TETT, 1980 (4. évfolyam, 13-16. szám)

1980 / 16. szám - Egyén a közösségben

teanománia A farmerviselet rendkívüli­­népszerűségét ma már aligha szükséges bizonyítani. (1972- ben például mintegy 500 millió blue jeans nadrág kelt el szerte a világon.) A pszicho­lógusok és a szociológusok több elméletet is kidolgoztak ennek a — ma már nemcsak a tizenévesek által elfogadott és kedvelt k öltözék térhódításának a magyarázatára. Egyes vélemények szerint a feanománia nem más, mint hagyományos értékeket el­utasító gesztus a modern társadalom részé­ről, s egyben a szabadság kultuszának és az egyszerű, lezser kényelemnek az igenlé­se. Marshall McLuhan, a popkultúra ismert szakértője szerint a farmerviselet, éppen mert eredetileg a munkások öltözéke volt, a középosztály által elismert és bálványozott értékeket tagadja, s egyben tiltakozás az egyéniség elvesztése ellen, amely a modern civilizáció körülményei között óhatatlanul bekövetkezik. Emanuel Ungaro divatkreátor azt állítja, hogy a blue jeans-irányzat ere­deti „mondanivalója" épp a viselet elter­jedtsége miatt válik érthetetlenné, illetve értelmetlenné. Mások szerint a farmernadrág a fiatalság egyenlőségeszményét fejezi ki, ismét mások „a fiatalság nonkonformista konformizmusa" paradoxonban látják a vi­selet lényegét. Elsa Schiaparelli híres divat­­diktátor pedig úgy véli, hogy „ha minden más öltözéket mellőznek az emberek, s min­denki blue jeans-ben akar járni, biztosra vehetjük, hogy valami nincs rendjén a vi­lágban." A farmerdivat mérhetetlen elterjedésével tehát egyre világosabbá vált, hogy valami­nek történnie kell. Nos, nemrég arról írt a Newsweek, hogy az Egyesült Államokban a farmernadrág már nem menő — ha nincs ellátva valamely exkluzív divatszalon cégje­lével. Mint kiderült, aki ad magára, csak Gloria Vanderbilt, Calvin Klein, Jordache vagy Sasson márkájú jeans-ben mutatkozik, amely nemcsak abban különbözik a hagyo­mányos (Levis vagy Lee) farmertől, hogy két­­három varrást máshol helyeztek el, hanem borsos árával is. A jeans-őrület kezdetekor valaki szellemesen a fiatalság egyfajta for­­dított sznobizmusának nevezte e divatot; most — úgy látszik — minden a helyére billent: nyugodtan elhagyhatjuk a sznobiz­mus szó elől a jelzőt. (KZi) nyászkodó szukává züllik, összhangban a meg­felelő „férfiassági“ eszménnyel. Eljutottunk megint egy kulcsszóhoz, ami a mai lélektanban, szociológiában és a pedagógiá­ban divatját éli: ez a szerep. Az eszmény ugyanis, egyes modern felfogá­sok szerint, nem valóság, csak — szerep. A pél­daképkövetés meg ennélfogva — szerepjátszás. Nincs férfiúi meg női személyiség, csak férfi­szerep és női szerep. A szerep pedig nem adott­ságok alapján alakul ki, hanem elvárásokból és főleg: „programálásból“. Ennek következtében olvashatunk annyi sületlen, kellemetlen szagú okoskodást arról, hogy a kislányok azért játsza­nak babával, mert a férfiúi önzés az anyaság korlátolt szerepkörére akarja beprogramozni őket. A fiúk pedig ugyancsak egy maradi men­talitás által kialakított program miatt játszanak huszárt, pilótát, hajóskapitányt! Babázzanak te­hát a fiúk, és a lányok játszódjanak kovbojos­­dit , akkor majd bizonyára nem lesznek prob­lémák a modern házasságban: a férfiak lelkesen mosogatni fognak, a nők pedig motorkerékpár­­versenyre járni, horgászni és feltalálni, meg ze­nét szerezni. Egy amolyan antropológiai micsu­­rinizmus ez, szüreteljünk banánt a sarkvidékek csenevész bozótjain, az egyenlítői pálmafák tör­zsét pedig használjuk zuzmótermelésre! Milyen jellemző aztán, hogy amíg sokan kiin­dulópontként nem akarják elfogadni a nemi kü­lönbözőség tényeit és bizonyos elvont embersé­get állítanak a helyébe ott, ahol valóban embe­ri, emberiességi dolgokról van szó, azt a nemi sze­repek hamis értelmezéséről szóló tudálékosko­dással kendőzik el. Eme teóriák szerint például a férfiak azért nem veszik ki a részüket a házimunkából, mert azt „férfiúi szereptudatukkal“ összeegyeztethe­tetlennek tartják. Pedig ott, ahol valóban erről volna szó, ahol a férfi valóban segíthetne fele­ségének ilyen banális teendőkben, ott kifejezet­ten az emberi minőség és nem a nemi „szerep“ kérdése kerül előtérbe; az illető férfi vagy egy­szerűen kényelmes, önző, tehát embertelen alak, vagy jó emberismerő, és bizonyára tudja vagy sejti a feleségéről, hogy ha kiveszi a munkát a kezéből, akkor a fejére nő; és nem azért, mert esetleg félremagyarázza a nemek szerepét, ha­nem egyszerűen, mert kis, kisszerű jellem, aki a nagylelkűséget, előzékenységet gyengeségnek vé­li és aszerint reagál rá. A példakép csak akkor hatásos jó vagy rossz irányban, ha a személyiség törekvéseinek már meglévő irányába esik, az ember pedig minde­nekelőtt nő vagy férfi akar lenni. Ehhez — csak látszólag ellentmondásos módon — a férfieszményt kell megképezni, de előbb­­ a nőkkel elfogadtatni, hiszen ők közvetíthetik leghatékonyabban a férfiak felé is. Mindebből szinte úgy tűnik, hogy csak a nők nevelése a fontos, a többit majd elvégzik ők, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a szigorúság a nők ne­velésében fontosabb, és ezért nőket csak nők nevelhetnek, mert csak ők tudnak hozzájuk szi­gorúak lenni; a férfinak viszont tanára, tanító­ja, mestere legyen férfi; csak anyja, barátnője, élettársa legyen igazán nő. De itt már stilárisan és tartalmilag is egyre ingoványosabb talajra érünk, jó lesz abbahagyni. Csak annyit hangsúlyozhatunk a végén: a példakép sem olyan valami, aminek a kitűzése felmenthetne a nevelés nehéz munkája alól. Hi­szen a pozitív példakép hatása nem is a válasz­táson, hanem a követni tudáson múlik. Akit nem szoktattak önuralomra, annak hiába mutogatják a szentek életét, esü­k iszonyodni fog tőlük. Akit nem tanítottak meg a világ, a dolgok, a tények tiszteletére, csak a megtárulkozásra, annak unal­mas lesz minden rajta kívüli ábra, tehát példa­kép is. Ahol pedig a negatív példa hatása „ellenáll­hatatlan“, ott nem a rossz, azaz A Rossz sátáni hatalmáról van szó, hanem arról, hogy a neve­lés egész rendszere és a társadalom hamis gya­korlata szolgálta a rosszat. SZŐCS ISTVÁN

Next