Táncművészet, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1. szám

Tanulj­unk Kodálytól Kodály Zoltán 70. születésnapja egész népünk ünnepe volt. A születésnap alkalmával rendezett zenei ünnepségek — az általános megbecsülés és szeretet élő, forró bizonyságai — rávilágítottak arra az örvendetes valóságra, hogy leg­nagyobb élő zeneköltőnk korszakalkotó munkássága ma, a dolgozók államában aratja le igazán bő termését: a nép önmagára ismer Kodály zenéjében, magáénak vallja Kodályt s mint a kulturális tömegmozgalom egyik nagy vezéralakját tiszteli, aki kezdeményezője volt a magyarság népi-nemzeti irányú zenei művelődésé­nek. Hiba volna, ha nagy zeneszerzőnk érdemeivel csupán egyetlen ünnepnap kapcsán foglalkoznánk s aztán megfeledkeznénk róla, hogy Kodály példamutatását a hétköznapok gyakorlatába vigyük át. Mert Kodály Zoltán olyan példakép, akitől nagy és fontos útmutatásokat kaphat valamennyi művészeti ág alkotó­művésze. Tanulhatnak Kodálytól a táncművészet alkotói, a koreográfusok is — annál inkább, mivel a tánc művészete nálunk erősen elmaradt a zeneművészet fejlődése mögött, s mindössze pár év óta indult rohamos fejlődésnek, hogy behozza, pótolja az elmulasztottakat. Ez a cikk azt a feladatot vállalja, hogy megmutassa , milyen útmutatást kaphatnak Kodálytól a koreográfusok. Kodály életművének döntően fontos tanulsága, hogy az alkotóművész csak a népre támaszkodva, a néppel való szoros közelségben, vele egybeforrva teremthet igazán nagyot és maradandót. Zeneköltőnk egész életpályáját a népzenével való megismerkedés alakította olyanná, amilyennek, beláthatatlan jelentőségű eredményeivel együtt, ma láthatjuk. Kodály nem könyvekből ismerte meg a népet. Természetesen a könyveket sem mellőzte, hogy etnográfiai ismereteket szerezzen, vagy a már megszerzett ismereteket gyarapítsa — a lényeg azonban az, hogy kiment a nép közé és a nép­dallal való személyes találkozás élményéből merítette művészetének alapjait. 1905-ben indult el, hogy újra fölfedezze a nemzet egyeteme számára a magyar föld népének ősi dallamkincsét, amelyről tudta, hogy létezik — hogy léteznie kell — csak éppen elrejtőzött, visszahúzódott a falvak legmélyére, a polgári kultúra talmi értékű »művészi« produktumainak felhalmozódó rétege alá. Fontos itt, hogy rámutassunk arra a lázas kutatóvágyra, amelyre a nép szeretete ösztönözte a fiatal zeneszerzőt. Kodály egész munkásságát népének szeretete határozta meg. Ez a szeretet — előbb talán öntudatlanul, később már tudatosan — a szenvedélyes igazságkeresés vágyát lobbantja fel benne : igen, a kisemmizett népnek igazságot akar szolgáltatni, már akkor, amikor elindul, hogy megkeresse és ország-világ elé tárja a népi művészet felbecsülhetetlen értékeit, és bebizonyítsa, hogy a nép művészete az a szilárd alapréteg, amelyre az egész kultúrának épülnie kell. Csakhogy nem úgy fog hozzá Kodály az eltemetett népi dallamhagyományok felkutatásához, hogy egyéb főteendői közben, szórakozásképpen időnként »kiszáll« egy-egy faluba, ott körülnéz s amit a felületen éppen megpillant, azt a tarisznyá­jába rakja és haza viszi, mint valami vadászzsákmányt. Nem : Kodály — Bartók Bélával együtt — egész erejét beleveti a munkába, a tudós elmélyedésével és kutatószellemével rendszeres, összefüggő gyűjtőmunkát végez, hosszú-hosszú éveket szentel a népzenekutatásnak, s az anyagot tudományosan rendszerezi.

Next