Tarsadalmi Szemle – 1989.
4. szám - Útkeresés - Ferge Zsuzsa: A társadalompolitika esélyei. Kell-e a társadalompolitika és mire?
A társadalompolitika esélyei Kell-e társadalompolitika és mire? A negyedik út címmel hosszabb tanulmányt írtam a közelmúltban. A megírás indítéka vagy épp kényszere abból adódott, hogy nem látok más elfogadható utat a jövő felé, mint a „jóléti társadalom" útját. A jólétet persze nehéz egyértelműen és végérvényesen meghatározni. A ma kitűzött célok holnapra érvényüket veszíthetik - akár megvalósulnak, akár nem, így a „jóléti társadalom" tartalma is változhat, de egy-egy adott pillanatban,azért értelmezhető. A „negyedik út" egy lehetséges jóléti alternatívát vázol fel, aminek akkor lehet realitása, ha egy demokratikus politikai mezőben válik választható úttá. Ma Magyarországon a heves politikai viták zöme valójában a szabadságról szól. Az antihumánus (sztálini) diktatúra évei éppúgy, mint az elviselhetőbb poszt-sztálinista diktatúra évtizedei a felvilágosodás polgári és politikai szabadságeszményeinek tagadására épültek, ideértve a gazdasági, kulturális és egyéb szabadságok nagy többségét. Voltaképpen a szabadság tagadása ásta alá a társadalmi egyenlőség értékhitelét, elfogadhatóságát. Az egyenlőtlenségek csökkentése (ami egyébként csak egyes területeken volt radikális, más esetekben formális maradt) mindig az érintettek részvétele nélkül, diktatórikusan, a szabadságjogok súlyos sérelmével ment végbe. Ugyancsak a szabadság tagadása vezetett oda, hogy a szolidaritás mint érték szinte tiltottá vált. Szolidaritás ugyanis nem képzelhető el szabad, az önsegélyre is építő autonóm szervezetek nélkül. Ma - reméljük visszavonhatatlanul - eljött az ideje annak, hogy számadás készüljön a szabadság tagadásával okozott károkról, legyenek azok jóvátehetetlenek vagy legalább részlegesen jóvátehetők. Egymás után rendülnek meg a korábban kimondhatatlan tabuk. Egyre mélyebb sebek szakadnak fel, köztük olyanok is, amelyeket érzéstelenítéssel kaptunk, s ezért akkor észre sem vettünk. Én magam ilyen „érzéstelenítéssel kapott sebnek" tartom azt, amit az elfogadott ideológiákhoz való ragaszkodás kényelme ütött sokunk gondolkodásán. Az érzéstelenítés azért működhetett, mert a hirdetett ideológia szép és humánus volt. Az ideológiákhoz való ragaszkodás kétféle védelmet nyújtott. Védett attól, hogy az ember tudatosan vállalja az együttműködést egy, a saját belső értékei szerint elítélendő hatalmi gyakorlattal, azaz hogy hazugul, skizofrénen éljen. És védett attól is, hogy - ha az egyén a skizofrén létet elutasítja - ki kelljen mondania az igazat, ami sokáig veszélyes volt, előbb politikai, utóbb egzisztenciális retorziók miatt. (Egy monolitikus rendszerben az egzisztencia elvesztése tragikus következményekkel jár.)2 1 Egy kidolgozott, hosszú tanulmány ezen a címen megjelent a Figyelmébe ajánljuk... 8. számában (az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének kiadványa), és egy rövidebb cikk a Valóság 1989. 4. számában. A HVG 1989. január 21-i számában Van-e negyedik út? címmel írtam vitaindító cikket a szociálpolitikáról. A múlt idő használata nem teljesen indokolt. Sokan ma is a fenti kényelmes utat választják. Korábban azonban ez általános túlélési stratégia volt, azaz nem feltétlenül szolgált többet, mint a fizikailag és mentálisan ép túlélést, esetleg bizonyos közösségek védelmét. (Már csak azért sem fogadható el az a terjedő gyakorlat, amely mindenkit elmarasztal, aki az utóbbi 40 évben nem vonult belső emigrációba.) Ma azonban a nemgondolkodás kényelme nemcsak a „szenvedés hiányát" biztosítja, hanem ennél többet. Lehetővé teszi a status quo-hoz való nem érdekmentes ragaszkodást. Azok ragaszkodnak leginkább a jelen és a múlt megkérdőjelezhetetlenségéhez, akiknek ez előnyt jelent intézményi vagy/és hatalmi pozícióik megtartásában. ÚTKERESÉS