Társalkodó, 1833. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1833-05-29 / 43. szám
43 szám Pest, május 29dikén TÁRSALKODÓ. A’ VIGADÓHOZ. Vigadsz , kegyes Emma! ha bájra derülni Szemléled az enyhe tavaszt? ’S a’ berki magány’ szelid árnyu hüsében Száz fülmile’ zengte maraszt ? Vigadsz, ha eged mosolyogva dereng — ’S feléd csuda kejletek’ édene leng?! *S ah! — csak te vigadsz; de komor kebelemben Szád’ két nyila szűt sebesít. Gyöngy arczodon Ég nevet ndves örömmel — Ihletve szüni’ érzeteit! —• Add tiszta szerelmedet angyali Lény , ’S báj fény derűlend tavaszomnak egén ! Gyurmán Adolf: H C M 1 S A. (Bohózat.) Szűnjetek álomrontó szúnyogok a’ kellemetlen énekkel; — hagyjátok el tavak’ pöffedt lakojt a’ fül-rázó dalt; — ne zavarjátok a’ csendet vizenyős reteken tanyázó bölénybikák; — figyelj nagy természet! mert Misa! sóhajt; —sóhajt a’ megtestesült hűség! Legyen fül minden ’s hallja kobzom’ siralmát; Misát énekli ez , a' szerencsétlen szeretőt, az elszántat, a’ végetlen búba-merültet! — A’ nap leáldozott ’s csend szállá meg a’ szeles retet. Haza indulának izzadt kaszási Ambrusnak, a’ tehetősnek, — vállaikon villogván görbe fegyverük , eszközi a’ mai nagy fűmészárlásnak, víg kedvvel, szép reménnyel, hogy keritetlen udvar’ közepén, iszonyú tálból, melly ökölnyi lisztgömbökkel rakva, napi fáradságuk méltó jutalmát vegyék , ’s Misa a’ tág gyomra erre nem vágyik, búval lakozik ő ma, bú lánczolá-le nehéz lábát; egyedül maradt a’ nagy rét’ közepén, mint épűleten gyúladás után a’magas kémény , ’s hívét — a’ vastag karú Jutkát — keble sóhajjal, szája panasszal, szeme könnyel telve kesergi. — Honnét bús szellő? Misa sóhajt a’ kínra teremtett! Honnét szomorú viszhangja a’ távol bérczeknek? Misa nyög a’ sorstól lesújtott! Honnét keserű harmat a’ vastag rendeken ? Misa hullatta azt nehéz csöppökben árva szemeiből, ellágyulta a’ tümött képü kedvesnek vesztén! — Jutka volt ez, a’ széles talpú, a’ birtokos Ambrusnak egyetlen leánya, ki édes hunyorgásival, jól zsirzott rétesivel magához voná hősét énekünknek, az izzagos Misát, a’ leányhoz ’s ökreihez egyiránt hívet; de titkolá az elsőt a’ szemes Ambrus előtt; ’s így kedves vala néki. — Titokban lángolt tehát a’ bő szerelem köztök. Csak a’ fösvényen pislogó mécset ha jó szél’ fuvalma elolte — egy szíves csipés a’ kövér orczán, vagy — ha mélyebben hortyoga Ambrus a’ nagy álmu, hosszuszőrü bundáján, egy lassú szuppanásu csók — erősiték a régi frigyet, az öröklen virágzót, így telének he- tek, hónapok ’s pár év hosszú remény, rövid Öröm közt; azonban a’ nyájas arcza jövendő rájuk nézve folyvást rideg volt. — ..Majd csak megadózik Ambrus — biztatá magát Misa, — ’s egy pár növendék szép tinóm lesz szószóló helyettem.44 — Ha senki sem kér, csak rám én apám — igy merengett Jutka szerelme teljében, — ’s izmos karjai utóbb csakugyan Misát ölelendik. — Illy szép biztatások között mindcsak telt az idő ’s a’ tántorithatlan hit, mint nagytovü ákácz, mindig mélyebb gyökeret vert szivükben. De haj más volt a’ sorsa nagy könyvében irva felölök! — Egy vasárnap a’ templomban Jutkának — a’ bundások közt Misáját keresgélőnek — szemérmes szemeibe mélyebben tekintett Imrüs, a’ bíró’ fija , Misánál tagja nem, de értékre hatalmasb. — És jön egyszerre nagy változás színében , mint mosás után rósz festékü kartonban, — és kezdé hirtelen nagy láng emészteni szivét, mint kovács-műhelyben a’ forrasztandó patkót, mindaddig , míg anyjával a’ nagy titkot nem közlé ’s míg meg nem volt számára kérve szivének kányája, a’ tűzszemü Jutka. — Ki volt most szerencsésb Imresnél ’s ki boldogtalanabb— Misánál , annyi boldog év, annyi szép remény egyszerre semmivé! De győz a’ hűség — bíztató magát még is Misa. Titkon tanakszik a lánnyal, míg ben a’ fontos képű násznagyok Ambrussal értekeznek* —— Élet, halál , meg kell ugrani! ez volt az egy mód — Misa’ izzadt fejé-