A Tanító, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985-01-01 / 1. szám
Kell-e értékmérce a neveléshez? BÍRÓ KATALIN A kisgyermek igényli magatartásának gyakori minősítését. Anyuka ez jó? Tanító néni én jól csinálom? - hangzik el gyakran a kérdés. Kamaszkorban többször ezt halljuk egy negatív minősítést követően: Miért? De hiszen én jót akartam. A gyermekek keresik azt az igazodási pontot, amely cselekedetük, magatartásuk minősítéséhez megbízható értékmérceként szolgálhat. Mivel a magatartás belső értékmércéjével a gyermek nem rendelkezik, elsősorban a környezettől, a felnőttektől várja el, hogy ebben a tájékozódási zavarban biztonságot nyújtó kapaszkodókat adjanak neki. De van-e a felnőtteknek azonos értékmércéje a magatartás és az életvitel minősítéséhez? Szerény (ma hátrányosnak nevezett) környezetből kiemelkedett fiatal egyetemi oktatót kérdeztem nemrégiben arról, büszkék-e szülei arra, hogy fiuk rangos egyetemen docensi kinevezést kapott? A válasz: Nem is tudják mi a különbség az adjunktus és docens között, igazából ők azon mérik le a társadalmi ranglétrán a helyem, hogy én csak trabanttal megyek haza, míg a falubeli társaim, akik nem tanultak tovább, öt-hat szobás házat építettek azóta és ők Lada 1500-assal járnak. A tudás ebben a családban nyilván nem jelent olyan értéket, mint az anyagi gyarapodás. Nagyobb büszkeséggel és elismeréssel fogadná egy értelmiségi család az ilyen kiemelkedő életpálya alakulását a gyermekénél és több ösztönzést adna, amely növelné önmagáról alkotott értéktudatát, mert a felnőtt embernek is szüksége van arra, hogy tettét, törekvését, életcélját a közvélemény, közvetlen környezete elismerje, melyből erőt meríthet a további erőfeszítésekhez. A közvélemény változatos, néha ellentétes értékelésekor még a felnőtt embernek is nehéz megmaradni a maga által kialakított értékmérce szabta célkitűzései mellett. Gyakran lép fel az a bizonytalansági érzés, vajon jó utat választott-e, nem azoknak van-e igazuk, akik a saját jólétüket tartják fontosabbnak és nem a közjó szolgálatát. Az értékelés életcél stabil állapotát kívánja meg az, hogy egyesek sajnálkozó fintora és a silányabb életcélokat sikeresen abszolváló, őt lekicsinylő, öntelt hencegés ellenére kitartson saját céljai és értékrendszere mellett. Az emberi magatartás, életvitel, az eredményesség megítélésében társadalmunkban többféle értékmérce használatos egyidejűleg, ez az egyes ember számára is tájékozódási zavart okoz, értéktudatában elbizonytalanodást eredményez. Értékzavar A társadalom nagyléptékű történelmi változásait a kisebb lépésenként hétköznapi aprólékos munkával épülő átalakulás időszaka követi a gazdasági, a politikai, a kulturális élet színterein. Ezzel egyidőben az emberi viszonylatok szövevényeiben is történnek felbomlások, alakulnak ki új kötődések. Hazánkban is nyomon követhetők azok a tudati, erkölcsi változások (a maguk ellentmondásosságában), amelyek az átalakuló politikai és gazdasági viszonyok változásával együtt járnak. A világ bonyolultabb lett körülöttünk, a régi értékek, normák erózióját éljük át, s az új értékek kikristályosodásának elnyúló időszakában az emberi viszonylatokban való tájékozódás, az emberi magatartás erkölcsi értékelése elbizonytalanodott. Az új társadalmi rend konszolidálódása, illetve a reformok útján történő továbbfejlesztés időszakában a társadalmi együttéléshez új értékszabályozó rendszerre van szükség, amely a gyakorlatban csak elemeiben található még meg. Az erkölcs bizonyos fáziskésésének tudható be olyan nemritkán fellelhető törekvés, mely a történelem világformáló eszmék időszakának értékeit hirdeti aktuális értéknek, s ha a mai fiatal ezek szerint akar élni, nemcsak magát töri össze, de porrá zúzódhatnak fennkölt eszméi is a mai körülmények zátonyain. Az erkölcsre jellemző kell és van expanziója nem érvényesül akkor, ha a hirdetett érték és a mindennapi gyakorlat túlságosan távol kerülnek egymástól. Az így kialakuló szakadék egy sajátos értékromboló mechanizmust hoz létre, amelyet Hankiss Elemér kettős kötésnek nevez. (Hankiss Elemér: Diagnózisok, Magvető Kiadó, 1982. 1071. I.) Ilyen kettős kötés jön létre, amikor a szülők valamilyen érték szerinti viselkedésre ösztönzik a gyermeküket, s ha a gyermek tényleg e szerint viselkedik, akkor megbüntetik, így például az igazmondás erkölcsi pa