Tábortűz, 1963 (7. évfolyam, 6-24. szám)
1963-03-25 / 6. szám
o tu (/) K Q D o x *0 at O hN •• Z o o. * — Érzitek? — Mit? — A szél illatát. Meg a földet. — Ühüm. A vasúti töltés aljában, a kis gyalogcsapáson szaporán haladt két fiú. Nem nagyon igyekeztek, lábuk mégis friss ütemre járt, hiszen az első tavaszi kimozdulás a hosszú tél után mindig izgalmas, mindig szép. A sorzáró, tömzsi Pásztor Jancsi felrúgott egy szikkadt rögöt és előre kiáltott: — Meddig megyünk, Miska? Földi Miska, az őrsvezető, magasba lendítette a karját: — A két nagy nyárfáig. Elsőre ennyi is elég lesz. Megpihenünk és játszunk is keveset. A sínektől két oldalt szemet gyönyörködtetően nyújtóztak a zöld vetések, meg a tavaszi magot váró szépen megmunkált földek. Miska felkapta a fejét. — Figyeljétek csak, mi ez a zümmögés ? Hallgatóztak. Mintha valami óriási szúnyog muzsikált volna a meszszeségben. Jancsi hirtelen hasra vágódott, s fülét a földre szorította. — Vonat közeledik! — jelentette diadalmasan. — Ki látja meg hamarabb? — rikkantott Bogáti Laci és felszaladt a töltésre. A többiek utána. — Ott jön! — mutatott váratlanul a nem is nagyon távoli fasor felé Jancsi. Hatalmas gyorsvonati mozdony vágtatott ki a két fasor szegélyezte kanyarból, s rohant feléjük, maga után húzva a kocsik tucatját. Félelmes, de szép látvány volt, nem csoda, ha pillanatra földbe gyökerezett a lábuk. Ám ekkor Miska jajdult fel olyan kétségbeesetten, hogy arcukból kiszaladt minden vér. — Nézzétek, egy kisgyerek! A sínek között négy év körüli kislány játszott elmerülten, megfeledkezve a nagyvilágról, nem is sejtve a feléje közelítő veszedelmet. A fiúk egy pillanatig bénultan álltak, aztán egyszerre meglódultak és szaladtak a kislány felé. Valamenynyiüket megelőzte azonban Miska, aki félöles léptekkel futott. Rohant, rohant, pattanásig feszülő szívvel, tüdővel. Szemben vele a közeledő vonat, kettőjük között a játszadozó gyerek. — Győznöm kell! És győzött. Úgy vágódott le a gyalogútra, karjában a kislánnyal, hogy véresre horzsolódott a keze, lába, arca. S amikor már az úton lihegett, s a hatalmas acélparipa — az aggódva kihajló vezetővel — elvágtatott mellettük, odaért a Fecske-őrs is. Körülvették őket. Miska kimerülten feküdt, a kisgyerek ijedt szemmel bámulta a lelkendező fiúkat. Jancsi mindjárt melléje ült: — Hogy hívnak, kisbaba? Ő azonban csak tovább nézte őket, némán, szótlanul. — No, hát nem tudsz beszélni? — kedveskedtek a többiek is. — Hol van az anyukád? Erre az ismerős szóra végre ki DOBICZ JÁNOS bukkantak torkán az első hangok: — Mama.... — s két karját kitárta a messzeség felé, mintha magához ölelné az egész világot, vagy legalábbis abból egy kedves, ismerős alakot. — Hát bizony nem leszünk okosabbak — legyintett lemondóan Bogáti Laci. — Most, mit csináljunk vele? Itt nem hagyhatjuk. — Nem — rázta meg a fejét határozottan Jancsi. — Mit tehetünk mást, itt maradunk vele. Ha szülei a közelben vannak, majd csak erre jönnek. Ügy is történt. Alig egy óra múltán fejkendős fiatalasszony lépkedett feléjük a földeken át, s amikor kislányát megpillantotta az ismeretlen úttörők között, nagyon elcsodálkozott. De nyomban sírni is kezdett, mert Miska hűségesen beszámolt neki mindenről. Magához szorította az örvendező Marikát — így hívták a kislányt —, s nem győzte ölelni, csókolni. — Mit csináljon az ember? — panaszkodott a fiúknak, mint egyenrangú felnőtteknek. — Dolgozni kell, de hova tegyük ezalatt az ilyen apróságokat? Nem köthetjük meg őket, mint a kutyákat. — A szövetkezetben nincs óvoda? — kíváncsiskodott Miska■ — Dehogy van, dehogy van! Kicsik vagyunk mi, még most a keresetünk is kevés. Talán jövőre, így mondja az elnök ... — S hány ilyen kisgyerekük van? — Van, vagy tizenöt. Miska Jancsira nézett, az meg Lacira, s mire a tekintetek egy láncba kapcsolódtak, mindenki pillantása ezt sugározta: — Segíteni kell! Ahogy az édesanya és Marika elbúcsúztak tőlük, beszélgetni kezdtek. Valamit forgattak a fejükben a Fecske-őrs tagjai. De vajon mit? Egy hét múlva mindenki tudta, akinek az Aranykalász felé vitt az útja. Az illatozó tavaszban minden felnőtt a határban szorgoskodott, de egyetlen kicsi gyerek sem lábatlankodott körülöttük, vagy kóborolt árván, elhagyottan a földeken, az utakon, a félelmes vasúti töltés mentén. Azok mind egy szálig a magtár előtti téren játszadoztak, ahol már zöldellt a papsajt, s ahol megszorult a cirógató napfény. A csivitelő sereg élén pedig minden délután másmás úttörő üldögélt, szigorú szemmel őrködve, néha ítélkezve, néha vigasztalva. A legtöbb látogató kíváncsian megkérdezte: — Ki vagy te? Mit csinálsz itt? A felelet mindig ugyanaz volt, de mindig kiérződött belőle egy kis büszkeség is, kevés dicsekvés is: — Én? Óvónő vagyok most a Fecske-őrs és az Aranykalász óvodájában. * 1 ”inr jpssé 3