Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-01-29 / 9. szám
Halvány árnyak létölű sohajjal Lejtnek a’ goth-oszlopok körül, Megrendűl a’ vész’ borúja kill — ’S visszazúg az éj rábús morajjal. Néz, szorong a’ lányka, néz mezőn — 's fel- Tárul a’ szent ház’ nagy ajtaja, És nevet hall, melly varázs erővel Mint nyíl reszkető szivére hat. Küzd, eseng, néz, — ’s rendje’ szent leplében, Lángszemekkel, mint rém zordonon, Halványan, mint hold uj sírokon, Gáza’ hőse tün-fül ellenében. Ulrich száll a’ hitszegő ’s nyomában Mint bün-díj, gyors villám-fény lével; Száll, — mint eszköd bérezek’ távolában, Ébren alva álma’ rémivel, „Netta! Netta! vedd a’ hitszegőrül Vedd ah ! vissza súlyos átkodat! Oh ne tűnj ! nyújtsd béke-jobbodat; Nézzd ah! vérköny hull a’ bűn’ szemébül!“ „Ulrich! Ulrich!“ félsikolló magán kül Süllyedezve kéj ’s kin’ árjain Netta, ’s hőse’ jég-keblére szédül, ’S békecsókja elhal ajkain. — Ébred az, — ’s hogy a’ menny vijra zendül, Nettát látja a’ hűz kebelén, Látja ’s elhal; — el a’ lámpafény — ’S a’ magány szentházban néma csend ül. — Kenne. A’ ZSIDÓ-CSALÁD, VAGY A’ JANCSÁKOK’ ELTÖRLESZTETÉSE. (Folytatás.) Viradni kezde. ..Benőni közel a’ serailhoz egy ház’ kőudvarán eszméle-föl. Mintegy húsz dühös Jancsár állá őt körül,vérszomjas tekintettel, ’s megismervén a’ zsidót, őt meggyilkolni készülőnek; de egy altiszt, kinek arczán mérni szelidség mutatkozék, oda lépett ’s csilapitólag imigy szólt: „Nem jól cselekesztek barátim, hogy a’ hitetlen ebet minden kihallgatás nélkül más világra külditek;engedjétek őt nekem ált, meglehet, hogy pénz van nála. A’ szerencsétlen Benőni önkényleg nyujtá oda, a’ mit készpénzben magánál hordozott; az lista kiosztá haditársi közt, kik most megelégülten távozának el. Benőni jegy gyémántgyűrűt huzott le újáról ’s áltadá az listának, ki ezt elvevő ’s aztán szelíden szóla: „Boldogtalan! mi gonosz szellem hozott téged ez órában ide ? Allahra mondom , én nem kívánom az ártatlannak vérét, siess innét, mielőtt a kelő nap véresen tűzi sugárit Stambulra !; két ember fog kisérni !“ — Az usta elsiete s nem sokára két vitézzel téré vissza. „Kisérjétek e’ szerencsétlent a’ halatba , szóla parancsolólag ; ő nektek gazdagon fog megfizetni' — Ő itt maga emelé föl a’ beteget, és susogva mondá: „Emlékezzél Ibrahimra!“ Benőni a’ Jancsárok’ karjaira hajolva, tántorgott lakása felé, hol oltalnazóit herczegileg jutalmazá meg; ’s miután eltávoztak, sírva dőlt Leila’ karjai közé. Az erős férfiú’ hangos fájdalma Leila’ keblét még jobban szorongatá, mint azelőtt. Ő nem tudta, hogy Benőni földi reményinek, sőt éltének sírján * kesergett. Az éjjeli főbesujtás, fekvése a’ hideg utczaköveken most, — midőn lelke a’ közel rémületek alul menekült — jelenték szomorú következésiket; egy forró láz Benonit ágyba döntő. Az elhagyatott Leila kétségbeesve imádkozék Istenhez. Szava őrjöngés’ hangzavarja volt ’s tudta nélkül szitkos és istenkáromló. S valóban szerencsétlensége, mint látszék, legfőbb pontra lépett, mivel a’ köz lázongásban egy európai orvos, egy belföldi bakim sem hagyá el hajlékát, hogy betegeknek segédelmül legyen. A’ nap vérpirosán lévő sugárit a’ keleti felhők közül. Valamint a’ méhsereg a’ fának azon ágát, mellyet a’ királyné fiatal népének gyűlhelyül választa, hangos dongással először tágasl ’s végre mindig keskenyebb körben szállja körül, míg az egész raj egyesülten egy eleven szőlőfürthöz hasonlít ’s igy erősen egymáshoz csipeszkedve, halk zúgással az elfogadó méhészre várakozik, úgy a’ Jancsárok is az ő védjeikkel,— a’ teherhordók ’s hajósakkal együtt — a nagyur’ serailját, mindig sűrűbben zúgák körül ’s most a’ reggeli nap’ jeltűzénél — mozgásokat vevőn a falakon belől észre — hallgatva várák a’ nagy dráma’véres kifejlését, mellyet már századok óta, ők magok idézőnek lassankint a’ történet’ mezejére. — A’serail’ kapuji hirtelen kitárultak. A’ topschi-baschi (árgyuzók’ parancsnoka) gyakorlott ’s dühöngő vitézei’ szárnyán sietett a’ lázadók’ sűrűn bonyolult homloksora’ elibe. Tíz, könnyű kartácsgolyókkal töltött, álgya egész hadrendeket vala halomra döntendő. A’ Padischah’ kezében lobogott a’ Landschakscherif, Mohammed’ szent diadalmi zászlója , mellyet a’ császár most Mehemet aga-basának e’ szavakkal adott által: „Alláhnak átka sújtja ■ a’ lázadókat; a’ nagy próféta vésztőkét kivánja; ő általam követője által reád bízza e’ munkát!“ A’ Jancsár-aga mint a’ főváros’ igazgatója ’s egyik az első országnagyok közül, hadserge előtt lekapá fejéről tollas sisakját, magas méltósága’ jelét ’s porba sújtván lábaival tipródék azon, ’s az uj hadtudomány’ vezéri kalpagját tevé föl. Tompa jajkiáltás keletkezik itt a’ Jancsárok’ bőszült csoportiban. Az enyészet’ martalékául kijegyzett hadtest’ alvezéri mind- ‘ nyáján fővezérük’ példáját követők. Mahmud sultán egyptusi öltözetben , tettüket rivalgó fenhangon dicsérte. A’ hírnökök ezeren iramiának a’ város’ negyedin keresztül ’s bődülő hangon szálltának minden