Tanító, 2006 (44. évfolyam, 1-10. szám)

2006-01-01 / 1. szám

intézményben. S ahol a légkör szürke, egyhangú, ott az alkotás közös öröme elmarad. Élmények nélkül nem lehet a mindennapok feladatait sikeresen elvégeznünk. Tél van, gyakran köd lepi a várost, még délben is szürkeség van, fázósan sietünk utunkra. Ha így éli meg a gyerek és a pedagógus az intézmény­ben eltöltött időt, ha mindig körbeveszi magát egy védőburokkal, akkor az általános közérzete rossz lesz. Elégedetlenségét megfogalmazza, így minősít, s lehangoló véleménnyel lesz már nemcsak a közvetlen közösségéről, hanem az egész iskoláról. S az alapdilemma megválaszolást nyer: ha valami nem kellemes, feloldatlan konfliktusokkal teli, akkor az visszaszáll az egész iskolára. De ha örömteli, ha a kölcsönös bizalomtól kellemes, ha van mit egymásnak mondani, akkor az már a közösség értéke, érdeme, amit érdemes továbbvinni, amire érdemes és szüksé­ges emlékezni. Flóra néni és az ő negyedikesei Flóra néni színes egyéniség és nagyon nyitott. A gyerekek mindig vidámnak látják, közlékenységét kedvelik. Minden napra hoz valami érdekes történetet. Előfordul, hogy korábbi tanítványairól beszél, de az sem ritka, hogy a családjában történt furcsaságokról szól. Nem is csoda, hogy Flóra néni életében mindig történik valami. Az sem titok a növendékei előtt, hogy Flóra néni néhány évvel korábban megözvegyült. Férje hosszú betegeskedés után hagyta itt a családját. Mindezt úgy adta a tanítványai tudtára, hogy nem terhelte őket egyéni fájdalmával. Három fiáról, életük alakulásáról mindenki tud. Közülük egy már közgazdászként dolgozik, a két fiatalabb is az egyetemi padokat koptatja. A tanítványok úgy ismerik Misit, Petit és Lacit, mintha személyes barátjuk lenne, pedig még soha nem találkoztak velük. Élvezetes az a pillanat, amikor Flóra néni így szól: „... és képzeljétek, az én Petikémnek is nehezen ment a fejébe ez a vers, de megmutattam neki, hogyan kell eredményesen memorizálni az irodalmi szöveget." Nincs olyan gyerek, aki fel ne kapná a fejét az ilyen történetek hallatán, s ne követné a tanítói utasítást! Szóval családias a hangulat Flóra néni osztályában. Azt mondja, ha elfogadják a nebulók, akkor a követelményeivel is azonosulni tudnak. Az előzmények után álljon itt az a történet, amely izgalommal, szomorúsággal teli. Flóra néni megrendült, és tanítványai is átélték szorongását, feszültségét, fájdalmát. Az történt ugyanis, hogy szeptember végén Flóra néni legkisebb fia, Laci, aki szabadidejét a hegymászásnak szentelte, egy gyakorló feladata végrehajtása közben belegabalyodott a vezetőkötélbe, s a majdnem függőleges falrészről visszazuhant a földre. A társak mentőt hívtak az eszméletét vesztett fiatalemberhez. Az életéért sokan küzdöttek, végül mentőhelikopterrel elszállí­tották az egyik intenzív osztályra. Flóra nénit a kórház értesítette. A telefonhírrel körülbelül együtt érkezett Laci egyik társa, aki a balesetnél jelen volt, s pontos információkkal szolgálhatott. A barát is rémes állapotban volt, hiszen ameddig el nem szállították a társát, az nem tért magához. Mit is mondhatott volna? Vigasztalni nem lehetett egyikőjüket sem, mert mindketten tudták, nagy csodának kell ahhoz történnie, hogy Laci túlélje a balesetet. A barát távozása után Flóra néni felhívta két fiát, akik azonnal siettek anyjukhoz. Természetesen együtt mentek be a kórházba. Az üvegajtónál azonban nem jutottak tovább. A csengetésre előjövő ápolónő kérte a hozzátarto­zókat, hogy üljenek le, várjanak türelemmel, mert hozzátartozójukat egy orvos team műti. Besötétedett, amikor egy orvos a műtőből kijött. Látva a hozzátarto­zókat, odament s röviden ecsetelte a beteg állapotát. „Kevés jót mondhatok. Azon túl, hogy sok helyen súlyos töréseket okozott a zuhanás, a lépet is el kellett távolítani, de még ennél is nagyobb baj az, hogy a koponyacsont is sérült, így az előttünk álló éjszaka meglehetősen kritikus! ” — A család némán hallgatta az orvos szakszerű magyarázatát, hideg tárgyszerűségét. — „ Csak azzal biztatha­tom magukat, hogy a fiatal, edzett szervezet túlélheti ezt a komoly balesetet. “A­ki orvos visszament a műtőbe, a család szótlanul várakozott továbbra is. Még egy órát vártak így, amikor az egyik nővér behívta az édesanyát. Flóra néni bemehetett a fiához. Néhány perccel később sápadtan lépett ki a folyosóra a fiaihoz. „No, induljunk haza! Mindent elmondok és megbeszéljük a feladatokat. ” Otthon elmondta, hogy Laci még eszméletlen, de az altatásból sem ébredhetett még fel. „ Misi, intézd úgy, hogy holnap reggel 7-re bemenjünk a kórházba, Peti, te pedig maradj itthon, ha valaki érdeklődik, akkor legyen valaki telefonközel­ben!” Flóra néni még este 10-kor felhívta kolléganőjét, röviden elmondta, nem tud hétfőn reggel bemenni az iskolába, mert Laci fiát baleset érte. Kérte, hogy gondoskodjanak a helyettesítéséről. „A te Lacid zuhant a mélybe? — kérdezte a kolléganő —, képeket is mutatott a televízió!" Flóra nem válaszolt. Nem tartotta szükségesnek a friss élményt megosztani munkatársával. Másnap reggel a kórházban kezdte a napját. Az orvos, aki az előző este vázolta a fiú állapotát, fáradtan, borostásan ment eléjük. „Most csak annyit mondhatok, túléltük ezt az éjszakát! Három percre bemehetnek. ” Azon a napon még kétszer ment be Flóra néni a fiához, mindig volt kísérője. A késő délutáni látogatáskor Laci kinyitotta a szemét. Nem szólt, de jelezést küldött a szeretteinek. Flóra néni ettől nyugodtabb lett. Laci lassú gyógyulása elkezdődött. Ezért is döntött úgy a tanítónő, hogy szerdán már dolgozni megy. Fiát a kórház jól gondozza, ők meg mindannyian úgy rendezik az életüket, hogy délutánonként a kórházban legyenek. Szerda reggel belépett hát a tanítványai közé. A gyerekek pontosan tudták, mit élt át néhány nap alatt a tanítójuk. Nem mosolygott, ahogy azt máskor mindig tette, de nem is kerülte a gyerekek tekintetét. Kis diákjai most nem kérdezősköd­tek, fegyelmezettek voltak, izgalmuk, tiszteletük, szolidaritásuk érezhető volt. Flóra néni az elmúlt napokban átélte, hogy nehéz olyan dologról beszélni, ami mélyen érinti. A tanári szobába is csak egy pillanatra ment be. Nem akarta, hogy újra és újra el kelljen mondania azt, amit nem szeretne. Azt ti., hogy még sok-sok hónap van hátra Laci gyógyulásáig, még sokszor kell a kórházba bemennie, s az is lehet, hogy évet is kell ismételnie fiának az egyetemen stb. Ám a gyerekek azok mások. A huszonhárom gyerek együtt izgult Laciért és Flóra néniért. De mit is mondjon? Flóra néni, aki mindig, minden élethelyzetben feltalálta magát, akinek nem kellett tanácsot adni semmiféle szituációban, most tanácstalan volt. Töprengésének a csengőszó vetett véget. A gyerekek felálltak. Eszti, aki éppen a tábla előtt sürgött-forgott a nagy csönd beálltakor, felsóhajtott: „De jó, hogy köztünk tetszik lenni!" A kislány szavai megadták a felütést Flóra néni szavaihoz: „Tudjátok, gyerekek, nagyon nehéz napok vannak mögöttem és várnak még rám. Azt azonban éreztem, hogy mindig gondoltatok rám. Köszönöm. S ha az én Lacim majd már teljesen felépül, akkor megszerve­zem, hogy meglátogasson benneteket. Szeretném ezt a találkozást mielőbb megérni. Ennyi hangzott el, s nem több. A munka folyt tovább. Flóra néni egyszer-egyszer hírt hozott a fiáról. Közösen örültek, amikor november elején Laci hazatérhetett a kórházból. A negyedikesek nagyon várták a közös karácsonyi ünnepséget. Flóra néni ekkor nagy meglepetéssel szolgált: december 20-án fiát, Lacit bevezette az osztályba. A fiú még bottal járt és nagyon sápadt volt, ez azonban nem zavarta a gyerekeket. Néhányan kíváncsian kérdezősködtek állapota felől, néhányan keresték a beszélgetési formát, tegezzék vagy magázzák, de a legnagyobb élményt Flóra néni visszatért mosolya okozta a gyerekeknek. Majd kilencven nap telt el a baleset óta, Flóra néni pedig először volt a régi, a varázslatos, a nyitott, a derűs. Sokat okultak a gyerekek a balesetből. Megtanul­ták, hogy az élet legnagyobb problémáit egyedül kell mindenkinek megoldania. 2

Next