Társalkodó, 1832. január-december (1. évfolyam, 1-104. szám)
1832-05-16 / 39. szám
155 utján a’ bölcseségnek, egy messze kéklő távolban a’ jövendő’ gyönyörű csillaga rémlik , ’s e’ kisded ösvény, melly a’ jelen’ varázskertjébe vezet. Ide is konkolyt vetett a’ kaján kertesz, anyaföldben virít a’gyönyörű liliom, ’s idegen életet szí; nem hangzik e’ tündérek’ varázskörében a’ rokon nyelv, s a’ hazafi keblet, ha tiszta szerelemben ömledez is, idegen százat üdvözli; ’s mint a’ mély horpadásokat rejtő hegyek’ bús kongása , olly tompán , és szomorún hangzik vissza a’ százat, az elhagyatott hazáért égő kebelben. — Ki eltövisezve az élet’ szebb reményitől, talán száraz kenyérrel indult utazni: vagy favágó, vagy bölcs legyen; amaz, lehet, nem is tudja, hogy fekete levest is főznek a’világon , ez látja miből készítik , tudja mire való, de nem vet irigy szemet azokra, kik mohón nyelik; mert hiszi, hogy mohón leendnek majd betegek tőle. A’ bölcs, ha útnak indúl, soha sincs egyedül; előtte a’múlt idő, mellette a’jelen, utána a’ jövendő jár, neki a’ múlt idő szolgál, a’ jelen titkos tanácsosa, ’s a’jövendő , még akkor is, ha világi vándorságát végzé , sírja felett áll. Ki ez igen titkos útját az életnek eltalálta, rajta vándorolt, rajta nyugodt el, az volt barátja az időnek, az volt barátja a’ jelen ’a jövendő kor’ fiainak. Hercules bejárá a’ poklokat, ’s győzelemmel tért vissza ; könnyű volt ő istenségének a’ legtitkosb utakat is feltalálni , ’s mióta megszereté benne a’ sötétséget, — minthogy véghez vitt, de senkitől nem látott tetteiről, csak önmaga tön tanúságot, — üldözi a’ vándorúakat, kik magasbra törekszenek, ’s e’ földön a’ világosságot keresik. Orpheus kegyesb vala , ’s mivel igen sok vándor látogatá, ’s írásokban künyörgött előtte, hogy hárfáját pendítsé-meg, a’ hárfa megrendűlt ’s a’ kövek ismét tánczolni kezdenek ; egy vándor, ki nem régiben jőve tőle, beszéli, hogy istensége nagyon jóízűen nevető. Midőn az ember útnak ered, csak bajos otthon hagyni a’ philosophiát ’s a’ mese-istenek’ történetét (mythologia); ha az ember a' bölcseség ’s régi mesés világ’ utait nem tudja , könnyen oda tévedhet, hol felzavarja vizét a’ farkasnak, ’s ha nem győzhet is az ártatlan utason egy, összecsődülnek a’ többi farkasok, ’s legfeljebb csak egy csuda mentheti meg a’ vándorfit vigyorgó fogaiktól. Három farkas egy vitézre , ha csak körmeik közűl, mint árva madár ölyveiből, nem repűlhet ki, szeretném látni, ha nem eszik e meg. Nincs vándorfi, ki, ha sírnak indűl annyi nevetségest találjon a’ földön, mint önhazájában a’ magyar; ő ha utazik, a’ világ’ minden bülcsesége mellett is Speisezettel-tudományát otthon ne hagyja, különben meg nem foghatom , mikép emészti meg magyarul, a’ mit németül lenyelt? Ha csukát akarna enni, úgy hiszem, csokoládét, még azt is pedig a’ roszát kapná helyette. Pestbudán ha Speisezettel-tudománya nincs a’ tótul született, diákul nevelt, görögül, zsidóul tanult magyarnak, minden bölcsesége mellett éhen maradhat, ha csak egy dicsőbb fővárosba , Kolosvárra nem utazik, hogy magyarul ehessék. „Keresztények sírjatok!“ így tanít a’ vigasztaló hit, ’s ha vele párosul a’ remény és szeretet, összeolvasztja érzelmeit a’ tévelygő utasoknak, ’s bár milly távol legyenek is egymástól , a’ „szeretet“ ismét összevezetheti őket. Találkoztam nem régiben a’ hazájából számkivetett „lángszeretettel“, kérdem tőle , mivel kötözi vérző sebeit ? balzamot a hit önt reá , mondá, ’s a remény teszi tűrhetővé hasító fájdalmit; testét számtalan seb fedező , ’s úgy beszélte a’ hontalan vándorfi, hogy egy egérerdőben viaskodott, hol harminez zsivány jutott egy vitézre. — Megígértem barátom, hogy úti jegyzetimet küzlendem veled, de ha valamikép a’mely beléjök esik, ’s egész lapokat kivág belőlök, bocsásd meg.