A Tanító - Tanító, 1991 (29. évfolyam, 1-10. szám)
1991-01-01 / 1. szám
Tanítóegyesületek hajdanán MÉSZÁROS ISTVÁN Hazai pedagógusaink a magyar reformkor felpezsdült közéletében gondoltak először arra, hogy szakmai problémáik megbeszélése céljából és érdekeik védelmére társaságba tömörüljenek. Ezek a kezdeményezések azonban 1848—49 viharos eseményei következtében elenyésztek. Új formában az 1850-es években merült fel újra a gondolat, amely azután eléggé széles körben megvalósult, és már maradandó eredményeket hozott. A legtöbb hazai elemi népiskola katolikus felekezeti intézmény volt. S egy-egy esperesi kerület katolikus tanítóit tömörítették a katolikus tanügyi hatóságok tanítóegyesületekbe. Ezek tehát nem „alulról jövő” szervezkedés eredményeként jöttek létre, hanem felülről, mégpedig azért, hogy a tanítóegyesületi összejöveteleken a tanítók pedagógiai-didaktikai kérdésekről, a népiskolai oktatás-nevelés problémáiról előadásokat hallgassanak és vitassanak meg, tanítási órákat elemezzenek. Az előadásokat, bemutató tanításokat a legkiválóbb és legtekintélyesebb helybeli tanítók tartották. Szakmai továbbképző szerepük volt a tanítóegyesületek által kiírt pályázatoknak is, ezek keretében aktuális pedagógiai-módszertani témákat dolgoztak ki a vállalkozó tanítók. A tanítóegyesületek — ezekben a kezdeti formájukban is — hozzájárultak a korabeli népiskolai munka fejlődéséhez, a tanítók tevékenységének korszerűsítéséhez. Eötvös törvénye nyomán Az oly sok tekintetben nagyjelentőségű 1868. évi népoktatási törvény megfogalmazásában a nagy miniszter — nyilván a korábbi kezdeményezések eredményeit figyelembe véve — hasonló formában gondolt a tanítóegyesületekre. A törvény 147. paragrafusa szerint a „községi” (tehát nem felekezeti!) népiskolai tanítók „kötelesek minden tankerületben tanítói testületté alakulni” vagyis Egy-egy megye összes állami tanítója alkotja a megyei tanítóegyesületet, ennek kötelezően a tagja. A megyei „tanítótestület” azaz tanítóegyesület annyi tanítókörre oszlik, ahány járása van a megyének. A törvény e paragrafusa szerint a tanítókörök évenként kétszer kötelesek összejövetelt tartani „a községek segélyezésével”, évenként pedig egyszer a megyei tanítóegyesület együttes ülés keretében gyűjti össze szakmai tanácskozásra tagjait. A következő évtizedekben sorra megalakultak az állami tanítók egyesületei, a történelmi Magyarország mindegyik megyéjében tevékenykedtek. Legtöbbjüknek saját lapja is volt. Megsárgult oldalaikkal ilyen című egykori újságokat őriznek az Országos Széchényi Könyvtárban: Máramarosi Tanügy, Abaúj-Torna Vármegyei Közoktatásügy, Alföldi Népiskola (a Csongrád Megyei Tanítóegyesület lapja), Aradvidéki Tanítóegylet Közlönye, Fogaras Megyei Népoktatás, Felvidéki Kultúra (a Nyitra megyei Tanítóegyesület lapja), Győrvidéki Tanítóegylet Értesítője, és számos más állami tanítóegyesületi megyei lapot adtak ki annak idején. A dualizmus idején azután a felekezeti tanítók egyesületei is korszerűsítették szervezetüket. A legnépesebb egyházi tanítói testület a katolikusoké volt, továbbra is esperesi kerületenként működtek, s központi szerv, a Római Katolikus Tanítóegyesületek Országos Szövetsége fogta össze őket. De megalakult és működött a Református Tanítók Országos Egyesülete, az Evangélikus Tanítók Országos Egyesülete, a Görög Katolikus Tanítók Országos Egyesülete, az Izraelita Tanítók Országos Egyesülete is. Az óvónőket a Kisdednevelők Országos Egyesülete szervezte. Az 1890-es években merült fel az állami tanítók vezető személyiségeinek körében a gondolat, hogy a megyénként szervezett állami tanítók központi szervezetét is létrehozzák. A millennium évében, 1896. július 3-án tartották első értekezletüket, amelyen elhatározták a szervezőmunkát. Az alakuló közgyűlés 1898. április 6-án zajlott le, s kimondták az egyesület megalakulását, létrejött az Állami Tanítók Országos Egyesülete. Tovább működtek az állami tanítók megyei egyesületeit alkotó járási tanítókörök, oktatási-nevelési kérdésekkel foglalkozva gyűléseiken. A központi egyesület viszont, amelynek legfőbb vállalt feladata a tanítóság anyagi érdekvédelme volt, önkéntesen belépő, tagdíjat fizető tagokból állt. Az Állami Tanítók Országos Egyesületének — működése első szakaszában — legfőbb programpontja az volt, hogy az állami tanítót állami tisztviselővé minősítsék. Ez ugyanis jelentős presztízsemelkedést jelentett a felekezeti tanítókkal szemben. E célját az egyesület elérte: az 1907. évi 26. törvény első paragrafusa szerint az állami népiskola tanítója állami tisztviselő, besorolva az állami tisztviselők megfelelő fizetési osztályaiba. 1912-ben súlyos válságba került az egyesület: baloldali szocialista tanítók szerezték meg a vezetést. S mert „az egyesület körében szélsőséges elemek a bomlást elősegítették s egyesületünket haza-