Tarsadalmi Szemle – 1962.
5. szám - Szemle - A Vérvörös Csütörtök ötvenedik évfordulójára (Erényi Tibor)
dett, hogy a munkásság osztályharcát reformok kivívását célzó békés akciókra korlátozza. A szociáldemokrata vezetők az általános, titkos választójog kivívását tekintették a politikai küzdelem központi kérdésének. Ettől várták az ország demokratizálódását, s olyan csodaszernek tekintették ezt, amely gyökeresen megváltoztatja majd a munkásság, a dolgozó nép helyzetét. A választójogért folytatott agitáció természetesen hatással volt a munkásságra. A szervezett munkásság jelentős része is ettől remélte politikai és gazdasági helyzetének jobbra fordulását, a demokratikus átalakulás megkezdését. A választójog követelése figyelembe véve a munkásság politikai jogfosztottságát , önmagában helyes követelés volt, mértéktelen túlbecsülése azonban káros illúziókat keltett a parlament jelentőségét illetően, és elvonta az erőket az osztályharc más területeiről. 1912 elején nagyarányú sztrájkmozgalom bontakozott ki a fővárosban. A nagyobb gyárak szervezett munkásai sztrájkba léptek, béremelést és heti 57 órás munkaidőt követeltek. A pártvezetőség azonban nem sok erőt fordított a gazdasági küzdelem fellendítésére, mert minden energiáját a nagy választójogi tüntetés előkészítése kötötte le. A tüntetés megszervezésének közvetlen oka gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök február 15-i kijelentése volt, amelyből kitűnt, hogy a kormány csak a katonai javaslatok megtárgyalása után hajlandó a választójogi reformmal foglalkozni. A munkástömegek elégedetlenek voltak a választójogi küzdelem meddősége, a súlyos gazdasági helyzet és a háborús készülődések miatt, s cselekedeteket követeltek. A pártvezetőség tisztában is volt ezzel, s azt remélte, hogy a tömegdemonstráció hatására a kormány előbb lesz kénytelen napirendre tűzni a választójogi reformot. Reformista politikai irányvonalából következett az a terve, hogy még március elején olyan tüntetést szervez, amely nagyméretű, de békés körülmények között zajlik le, megnyugtatja az elégedetlen tömegeket és megrémíti az uralkodó osztályokat, de nem veszélyezteti a párt legalitását és a vezetők pozícióit. A pártvezetőség felhívására 1912. március 4-én százezres munkástömegek özönlötték el a fővárost. A város szinte valamennyi kerületében felharsant a dal: Jogfosztott nép, gyerünk ki az utcára, Hadd remegjen grófi derék bandája! Ha nem hallják jogot kérő szavunkat, Majd megérzik bilincstépő karunkat! „Csak egy szikra kell, és levegőbe röpül ez a város"— írta március 5-i tudósításában a Népszava. A pártvezetőség azonban nem feledkezett meg a „békés keretekéről, beérte azzal, hogy a tömegek „megmutatták erejüket", és meggyőzte a tüntetőket arról, hogy ezzel egyelőre megelégedhetnek — a tüntetés hatása nem fog elmaradni. A munkások békésen hazatértek, a hatalom urai pedig továbbmentek a maguk útján. Lukács László miniszterelnök — Khuen-Héderváry utóda —- 1912. május 19-ére kitűzte a katonai javaslatok képviselőházi tárgyalását, és a parlamenti ellenzék ellenállásának letörésére erőszakos intézkedéseket helye zl