Tábortűz, 1965 (9. évfolyam, 3-11. szám)

1965-02-01 / 3. szám

Derült, tiszta égbolt borult a falu fölé, a napsugarak azonban csak ra­gyogtak, de semmi meleget nem ad­tak. Péter bácsi toporgott a gádor alatt, majd a vékony üvegajtón ke­resztül visszaszólt a konyhába: — Hideg van kint, gyerek! Nem maradnál inkább itthon? Barkó Pista az asztal mellett ült, s éppen cukros forralt tejet kortyol­gatott, nagyokat harapva hozzá a hajnali sütésű cipóból. Édesapja szavaira felugrott: — Dehogy maradok! Hiszen visz­­szafelé még melegem is lesz. — Jó, jó, csak aztán felöltözz rendesen — adta meg magát Péter bácsi, és elcsoszogott a kiskapu felé. Léptei még visszhangzottak a gádor alatt, amikor Pista elővette télika­bátját, fülére­ húzta kucsmáját és ki­szaladt az udvarra. Az ól előtt, a vén akác mellett hevert a szánkó, rajta a kötél, amit már az este ta­karosan összehajtogatott. Fütyö­­részve befogta magát és nagyot kur­jantott: — Gyi, Deres! Szánkója máris a Kisfasor utca keskeny járdáján szaladt utána, jobbra-balra táncolva, mintha vidám muzsikára járná a csárdást. Köny­­nyedén ment, hiszen vastag hó bo­rította a kőlapokat, a havat pedig keményre taposta a sok, csizmába, cipőbe bújtatott láb. A posta után, ahol északnak fordult az út, jeges szél vágott az acába. — Éppen a kiserdőből jött — mormolta kedvetlenül, ő is oda igyekezett, az akácgallyakért, ami édesapjának jutott. A nagy fehérségben itt is, ott is bandukolt egy-egy fekete pont, szán­kót húzva, vagy csak gyalogosan, vállra vetett kötéllel. A legtöbbjét utol is érte, el is hagyta és hama­rosan az erdőben volt. Ritka volt az erdő, mégis felfogott valamit a szélből és Pistának rögtön vissza­tért a jó kedve. Messziről megis­merte az ő csomójukat: apja fara­gott karót tűzött a hegyébe. . — Beviszem egyszerre — mérte fel szemével a csomót és nemsoká rakodni kezdett. Recsegtek, ropog­tak a gallyak, mintha fájt volna ne­kik a kötél szorítása. De kerekedett is olyan boglya a szánkón, hogy bármelyik felnőttnek becsületére vált volna. Az is igaz persze, hogy a visszaút már nem volt olyan könnyű, mint az idevezető: minden méterért meg kellett küzdenie, fá­radnia. De azért haladt. Elmaradt mögötte az erdő, a fele útján is túl­jutott, amikor megrakott szánkót ért utol. — Jó reggelt Dankó néni! — is­merte fel a szánkó gazdáját, az azonban alig vette észre. Ráhajolt, valósággal ráfeküdt a gallycsomó­ra és behunyt szemmel lihegett. — Rosszul van, Dankó néni? — Egy picit — pillantott fel a másik, de nem mozdult. — A szí­vem ... — Hát Jóska nem jött ki? — Nem jöhetett szegény. Még teg­nap megvágta a lábát. Beletörődötten bólintott: — Nem baj. Megállok sokszor út­közben. Majd csak hazaérek. Pista körbeforgatta kucsmáját, megtapogatta fülét, aztán nem gon­dolkozott tovább. — Otthon lesz a gallya Dankó néni — mondta jókedvűen — nem is sokára. — Hogy-hogy? — Úgy, hogy hazaviszem én. — Te? Hát elbírsz te egyszerre két szánkót? — csodálkozott rá a néni felegyenesedve. Pista összecsapkodta tenyerét: — Azt nemigen. Hanem először hazaviszem a Dankó néniét, aztán majd visszajövök a miénkért... — De... Pista azonban máris a csapás mellé vonszolta szánkóját és jelnek rátűzte a faragott karót. Aztán húz­ni kezdte a másikat. No, nem volt olyan nehéz, mint az övé, de csak neki kellett feszülni, s bizony, mire beértek a házak közé, gyöngyözni kezdett a homloka. Lerakodni azon­ban már ketten rakodtak, Jóska is segített. Zsákba göngyölte lábát, zsi­neggel megkötözte és bicegve hord­ta a gallyat a ház végébe. Pista pedig újra nekivágott az út­nak. Szánkója ott volt, ahol hagyta, csak éppen a talpa fagyott oda a hóhoz s jó időbe került, míg ide­­oda rángatva ki tudta mozdítani helyéből. Lassan lépegetett, de így is csurgott róla a verejték, mire ha­zaért. — Soká jöttél — fogadta aggód­va édesanyja. — Nehéz volt, ugye? — Nem nagyon. — Pista ennyit válaszolt. Barkó néni meg Barkó bácsi csak a következő hét szombatján nézett nagyot, amikor Dankó Jóska egy kiskosár kaláccsal állított be hozzá­juk: — Édesanyám küldi Pistának. — Pistának? — Igen. Mert hogy hazahúzta a mi gallyunkat, mikor az én lábam fájt. Pista egy szót sem szólt, pirult és nézte a földet. A kalácsból azon­ban, ültőhelyében eltüntetett egy tucatot. DOBICZ JÁNOS: 3

Next