A Tanító, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
VÁLSÁGOS TANÍTÓKÉP — FEJLŐDŐ TANÍTÓKÉPZÉS FÁBIÁN ZOLTÁN Harminc évvel ezelőtt nagyot emelkedett a magyar tanítóképzés: 1955-től kezdve érettségire épülően felsőfokú képzésben részesülnek a jelöltek, 1975 óta pedig ténylegesen főiskolai diplomát kapnak. Három évtized elteltével talán megkérdezhetjük,hogy a képzés hatására megújult-e minőségében a magyar tanítóság? Lényegében jobb lett-e az alsó tagozati pedagógiai munka színvonala? A választ hiba lenne elsietni, hiszen minden részletre kiterjedő összehasonlításokat kellene elvégezni egy olyan folyamatról, melynek a feltétel- és tényezőrendszere szakadatlan mozgásban volt és van ma is. Ennek a nagyszabású „társadalmi kísérletnek” (a felsőfokú képzés bevezetésének) aprólékos hatáselemzését jelenleg még nem tudjuk elvégezni. Ma még csak olyan globális értékelést tudunk végezni, amilyen pl. az aktuális tanítókép vizsgálata. Mi a tanítókép? Egyfelől a tanítóság globlis társadalmi megítélését, a közvélemény amorf értékítéletét tartalmazza a tanítók szakmai hozzáértéséről, hatékonyságáról, a gyerekek iránti felelőségéről, értelmiségi szerepvállalásáról, társadalmi presztízséről stb. Másfelől a tanítók önmagukról alkotott véleményét jelenti: mennyire érzik szakmailag-emberileg felkészültnek magukat; miféle társadalmi megbecsülést tapasztalnak; milyen a munkájuk hatékonysága, miféle lehetőségekkel rendelkeznek stb., stb. Kétségtelen tény, hogy hazánkban sosem volt tündöklő a tanítókép! Jelenleg pedig — fájdalmas megállapítani — kifejezetten rossz , túlságosan lehangoló! A tanítóság tekintélye a mélypont közelébe zuhant: presztízse az utolsók között van az értelmiségi szakmák között. A közvélemény tanítóképében gyakoriak az eféle megítélések: a tanítók „botcsinálta szakemberek”, tehetetlenek, keveset törődnek a tanulókkal, konformisták ill. szolgalelkűek, agyonhajszoltak, anyagiasak, szegények, idegesek ill. neurotikusok stb. A tanítóknak gyakorta ugyancsak lesújtó véleménye van önmagukról: szakmai sereghajtónak, kiszolgáltatottnak, eszköztelennek, képzetlennek, túlterheltnek stb. érzik magukat. Világosan fel kell tenni a kérdést: ez a lehangoló tanítókép abból ered-e, hogy a képzés felsőfokú (főiskolai) jellegű lett,vagy inkább másból? És ha 30 év alatt ennyire elsötétült a tanítókép, mennyi időbe telik akkor a korrekció? Hány nemzedék fogja még viselni a mai helyzet ódiumát? Van-e egyáltalán valami esély a kitörésre, a tanítókép jobbítására? A tanítóság kedvezőtlen megítélésének előidézői a társadalmi- gazdasági rendszer egészének a működészavarai, valamint a pedagógusképzés és a közoktatás rendszerének komplex diszfunkciói. Az előidéző okok hatása nem mutatkozott azonnal, csak lassan. Most, amikor a harminc évnél régebbi tanítóképzési rendszer „tehetetlenségi nyomatéka” megszűnik az iskolákban (a régiek nyugdíjba mennek), a leromlást kiváltó okok egyre nyersebben érvényesülnek! A fontosabb okokat a következőkkel jellemezhetjük: Hiánygazdálkodás a tanítók kibocsátásában A gondok már kezdettől (1959-től) kezdve megmutatkoztak a szűklátókörű, értelmiségellenes, felemás tanítóképzési reform indulásakor. Hosszas huzavona végén, amikor a közoktatásban 0,3% tanító hiányzott, mindössze 1 1 (a szegedi megszüntetése után csak 10 felsőfokú tanítóképzőt hoztak létre, nagyon alacsony hallgatólétszámmal. Egycsapásra megnőtt a hiányzó tanítók száma. Szükségből már 1962-ben életre kellett hívni a levelező tanítóképzés intézményét, legalizálva ezzel a képesítés nélküli tanítók alkalmazását (úgymond „átmenetileg”). Érdemes az arányukat az évenkénti adatokkal szemléltetni . Év: Az országos arány azóta is évente 3-4% körül mozog, igen nagy területi eltérésekkel. Mintegy 2%-ra tehető azok aránya, akik 1-2 év nappali tanulmányok után munka mellett fejezik be a tanítóképzőt. 1955 1960 , 1966 1975 1975 1980 Kép nélküliek Aránya (%) száma: 161 0,3 '1589 2,8 1 5668 9, 1 ~ ,3204 5, 1 4620 6,9 2898 3,8