, hogy körülötte csoportosultak az összes keresztény társadalmi egyesületek és szervezetek vezetői és tömegei. Rakovszkyér ii egészen elejtették a keresztény politika zászlóját. Ez a zászló Budapesten Wolffék kezében van s mindazok a tömegek, amelyek komolyan értelmezik a keresztény politikát, hozzájuk fognak csatlakozni, mert az a zászló az ő kezükben van biztos helyen és ők azok, akik igazán akarják és fogják is diadalra juttatni. A széna írta: Tímár József Szénát, gyűjtöttek a réten s a zizegő, száraz füvek illata ráborult a mezőkre. Fejenagy István rátámaszkodott a simanyelű, könnyű favillára, aztán tejesztt a tüdejét illattal. Nem nagyon erőltette magát a munkával, hiszen ott volt a „dógossa“, aki napszámért gyűjtött. Fejenagy István inkább csak fölügyelt, de azért tette, mintha dolgoznék, ne mondja ez a napszámos, hogy tán éppen csakis őt lesi. , Rökli András, a napszámos, gyűjtött is serényen. Égett kezében a munka. Derék, sudár legény volt, akárki fehérnép rajta felejtette a szemét. Fejenagy István is legény volt, de gazdalegény. Nem napszámos. Kicsit pokokos, kicsit lufjfejű. Ámbátor nem volt éppen apró ember, mégis ahhoz a fajtához tartozott, amelyiket falun így szoktak körülfetározni: A derék egy tátottszájú gyerek. No, de akármilyen volt, gazda volt. Egész hely szessziója volt az apjának, tehát a falusi arisztokráciához tartozott. . . Rökli András még csak házas zsellér fiavolt, régis, ha végigment a falun, a lányok mind rámosolyogtak, még a gazdag Barcza Lujza is, kinek az apja nemes ember is volt amellett. Úgy titkon szengetek is egymásnak, de nyíltan Fejenagy István járogatott Barczia Lujza után, mert birtokra ő illett hozzá leginkább. A szülők már meg is egyeztek, csak a fiatalok közt volt egy kis zavar még, az is inkább eserk a lány részéről, mert hát, az igazat megvallva, nem tetszett neki a vőlegény, akármilyen derék tátottszájú gyerek volt is. Neki Rókli András tetszett és már meg is szente neki, hogy belehal, ha máshoz erőszakolják. Rókli Andrásnak most is, hogy ott gyűjtötte a szériát, éppen az járt eszében, amit Barett Lujza szent neki s egy pillanatra megáik kezében a villa, egy pillanatra ő is rátámaszikodott, hogy kifújja magát.. Tekintete rávetődött Fejenagy Istvánra s keserű mosolyba húzódott a szája. — Lám, hát éppen ehhez akarják . . . Akinek a dógossa vagyok. Fejenagy István is ránézett Rökli Andrásra. A tekintetük találkozott. Mintha mindegyik a másik gondolatát kutatná. De bizony egyik sem találta ki, hogy a másik mit gondol, mert Fejenagy hirtelen vállára kapta a villát, aztán lomha mormogással mondta, mint valami álmos medve. — No Andris, gyerünk uzsonnázni! Leültek egy petrence tövébe és István kirakta a tarisznya tartalmát. Fehér kenyeret, paprikás szalonnát, csutora bort. Hozzáláttak. Ettek. Hallgattak. István nem gondolt semmire, András Barcsa Lujzára gondolt. A lány búzavirágkék szemére, selymes, szőke hajára, lil fm termetére, ringó járására. Nem ízleli neki az uzsonna se. Hanyat dőlt a szénán s a bodros felhőkbe bámult. Onnan is a szép Lujzika mosolygott feléje.. — Miről ábrándozol Andris? — Mordult rá István. András megmondta nyíltan, igazán. BanczaLujza jár az eszemben. Fejenagy István nem is csudálkozott. Minek az. Gazdag ember neke csodálkozik. Megszokta már, hogy minden, ami történik, vagy az ő pénzéből, vagy az ő pénzéért történik. — Hogyan jutott éppen most eszedbe? «— Nem éppen most jutott eszembe •— felelt András —, mert mindig őrá gondolok. — Tán valami jót cselekedett veletek? — Azt éppen nem, mert elűzte a nyugalmamat. — Tán rosszat tett veled? András lehunyta a szemét és úgy mondta szerelmesen, lágyan. — Annak talán a bűne is imádság! Fejenagy István nem értette az ilyen képletes beszédet. — Részeg vagy, holott nem is ittál. — Mormogta. Aztán odanyújtotta a csutorát Andrásnak. Ez jót húzott belőle, aztán nyújtózott egyet. — Hej, a keserves mindenit, miért is vagyok én szegény legény! Volna csak olyan gazdag az apám, mint a tied, egy hónap múlva enyém volna Barcza Lujza! — Tetszik tán neked? •— vigyorgott István , fogai kilátszottak felhúzott ajkai alól, mint mikor a kutya harapni akar. — De még én is tetszem őneki! — felelt András hetykén s délcegen kihúzta magát. Most végigmérték egymást. István lomhán, gubbasztva, mint valami mérges komondor. András hetykén, peckesen, mint egy harcias kis kakas. — Honnan tudod? — kérdezte István, '— Megizékte, — felelte András. — Mégsem lesz a tied, mert az már éppenséggél teljes' lehetetlenség. Andrásnak lekonyult a feje erre a szóra. A háta is egészen meggörbült, mint az agárnak. — Hát csakugyan, az már mégis csak igaz, hogy őneki azt a lányt odal nem adják. Egy koldusnak! Mit is emészti vele a lelkét! Ugyrám, de ha rászent s csak jólesik egy ilyen szegény ördögnek, akinek semmije sincs, csak a tiszta szive, ti becsülete és a kész, erős karja, ha valaki ezeket a tulajdonságokat becsüli meg benne. No meg arra csak